Elrontottam. De most nagyon. Eddig teljesen meg voltam győződve róla, hogy semmit sem érzek, hogy jól tettem és hogy nem számít, de most... mostmár tudom, hogy nagyon elcsesztem. Talán végleg...
A legszőrnyűbb az egészben, hogy fél órája még egy ribancnál éltem ki magam, most meg itt ülök októberben, a sötétben, a parkban egy üveg sörrel. Ez én vagyok? Tényleg? Hogy lehettem vele ilyen bunkó? Pedig ő annyira nem érdemelte volna meg! El tudom képzeli, most mit él át. Ó, én nem akartam bántani! Márpedig akkora fájdalmat okoztam neki, amit nem fog kiheverni, ismerem. Nagyon is régóta...

A kapcsolatom vele egész régre nyúlik vissza, talán az általánosig. Ha két nappal ezelőtt mondta volna valaki, hogy létezik egy láthatatlan zsineg, ami összeköt két embert a születésüktől fogva, hát nagyon kiröhögtem volna, az egyszer biztos. Most is magamat. Mikor is lettem ilyen bölcs? Na mindegy is, nem számít. Térjünk vissza a tárgyhoz. Szóval, nem tudom, lehet, hogy a sok sör hatása, de amíg itt ültem magamban a lámpafényben, kiötlöttem ezt az elméletet. Valós alapon. Ezt a lányt nagyon régóta ismerem, mint már említettem. Osztálytársak voltunk általános iskolában. Most mindenki képzeljen el egy rohadt helyes, izmos hét éves pasit... természetesen engem. Na jó, ilyenkor szokták mondani, hogy egoból vissza. Na de ha igaz.... Szóval, az alig hét éves Jack bemegy első nap a suliba a merevítős, pókemberes táskájával a hátán és egy kisautóval. Szexi, nem? A lényeg nem ez azonban. Az osztálytermeben a harminc gyerek közül egy olyan idióta van, aki ráköszön erre a kisfiúra. Természetesen egy szőke kislány hatalmas zöld szemekkel. És mit csinál ez a szívdöglesztő kisfiú? Hát persze, hogy jól megtépi! (Akkoriban ez volt a hobbim, amire ma már nem vagyok annyira büszke, de ez is én voltam, ezt is felvállalom.) A kislány pedig elkezd hisztizni és ami a legmeglepőbb... Megvert! De nem kicsit, fúú! A férfiasságom akkor porig alázta... már amennyi férfiassága van egy hét éves gyereknek. ( Persze nekem már akkor is volt, nem lehet mit kezdeni a tökélességgel.) BOSSZÚÚÚ!!!!!! Erre megesküdtem. Az elkövetkező négy évem másról sem szólt, minthogy ezt visszaadjam. Hetente elhasználtam egy radírt. Persze nem voltam én olyan szorgalmas, hogy ennyit radírozzak! Ááá, dehogy! Egy idő után rájöttem, hogy a radírt kitűnő fegyvernek bizonyul szétmarcangolva. A tanórák nagy része másról sem szólt, minthogy azt a szőkeséget dobáltam minduntalan. És ez a szőkeség nem szólt a tanárnak, nem kezdett el sírni ( ahogy azt nagyon is reméltem). Visszadobta őket. De kőkeményen célzott a kiscsaj, az egyszer tuti! Be kell vallanom, nagyon bosszantott, hogy nem tudom megbántani. Pedig sárral is rugdostam, nem használt. A hajamat téptem már néha. Persze tesiórán véletlenül mindig engem dobott fejbe kidobónál, de kőkeményen fejbe, ha fociztunk véletlenül pont engem talált el, az nem számított, hogy a kapu a másik irányba van, véletlen volt. Felakasztottam volna, komolyan. A férfiasságom nem tudtam visszaszerezni tőle, sőt, csak még többet vett el.
A valódi probléma azonban nem ekkor kezdődött.
Ötödikben. Akkor történt az, aminek nem kellett volna. Órán mellém ültették. Borzasztó, de tényleg. Pont mellém! Pont! Akárhányszor leültünk, látszott rajtunk az undor. Hogy lelőnénk egymást. Általános unaloműzésünk az volt, hogy kék-zöldre rugdostuk egymást a pad alatt. Megtehettük, mert leghátul ültünk, senki sem látott minket. Néhányszor megtéptem azt a szöszi haját, bevallom jól esett, ameddig ő meg nem ütött. Ott. Ahol minden pasinak a legrosszabb. Azt hittem ott halok meg. A szőke meg csak röhögött, de még hogy hogy! A baj viszont az, hogy ez már kezdett tetszeni...
Egyszer azonban olyat csinált ez a kislány, amin igazán meglepődtem. Írt egy papírcetlit órán, amin ez állt:

Unatkozom, beszélgessünk!!!!!

Nem tudtam hova tenni a dolgot, de belmentem. Azon az órán valami olyat tettem amit nem kellett volna. Én hülye, ezt írtam a levélre:

Ne haragudj rám az eddigiekért!

Ekkor mondtam búcsút minden férfiasságomnak, de mindnek. Ami még megvolt, azt akkor dobtam el. Bocsánatot kértem tőle, te jó ég! Hol volt akkor a józan eszem? Látszott rajta is, hogy meglepődött, elkerekedtek azok a szép zöld szemei. Megdobott egy radírral, de most nem olyan erősen, és kivételesen nem is a szememet célozta... Elmosolyodott.
- Szent a béke? - kérdezte.
- Szent.
A békülés nem azt jelentette, hogy többet nem vertük egymást agyon, mert de, igenis agyonvertük. Csak mostmár nem azért, hogy bosszút álljak, hanem mert jól esett. Nem csak nekem, félreértés ne essék, nem vagyok én egy szadista állat, aki szőke, smaragd szemű kislányokat ver egyfolytában. Ő is vert engem, meg egyébként is, már megszoktuk. Szóval, így telt el majdnem két év. Bevallom, tetszett ez a szöszi, szerintem én is neki, bár ebbe nem vagyok biztos, de egy tizenegy éves gyerek mit tud a szerelemről? Semmit. Hiába a tökéletességem, még én sem tudtam, hogy mi az az érzés valójában. (Jézusom, most bevallottam, hogy nem is vagyok olyan hibátlan, legközelebb jobban meggondolom, hogy mit mondok.) Annyit fogtam fel ebből az egészből, hogy "jaj, de szép ez a lány, annyira, hogy legszívesebben jól megtépném egy kicsit." Igen, igen, tudom, furán hangzik, de így gondoltam. Viszont egy tizennégy évesnek, annak már ismerősebb a dolog. Kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Én is nyitottam felé, és ő is felém.
Akkoriban én voltam az iskola szépfiúja. Szép voltam az egyszer biztos. Sohasem köszöntem meg apámnak, de hálás vagyok neki, amiért eröltette a sportolást, mert olyan testem lett tőle, amivel bármit meg tudtam szerezni. Szó szerint. Azt a lányt kaptam meg, amelyiket akartam, csak egy szavamba került. A szöszi más volt. Ő azt mondta, tegyek is érte, hogy megkapjam. Ezt nagyon idegesítőnek találtam, mert ismét a férfiasságom alázta ezzel...
Minden egy osztálykiránduláson vált komplikáltabbá. Mit csinálnak a jó barátok éjszaka? Felelsz vagy merszet játszanak. Ő, én, meg még pár barátnője és a legjobb haverom. Nem voltunk sokan, csak páran. Közel ültünk egymáshoz, nagyon is. Összeért a combunk. Gyengéden átkaroltam a derekát, nem tudom, hogy csak nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, de hagyta. Az egyik lány ezt mondta:
- Csókold meg!
- Mi? Nem.
- Muszáj! Te mondtad, hogy mindenkinek meg kell csinálni mindent, amit mondanak neki. - Igen, valóban ezt mondtam.
Kínos csend volt körülöttünk. Aztán összeszedtem a bátorságom, elvégre férfi vagyok, és nem akármilyen. Szexi. Megtettem. És ami a legmeglepőbb, nem húzódott el két pillanat után, mint ahogy gondoltam. Engedte. Persze ez csak ilyen rövid csók volt, mert sokan figyeltek minket. Később azonban, amikor csak ketten voltunk, akkor más volt. Vad. Én pedig élveztem ezt. Akkor megkaphattam volna, de én hülye nem csinálam semmit. Lehet, hogy ez most szarul hangzik, de igen, kihasználtam. Ráadásul barátnőm is volt. Hiába próbáltam ezt előtte titokban tartani, valahonnan megtudta és kiborult. Mérges volt rám. Ezután rengeteg minden történt, ami ehhez hasonló volt. Mindössze egy év alatt kb. kétszázhússzor megbántottam, kb. kétszázhusszor megharagudott, és kb. kétszázhússzor megbocsátott. Aztán elballagtunk. Ő volt az okos, ő az ország egyik legjobb gimnáziumába ment, én pedig a kevésbé okos, de szexi, aki megelégedett egyközepes erősségű gimnáziummal. Ha jól emlékszem nem is beszéltünk vagy három évig. Úgy lett a szőke kislányból kész nő, hogy én azt nem láttam, csak a végeredményt, és be kell vallanom, az is nagyon izgató volt. Ki tudja hány férfi csorgatta utána a nyálát engem is beleértve, és ki tudja hánynak állt meg. Gyanítom, nem soknak, mert ahogy ismerem, ő nem olyan. Én közben sok lány hálóját megjártam...
Szóval, három év után szembejön veled egy ugyanolyan szöszi csaj az utcán és megismered. Véletlen. Utána sokat beszélgettünk, egy idő után összejöttünk és ismét három évig arról szólt a kapcsolatunk, hogy hol együtt voltunk, hol nem. Az a tipikus "se veled, se nélküled" kapcsolat. Rengeteget veszekedtünk, mindig az én hibámból.( Eleinte ezt persze nem hittem el, de be kell látnom, tényleg az én hibámból.) Rengetegszer megbántotam, rengetegszer szakítottam vele, és ő minden egyes alkalommal megbocsátott.

De amit legutóbb tettem... Nem hiszem, hogy megbocsát valaha is. Kicsit sok piát ittam, és mindent bevallottam neki. Hogy két hónapja csalom egy ribivel, és hogy egy ideje fogadásból vagyok vele, amit nemsokára megnyerek. Aztán csak fogtam magam és elmentem, nem vártam meg a reakcióját, de el tudom képzelni. Ezt tekinthette a végleges szakításnak is, mert én is annak tekintettem. Először azt hittem, hogy jól is tettem mindent, de most valahogy megrendült ez az elméletem.

A valósághoz visszatérve, ennyi lenne a mi történetünk. Zavaros? Talán egy kicsit. Bonyolult? Az nem kifejezés! Most így végiggondolva, mondhatom, nagyon ügyes vagyok. Huszonegy évembe telt felépítenem egy olyan jellemet, egy olyan elképzelést magamról, amiben én voltam a tökéletesség, a hibátlan adonisz. És most mindössze egyetlen kis történettel leromboltam az egészet, hiszen minden hibámról színt vallottam. Nem is kevésről. Szóval ez lennék én.
Miért is ülök itt egyedül? Bocsánat nem egyedül... a sör velem van... A legfurább, hogy még én vagyok megsértődve, pedig nem nekem kéne. Nem tudom, mi ütött belém, de felálltam és elindultam. Istenem, mit tesz velem ez a lány! Ismét bocsánatot kérek tőle, ismét eldobva minden férfiasságom. Ilyen hatással senki sem volt még rám, mint ő. Életemben először tényleg megbántam valamit. A házhoz érve gyorsan fölfutottam a lépcsőkön. Kopogtattam az ajtón, de nem vártam meg még bárki is kinyitotta volna, bementem én magamtól is, hiszen ismertem már a környezetet. Viszont amikor beléptem, egy fehér porcelán tányér repült felém, pontosabban a fejem felé. Istenem, még mindig ugyanolyan jól célzott, csak hát most nem radírrral, hanem tányérral! Egy kicsit keményebb, csak egy picit! Szerencsémre, jó kiképzést kaptam annak idején tőle, amikor radírral dobáltuk egymást, szóval a reflexem csodálatos. Félreléptem gyorsan. A tányér az ajtónak csapódva darabokra tört. Elképzeltem, mi lett volna, ha engem talál el.... Aúúú!
- Héj, cica, nyugi! Csak én vagyok!
- Tudom. Szerinted a betörőt tányérokkal dobálom?
Fájdalom hallatszott a hangjában. Fölszedtem a szilánkokat a földről.
- Hát... van egy olyan elképzelésem, hogy csak engem ér ilyen megtiszteletetés.
- Takarodj! Egyátalán hogy jutott eszedbe, hogy ide gyere?!
Már ordibált velem, de nem kicsit. Én ezzel mit sem törődve, a nagy vagány stílusommal bementem és leültem a kanapéra. Ekkor láttam meg az arcát. Én ezt a lányt nem ismerem. Az életvidám, szőke kislány helyett - mert ő nekem mindig is ugyanaz a kislány volt, és az is marad, akivel hétévesen találkoztam -, most egy kisírt szemű, öngyilkosságra vágyó lányt láttam. Körülbelül két napja sírhat egyfolytában, akkor hagytam itt. Fájt ránéznem. Azok a szép zöld szemei nem voltak a régiek. Én tettem ezt vele.
Nem szólt hozzám én sem őhozzá. Megfordult, és a konyhapultnak támaszkodott. Sírt. Nem láttam de hallottam.
- Sajnálom.
Ennyit tudtam mondani összesen. Soha nem voltam a szavak mestere, főleg nem a bocsánatkérésé...
- Sajnálod? - Düh hallatszott a hangjából, amin furcsamód nem lepődtem meg. Nem is volt okom meglepődni, én rontottam el. - Ennyi? Ennyit értem neked, Jack? Válaszolj!
Még mindig háttal állt, amit nem bántam, nem tudtam volna a szemébe nézni.
- Nem, Amanda. Többet.
Megfordult. Bár ne tette volna... Elgyengített... lelkileg.
- Ha többet jelentettem volna neked, akkor nem lettél volna velem fogadásból, amit nem igazán értek, de nem is akarok! Nem csaltál volna meg! Nem titkoltad volna el több, mint két hó...
Nem tudta végigmondani a mondatát, mert elcsuklott a hangja és elkezdett zokogni. Leült a földre, nekidőlt a konyhaszekrénynek és sírt. A fejét a térdére hajtotta, hogy ne lássam az arcát, amit megköszöntem volna neki, mert nem is akartam.
Lehet, hogy ez most kicsit furán hangzik, de általában, amikor szakítottam a nőkkel, szerettem nézni, ahogyan elsírják magukat, mert ez azt jelenttte, hogy hiányozni fogok nekik. Viccesnek találtam, hogy ők nekem mennyire nem.
Ez viszont más volt. Amandát nem szerettem így látni. Ő nem érdemelte meg, egy kicsit sem. Én érdemeltem volna meg, hogy elcsapjon egy kamion.
Ott ült, és zokogott. A szemem előtt ismét a szöszi hétéves kislány lebegett. És hogy mire esküdtem fel. A bosszúra. Nos, úgyérzem, megtetem. Most én tapostam porig, jobban, mint ő engem annak idején. Bárcsak ne tettem volna! Nem akartam én őt ennyire bántani, sőt, egyáltalán nem akartam bántani! Mégis megtettem. Összetörtem őt, jobban, mint gondoltam.
Lassan föláltam és odaültem mellé a földre. Nem szólt hozzám, mégcsak föl sem nézet rám. Egy pár percig csak némán ültünk egymás mellett.
- Ne haragudj rám! - ismét nagy szünet - Nem akartalak megbántani! Most őszinte leszek! Tényleg megcsaltalak és el is titkoltam. Tényleg fogadásból maradtam veled. Amikor ezeket elmondtam neked, azt hittem, nem számít. Mármint ez az egész, mert úgysem érdekelsz. Ezért mentem el.
- Hát, mit ne mondjak, ezzel most nagyon megvígasztaltál!
Elmosolyodtam.
- Tudom.
Magamhoz húztam. Elenkezett, nem akarta, de nekem szükségem volt rá. Arra, hogy érezhessem a közelségét. ( Te jó ég, én nem ismerem magamat mától kezdve! Nagyon elpuhultam!) Mivelhogy olyanra készültem, amit lehet, holnap megbánok. Mindent el akatam neki mondani...
- Engedj el, Jack! Engedj el! Nem érdekelsz! Azt akarom, hogy örökre eltűnj!
Mintha gyomorszájon vágtak volna, legalább kétszer, úgy érintett ez a mondat. "Azt akarom, hogy örökre eltűnj!" Fájt!
- Csss! Tudom - nem ersztettem. - Halgass meg, kérlek! Utána, ha akarod, elmegyek, örökre, de előbb hallgass meg!
Hallgatás, beleegyezés... Gondolom.
- Az életben semmi sincs véletlenül. Nincs véletlen, hogy amikor előszőr találkoztunk, a harminc gyerek közül te jöttél oda hozzám egyedül.... És hogy ezt a szőke, zöld szemű kislányt tartom a karjaimban tizennégy évvel később. Nem lehet véletlen! Ahogy az sem, hogy én két nappal ezelőtt itt hagytlak. Nem volt szép, tényleg, de ez ébresztett rá arra, ami miatt most itt vagyok. Ma este, kint voltam a parkban. Egyedül. Visszapörgettem mindent, újraéltem az életem gondolatban. Tudod mire jöttem rá? Hogy egy valamit nem vettem észre, egyetlen egyet, azt, ami a legfontosabb volt nekem. Téged. Igen, fontos vagy nekem! Mindig is az voltál, csak én... én... én nem vettem ezt észre. Ilyet én még sohasem mondtam lánynak, de szertlek! Tényleg! Nem viccelek! Csak egy utolsó esélyt szeretnék, hogy bebizonyítsam! Kérlek! Ígérem, nem foglak többet megbántani! Bármit megteszek, amit csak akarsz! Csak hagyd nekem, hogy bebizonyíthassam, szeretlek! Kérlek!
Nem szólt semmit. Nem hiszem, hogy nem akart, inkább nem tudodott. Már nem akart kimenekülni a karjaimból, a mellkasomra dőlt, és sírt. Megszakadt a szívem. Szorosabban magamhoz öleltem. Nem mondta ki nyíltan, de adott egy utolsó esélyt, a legutolsót. Vigyáznom kell rá... De az én Amandám nem változik tizennégy év után sem. Megütött...
- Áuu!
- Megérdemelted!
Elmosolyodtam.
- Tudom cica. Tudom.

Egy puszit nyomtam a homlokára, annak a csodálatos szőke kislánynak, aki nem is volt már kicsi, de az én szememben mindig az marad. Talán egy könycsepp nekem is kicsordult a szememből, de cssss! Titok!....