Leültem a fotelba, amely az íróasztalom előtt áll és kinéztem az ablakon. A kinti szürkeség úgy elhatalmasodott rajtam, mintha magába akarna szippantani a feneketlen sötétségbe, ahol a magánnyal átitatott falak komoran telepednek a lelkemre, ameddig a testemet el nem hagyja az élet. Hallom, amint az esőcseppek dallamtalanul hullnak a tetőre, miközben a meggyfák ágai engedelmesen lengedeznek a hűvös szélben. Szemem előtt képek jelennek meg és tűnnek el valahol az elmémben az emlékek kavargó tengerén, végül egy arc körvonalazódik ki lassan előttem és taszítja maga mögé az összes többi gondolatom, hogy teret adjon egy keserű érzésnek, amely a hiány és a tehetetlenség egyvelegeként átjárja minden egyes porcikám. Érzem, amint szívem összeszorul, mintha satuba fogták volna és a látásom kissé elmosódik, amikor egy könnycsepp gördül végig az arcomon, mert a testem már nem bírja magában tartani az érzést, amely lassan felemészt, de egy könnycsepp formájában kiszabadul az érzelem, hogy valamelyest enyhítsen a fájdalmon.

Mikor oldalra nézek, egy fényképről egy arc mosolyog vissza rám, melynek a hátoldalán egy üzenet rejlik: „Emlékeink emlékére.” Ismét magába ragad a sötétség és bejárom a lelkem minden bugyrát, amelyben elraktároztam az elmúlt évek keserűségét, remélve, hogy soha többet nem kerülnek a felszínre, de most a gondosan felépített fal meghasadt és félek, ha leomlik, akkor már nem leszek képes erőt venni magamon és az átok elszabadul, hogy életre kellhessen a szívem tajtékzó fájdalma.

Lassan felállok és az ajtó felé veszem az irányt, amely most távolinak és elérhetetlennek tűnik. A testem megremeg és az erőtlenség úgy uralkodik el rajtam, mintha csak az lenne a dolga, hogy az ágyba döntsön és az emlékek tengerébe taszítson, hogy ott az álomvilágban felemésszen a gyötrő kín, de nem hagyom magam. Egy pillanatig nem tudom eldönteni, hogy ébren vagyok, vagy csak álmodom. Megragadom a kilincset és az új világ kitárul előttem, mint egy menedék, ahol talán végre megszabadulok minden érzéstől és egyetlen percig a nyugalom mezejére léphetek, hogy magam mögött hagyjak mindent, ami elől most menekülök. Végül kilépek az ajtón a valóságba és bőrömön érzem a finom esőcseppeket, ahogy rám hullnak és lemossák a lelkem fájdalmát. Felszabadul bennem a végtelennek tűnő fájdalom és az esőcseppekkel keveredve a könnyek tisztán patakoznak végig az arcomon és hoznak megkönnyebbülést számomra.

Úgy érzem, mintha egy világ fájdalma telepedne a lelkemre, pedig ez nem más, mint egy érzéseit elnyomó férfi valós énje, amikor az érzések kerülnek a felszínre és a fájdalom karmában vergődve keresi a kiutat, holott jól tudja, hogy innen nincs menekvés, mert az idő sem segít feledni, kit a szíve kiválasztott, de meg nem kaphatott.

A beteljesületlenség béklyója talán örökre nyomot hagy bennem és a lassan foszló remény árnyékában élem le életem, hogy mindig emlékezzek majd arra, hogy milyen is az igazi fájdalom.