Ma Trentóban sem volt másként. Az eső, mintha öntenék, úgy hullott le az égből. Először csak bátortalanul döntötték kannájukat a felhők, majd egyre csak záporoztak a cseppek. Szépen lassan a Nap is eltűnt a hegyek mögött, felfrissült virágillatot hagyva maga után. Hosszan, álmosan nyújtózkodott az eső lába egészen a földig, majd ahogy besötétedett, csendesen nyugovóra tért ő is.
Sötét van, csak a lépcsőházakból kiszűrődő lámpafény világítja be a környéket. A síkosan fénylő lépcsők mellett tündökölnek a piciny, rózsaszín fák. A távolban a vár fényei látszanak, de oly haloványan, hogy szinte el sem hiszem: talán hallucinálok. Az égen már oszlanak a szürke felhők. Behunyom a szemem, s magamba szívom a pillanatot. Milyen idilli, mily magával ragadó! Elbűvölően nyugodt ez az este. Meleg pára simogat végig az arcomon. Teszek pár lépést, lassan, óvatosan. Nincs miért sietnem. Mellettem a domboldalt kémlelem. Látszólag üres, mégis hallom a rovarok neszét, a víz csobogását, a háttérben lévő házak álmainak zenéjét… Mert igen, nekik is van hangjuk. Először csak csendben bóbiskolnak, ásítoznak, majd lehunyják szemeiket, s az éj körforgásába kerülnek. Táncolnak, mintha nem lett volna tegnap, nem létezne a ma, és soha sem jönne el a holnap.
De mikor is van a holnap? Éjfél elmúlt már, az én ágyam is már nagyon vár. Fázik nélkülem. Testem a takarója, karjaim a párnák. Így fonódnak össze álmaink, ahogyan elveszünk egymás ölelésében. Lassan, nyugalomban.
