II

A rakterek nem voltak kiemelten védett helyek. A belső gravitációs vezérlő itt nem működött olyan megbízhatóan. Önkéntelenül felszisszentem, amikor elhalkultak alattam a reaktorok és csak a remegés maradt. Visszafojtott, csendes és vészt jósló. A hajó épp felkészül a térugrásra. Páni félelem fogott el. Újra kiabálni kezdtem, és ütöttem a raktér falát, hátha ezzel magzavarok valami ellenőrző berendezést. Aztán bekövetkezett, amitől tartottam. A hajó parancsnoka egy tudatlan kézmozdulattal engedélyt adott a térugrásra, s az űrhajó az egyik pillanatról a másikra változtatott helyet a végtelen világegyetemben.

Olyan volt, mintha villám vágott volna belém. Megfeszültem, majd összerogytam. Hogy nem kaptam levegőt, a legkisebb gondom volt, felfordult a gyomrom, a dobhártyáim szétszakadással fenyegettek. A gravitáció, ha csak rövid időre is, megbolondult. A vonzás helye csúszni kezdett a legmesszebbi sarok felé és éreztem, hogy hamarosan átcsapódok oda, de a fülemben hasogató és a mellkasomat szorongató kíntól mozdulni sem tudtam. Lassan minden megindult abba az irányba. Helyesebben szólva, csak azok a dolgok, amik nem voltak rögzítve, vagyis én, meg a súlyos fém kocka.

Egy csapásra szűnt meg a fájdalom a fejemben és a mellkasomban, rögtön megjött a hangom is, tovább sikítottam. A szemem úgy fájt, mintha belülről tolnák kifelé, aztán kivert a hideg verejték és nem létező reggelimet a legközelebbi, palackokat tároló rekeszbe ürítettem. Mindenemben remegtem, fájt, mindenhol, dobolt a vér a fülemben, liftezett a gyomrom. A testemből minden erő eltűnt, kegyelemért nyöszörögtem a raktár padlóján és vártam, hogy végkimerülésben kimúljak, ám még a java hátra volt. Amíg én magammal voltam elfoglalva, s a másodperc töredéke alatt megbékéltem a halállal, a dög-nehéz fém kocka megzavarta a gravitációs szimulátor szenzorait. Ennek hatására a műszer igyekezve visszaállítani az eredeti állapotokat, átcsoportosította a tömegvonzást. A hátam a falnak csapódott, a gravitációs szimulátor még mindig nem működött megfelelően. Olyan érzés volt, mintha a hajó billegne, de valójában semerre sem billegett, csupán arról volt szó, hogy a vonzás hirtelen már nem a szemben lévő sarok felől érkezett, hanem a hátam mögül.

A fém kocka elindult a padlón csúszva felém. Elrúgtam magam a faltól és egy kisebb gyógyszeres ládát elsöpörve a raktár ajtajának ütődtem. A kocka elszáguldott előttem és a másik falnak csapódott, szétzúzva a műanyag ládát, majd behorpasztotta a raktér falát. A gravitációs szabályzó valószínűleg sohasem találkozhatott még olyan lénnyel, amelyik kifogott rajta, mert egyszerre rémülten és sértődötten kezdett sivítani. A gravitáció fél percen belül helyre állt, azonban a sziréna hangja nem halt el, s nekem ez alatt még kétszer kellett gúzsba kötve félre ugranom a fémböhöm elől, mire megállt, s én a fal és a kocka közé szorulva már mozdulni sem tudtam. Ám egyben biztos voltam: hamarosan láthatom a parancsnokot. Bár ami igaz, igaz: nem pontosan úgy, ahogyan azt előre elterveztem.

Nem tudom, hogy megkésett eszmélés volt-e részemről a sorsom alakulására, vagy csak kimerültségem és ijedtségem hozta-e ki belőlem, de hangosan szidni kezdtem a gondviselést. Lázadni akartam, kalandokat átélni, mielőtt befejezem a tanulmányaimat és apám egy jó adag protekciójával a háta mögött elhelyez valami extrabiztonságos és unalmas hivatalban. Ő, bezzeg annyira szerencsés, hogy az lehet, aki: Egy nemzeti hős, a Sogi mészárlások megfékezője, a nép és az ország politikai megmentője, ezer és ezer dicshimnusz tárgya, szóbeszédek rettenthetetlen bajnoka. Felidéztem, de már nem éreztem magamban azt a dühöt, amit a gyakorlati kérelmem elutasításakor. Lehet, hogy egy kicsit túllőttem a célon, amikor egy csillagrombolóra jelentkeztem egy kommunikációs tiszt mellé, kadétnak, még az iskola elvégzése előtt, ám tudtam, hogy nem ezért dobtak vissza. Apa miatt nem mehetek valódi terepre. Számtalanszor hallgattam végig az érveit: "Nem aggódhat folyton értem, az űrhajós élet amúgy is túlságosan kemény, s mindamellett zsarolhatják is velem." Mérgemben elfogadtam az első hülye ötletet, ami szembe jött velem a zsúfolt utcán, egy szórólap formájában. Modelleket kerestek az egyik tusfürdő reklámozásához. Civilekre volt szükségük, akik két nap használat után a kameráknak is szívesen megmutatták "megújult, puhább, soha ilyen szépen még nem ragyogó bőrüket". Sose voltam elkényeztetve. Apa nem tűrte a nyegleséget, a hisztit, a kényeskedést… tudtam, hogy egy fotózást is nehezen viselne. Szóval, ez most remekül beillet lázadásom paramétereibe. Azonnal jelentkeztem, megkaptam a fürdő csomagot, amit rögtön a barátnőmnek ajándékoztam, nehogy véletlenül megérezzék rajtam a bohém pacsuli szagot és lebukjak. Mellesleg ragaszkodom az én szantálfa illatú szappanomhoz. A harmadik nap a fotózáson, azt hittem majd kínszenvedés lesz pózolni és öltözni, de hogy röviden megvalljam, állatira élveztem.

Hatalmas, trópusi díszlet előtt fotóztak, pálmák és egy valódi vízesés volt a háttér. Amúgy is lenge öltözetemet átitatta a zuhatag párája és a fiatal fotós fiú csacsogása a hatalmába kerített. Valahol ott vettek rossz fordulatot a dolgok, mikor a srác droggal kínálta az utánam következő, egyértelműen kiskorú lányt, nyilvánvalóan nagykorú indíttatású célból. Nos, szégyen, nem szégyen, kibukott belőlem a kiskatona. Megmondtam neki, hogy nem adhat drogot egy kiskorúnak, és hogy ne merjen hozzányúlni. A fotós fiú ekkor nem szólt semmit és én azt hittem, ennyivel le is van rendezve, ám aznap már nem értem vissza a kollégiumba. A gyerek közel lehetett a tűzhöz, mert a fotózás végére pontosan tudták ki vagyok, és eszük ágában sem volt elengedni engem. Meg kell mondjam, stratégiailag egyet kell értsek velük. Igazán kár, hogy csak így utólag gondoltam át ezt az egészet.