Néztem, hosszan. Végig néztem a testén, vézna volt és védtelen. Ellenségeskedtünk egymással, de mélyen belül többet éreztem iránta. Valahol még régen vált kettőnk közt ilyenné a hangulat. És most itt volt előttem, kiláncolva, megverve. Valamit tett, és most átadták nekem. Nem tudtam bűnét. Lassan közeledtem felé, nem voltam boldog ettől, nem akartam így látni, szenvedni. Nagyot nyeltem, féltem hogy észre veszi a bizonytalanságom. Ő nem tudott arról, hogy hogyan érzek iránta, és én jól tudtam, hogy menyire gyűlöl. Mégis nehéz volt ellene tenni, nehéz volt bántani. De ezt kellett tennem, hiszen büntetés miatt van itt. A többiek azt hitték, majd én örülök neki… De mindig is el akartam kerülni ezt a kínos helyzetet. - Na mi az? Gyere és szórakozd ki magad, ahogy mindig is akartad! – A szavakat mocskosul gúnyosan mondta. De nem volt más a szemében csak beletörődés. Szinte keresztül hasított jéghideg szeme. Lassan közelebb lépkedtem. Ide lenn hideg volt, közelebbről láttam libabőrös testét, és remegett. Lehajtotta a fejét, majd mikor már majdnem teljesen közelébe értem, felnézett rám, a szemembe. - Csak nem hátrálsz meg? Most?... – Szemébe visszaköltözött az élet, az a nézés, amivel mindig is tekintett rám. Úgy hiszem, ez a gyűlölete lehet. Lehunyta a szemét. - Csak… - Mondta lágyabban – Legyen vége. – Sóhajtotta fáradtan. Mintha kialudt volna benne a tűz. Felegyenesedett, egy fejel volt magasabb nálam. Letekintett rám. A szemeiből nem tudtam kivenni semmit, vagy nem mertem… Lassan vette a levegőt, de halottam, hogy szíve hevesen ver. Éreztem hogy az én szívverésem is gyorsul. Akaratlanul is közelebb léptem. Láncos keze megcsörrent és felém nyúlt, de mielőtt elérhette volna az arcom, megfeszült a lánc, és hihetetlen fájdalmas arckifejezés ült ki rá. Ökölbe szorult a keze, és visszaengedte a kezét, ahogy volt. Elfordította a fejét, és ismét lehunyta a szemét. Ekkor meglepődtem. Nem bántani akart, hozzám akart érni? Mit akart? Mi történt most ebben a percben? Kockáztatni akartam, de féltem, hogy hihetetlen nagy hibába esem… Lassan megérintettem a mellkasát, finoman végig húztam a kezem rajta egészen a köldökéig. Aprót sóhajtott volna?
Lassan visszafordította a fejét, és rám tekintett, lágyan, és… vágyakozva? Levettem róla a kezem. Nem tűnt most ellenségesnek, és a szokásos csípős megjegyzések is elmaradtak. Nagyot nyelt, és már nem vette nyugodtan a levegőt. Picit nyugtalannak látszott. Segíteni akartam rajta. Felnyúltam a bilincshez, hogy leszedjem róla, de megragadta a kezem, és szinte közelebb rántott magához. Ekkor éreztem meg vágyát…, forróság öntött el, és zavarba is jöttem, még sose volt ilyen velem. Nagyon tetszett ez a helyzet, olyan közel voltam az ajkához, egy darabig, mintha tétováztunk volna, pedig a jelek egyértelműek voltak, mégis a kettőnk közt dúló bizalmatlanság, kétely ott lebegett körülöttünk. Először csak finoman érintettük össze egymás arcát, majd a szánk egyre közelebb került egymáshoz, agyon finoman, szinte kínzóan súrolták egymást. Ez a játék beindította minden fantáziám, éreztem, hogy már nem bírom sokáig… Hosszú percekre tapadtunk egymás szájára, és simultunk össze szorosan. Kezem felcsúszott a bilincsre és eloldoztam, felkarolt, már nem remegett a hidegtől, forrón ölelt, és én sem éreztem már hideget. Nem tudom miért történik most ez velem, de még mindig félek… Hogy megbánom… A könnyed ruha darabok gyorsan lekerültek rólam, az ő foszló alsója se maradt sokáig rajta. A kis teremben volt egy asztal, arra ültetett fel, közben egyszer sem szakadt el a szánk egymástól, és kezünk folyamatosan a másikat simogatta, mintha nem lenne sose elég abból, amit kap. Mintha fel akartuk volna falni egymást, minden olyan gyorsan történt, mielőtt tényleg történt volna köztünk olyan, ami nem vonhatunk vissza, megállt, és elváltunk egymástól, de csak a szánk. Rám nézett és egyik keze a csípőmön a másik az arcomon pihent. Mintha nem hinné el, hogy mit tesz. Engem nézett egy darabig, majd erős kezei magához húztak szorosan, ekkor elhomályosult előttem a kép, és ismét összeért a szánk, de már nem volt vad, csak lágy ringatózás. Az öröm nem tartott sokáig, de az a pár perc, nagyon is kielégítő volt. Most furcsán tekintettünk egymásra. Egy másodpercét sem bántam meg, de számítanom kell arra, ami ezek után történhet, pár perc öröm, de nagy fájdalom jöhet. A csend csöppnyit kínos volt. Összeszedtem ruháim és felöltöztem, ő is ugyan így tett. - Nem is rossz büntetés… - A gúnyos mosoly átment szelídbe. Mintha csak erőltetni akarta volna a gúnyos megjegyzést, a végére elveszett az ereje. Ezt érezte ő is és elfordult. - Azt hiszem, mennem kellene. El vagy engedve… - Az utolsó mondatot már csak halkan tettem hozzá. Én dönthettem sorsáról, igaz csalódni fognak a barátaim, amiért ilyen könnyen elengedem, de talán neki pont ez volt a szándéka, a gyengeségemet foghatta meg. Szomorúvá tett a gondolat, de nem állhattam le, megbizonyosodni, kételkedni, vagy akár csak megkérdezni a tettét. Felkészültem. Nem pillantottam rá. Ezt érezhette ő is, hogy nekem ez hiba volt. Kisétáltam az ajtón és magára hagytam. Talán már holnap halhatok egy eltúlzott történetet.
Másnap kicsit aggódva léptem az ivóba. A szokásos asztalnál ült, a többiekkel, valamin jókedvűen nevettek, rám pillantott, talán épp engem tárgyal ki. Különös módon elmaradt a csipkelődés, és most nekem se jutott semmi frappáns az eszembe. Szótlanul vonultam tovább a bárpult felé, és ott ültem le. Meglepetésemre oda telepedett mellém, de tisztes távolságba maradt. Nem tekintettem rá. Csak akkor mikor megszólaltam. - Még nem dicsekedtél el? - Szavaimat úgy intéztem, hogy csak ő hallja, és csak ő értse. Szemei egy pillanatra összeszűkültek, majd félmosoly jelent meg az arcán. - Az nekem nem érné meg, még a végén azt hinnék elpuhultam! - Játékosan fordult kifele és háttal támaszkodott a pultnak lazán. Maga a sértése nem hangzott erősen, sőt, egyáltalán nem találtam bántónak és tolakodónak. - Azért mondod, mert csak pár percről beszélünk, nem de? - Vágtam vissza, miközben nagyot kortyoltam az italomból, hogy ne lássa mosolyom. - Csak neked tűnt annak! - De kevésnek bizonyult a visszavágás, mert a mosolyom nem hervadt, de nekem is mondanom kell valamit. - Én nem úgy emlékszem… - Nem hiszem, hogy sok mindenre emlékeznél, épp teljesen oda voltál! - hajolt közelebb hogy ezzel nyomatékosítsa, ahogy közelebb hajolt megéreztem az illatát, ami felélesztette bennem a vágyat iránta. Itt éreztem, hogy ezzel még vigyáznom kell, mert ha óvatlan vagyok… Kicsit arrébb húzódtam akaratlanul. Ezt észre vette, mert kérdőn nézett rám. Mintha ki esett volna a szerepéből. Féltem, hogy csak én beszélem be magamnak, hogy ez csak egy álca, egy színjáték, szerettem volna azt hinni, de hogyan tudhatnám meg?... Nem bírtam tovább maradni mellette. Ezt a párbajt most megnyerte… Otthagytam az italom és kisétáltam, még utánam szólt. - Ennyi lenne? - Fintorodott el. Csak rá mosolyogtam. - Most nem érsz annyit. - Kacsintottam rá, mire halk tömeg fel zengett. A kis párbeszédüket, bizony itt sokan követik, ketten mindig civakodunk, és ebben a többiek örömüket lelik. Ez a moraj arra késztette, hogy visszaszóljon nekem, de nem vártam meg. Lassú volt. És én már kinn voltam az ajtón. Mikor nem látott senki, engedtem a búmnak. Sóhajtottam egy nagyot, és nem tudtam kiverni a fejemből az illatát, és a teste közelségét. Mellkasomra nehéz súly telepedett. Haza úton pont az ő háza előtt mentem el, mint minden alkalommal, mikor haza fele tartottam az ivóból. Hányszor búcsúztunk el itt egymástól, miközben minden alkalommal, más nővel kérkedett. Persze ebbe bele tartozott az is, hogy én sem egyedül tértem haza. Egy röpke pillanatra meg álltam, és elképzeltem, hogy egyszer majd én is betekinthetek abba a házba. Észre se vettem, hogy megálltam. És percekig csak álltam. Mögöttem a lépteket későn vettem észre és már mögém ért valaki. Hátra se kellett fordulnom, megéreztem az illatot. Elgyengültem, de nem akartam mutatni, nem akartam én lenni a gyenge fél. Erőt vettem magamon, és felerőltettem az arcomra a hideg érzéstelent. - Pár perc, hah? - Vetette oda, miközben fénylő szemekkel tekintett le rám. Egyből mosolyra húztam a szám, ez most egy kihívás lenne? - Csak nem bizonyítani akarsz?... - Már bizonyítottam, de te neked sose lesz elég, ilyen a természeted, de nem baj… - Tette karba a kezét, és mint akit nem érdekel. Bele mentem a játékba, miért ne, ennél többet már nem veszíthetek, már benne vagyok. - Nem hiszem, hogy bármit is tenni tudnál kevés vagy… - De nem hagyta, hogy végig mondjam csipkelődésem, derekamnál fogva magához rántott, és arcunk közel került egymáshoz. - Majd meglátjuk! Könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba! – Gondolataim közt, most nem a könyörgés gondolata pörgött. De visszavágni már nem tudtam. Az utcába senki nem látott minket, berontottunk a lakásába, és egymásnak estünk. Nem is néztem körbe a szobába, már nem is érdekelt, mi van bent, csak a hálóhoz vettük az irányt, mire beértünk semmi nem volt rajtunk, nem tudom eldönteni, miért jó neki ez a játék, talán csak olyan férfias magamutogatás, hiszen nem egyszer a tudatomra adta, hogy külsőleg kevesebb vagyok, mint sok más nő. Már jócskán bennem volt, mikor lankadt az érdeklődése, nem tudtam megítélni mitől lehetett, amilyen hirtelen fellángolás volt, olyan hirtelen múlt el. Egy darabig még megilletődve könyökölt felettem, majd lassan lemászott, és az ágyon térdelve hihetetlen buta fejet vágott. Én nem szólaltam meg, nem is akartam. Hirtelen magam hibáztattam, de nem akartam bele menni semmilyen sértésbe, elvégre is, sose akartam bántani. Felültem én is, és közelebb másztam hozzá. Ő sértődötten fordult el, talán azt sejtette, mondok valamit, ami nem éppen kedves. Finoman simítottam végig a hátán. És csókot nyomtam a nyakára. Nem enyhült meg. Feszült maradt. Tudtam, ha bármit is mondok, ellenségesen veszi ki magát. - Legalább most neked is lesz mivel hencegni… - Hangja kicsit talán sértődöttnek, bántottnak tűnt. Leszállt az ágyról és kiment a szobából. Sóhajtva maradtam magamra. Visszadőltem az ágyba. Elnyomott az álom.
Másnap este ébredtem fel. Ott aludt mellettem. Rájöttem hol vagyok, és kivel töltöttem az egész nappalt… Hirtelen tudatosult bennem, már jó sötét volt, nehéz lesz kilopódzni az ajtón. Felkaptam magamra mindent, és miközben az egyik pár zoknim kerestem, ami fura mód az egyik szekrény polcán landolt… Kivettem és szemem megakadt egy rajzon… Nem tudom mi késztetett arra, hogy megnézzem, de már késő volt. Elakadt a lélegzetem, és gyorsan visszacsúsztattam, kikerekedett szemekkel, mereven álltam fel, és reméltem hogy nem ébresztettem fel. Kisiettem, gyorsan felöltöztem és vissza, se néztem, kimentem az ajtón mikor üres volt az utca…
Másik szemmel.
Nem tudom mi ütött belém este. Már fordult elő velem hasonló de az nem abból az okból, ami az este… Túlságosan akartam, túlságosan el voltam vele foglalva, hogy újra együtt lehetünk. Éreztem, hogy mozgolódik mellettem, nem nyitottam ki a szemem, halottam, ahogy felöltözik és… Valami papírsúrlódás… Csaknem? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Mi van, ha megtalálja…? Sietve távozott, kinyitottam a szemem, és amitől féltem az megtörtént. Fájdalmas volt a felismerés. Mi van, ha eddig csak játszott velem? Ez az este után már nem lesz menekvés, talán a szóbeszéd még ma utolér. Gyengének éreztem magam. Kiszálltam az ágyból és a polc elé térdeltem. Lassan húztam elő a papírlapot. Egy barátom festette. Nagyon jóban voltunk. Csak ő tudott róla. Persze szólt is, hogy vigyázzak vele, de nem hallgattam rá. Ez volt az egyetlen, ami maradt nekem belőle, úgy hiszem. Félelem fogott, el, pedig már minden, mintha jó lett volna. A képet néztem. Ő volt rajta, élethűen lerajzolva, mosolyogva. Nagyot sóhajtottam. Nem tudtam, hogy mi fog ez után jönni. Érzetem a félelmem. Ha eddig a nyeregbe érezhettem is magam, most már csak úgy érzem, hogy a ló tapos rajtam. Visszatoltam a rajzot a helyére. Majd összeszedtem magam, felöltöztem de csak este közepére voltam képes kilépni a házból. Eldöntöttem, nem a kocsmába keresem, hanem az otthonába. Ennek véget kell vetni. Nem tudtam, hogy otthon találom e vagy sem, csak elindultam felé. A ház egyetlen nyílásán fény szűrődött ki. Tétován sétáltam a háza elé. Végig simítottam az ajtón, pedig kopogni akartam. Hallgatóztam egy darabig, majd beszélgetést halottam. Elhátráltam.. Ez nem az én estém…
Másnap estig nem is találkoztunk. Én már korán lementem a kocsmába, a szokásos helyemre ültem a többiek társaságába, de most nem én voltam, aki viccelget, meghúztam magam, persze csak annyira hogy a többieknek ne tűnjön fel. Mikor belépett a kocsmába, halottam a többiek moraját, hogy ismét egy helyen vagyunk, akkor egyből egymásnak is eshetnénk, onthatnánk a szavakat, marhatnánk egymást. Ahogy megláttam, arca szomorú volt és fájdalmas. Egy üres asztalhoz ült, és valami erőset rendelt. Egyből éreztem, valami baj van. Nem törődve a többiek beszólásával, némán oda ültem mellé és hallgattam. Ő lehúzta, ami a poharában volt majd hátra simította a haját. Rám nézett, én álltam a tekintetét. Láthatta rajtam, hogy nem akarom bántani, nem akarok rosszat. Csak az érdekelt, hogy mi a baj. Rendeltem még kettővel, hosszú percekig csak csendben ittunk. Vártam, had kezdje. - Egy barátom haláláról kaptam hírt. - Látszólag nagyon megviselte. Segíteni akartam rajta. - Gyere, ne igyál, sétáljunk egyet. - A többiek ezt érdekes szemmel kisérték végig. Olyan jól megvagyunk egymásnak, hogy el sem hiszik. Jó volt kilépni a kocsmából vele. Hallgatott hosszan, de nem zavartam meg. Ilyenkor nincsenek szavak. Hallgatás sokszor nyújt vigaszt, és mégsem vagyunk egyedül. Megfordult a fejembe hogy talán nem is látta meg a képet. Bíztam benne, nem is tudom miért, hisz ha látta volna, akkor minden megváltozhat, ez lehet jó is, de rossz is persze. De most, ha látta, akkor most ez jó… - Nem szeretnék most egyedül lenni. - Fordult felém. Megálltunk. Már csak pár háznyira voltunk az otthonától. Ismét fellángolt bennem az érzés, ha most átmegyek hozzá, nem tagadhatom sehogy, hogy kell nekem, szükségem van rá. Így is nehezen viseltem el, kettőnk kapcsolatát, és csak azok a csipkelődések is jól estek, ha vele voltam. De így még nehezebb, hogy már érezhettem őt közelebbről. Bólintottam. - Mennyünk hozzád? – bíztam abban, hogy igent mond, kevésnek találtam a kérdést. – Készítek teát, de aztán ne szokd meg. – Tettem hozzá, egy kis szokásos kiegészítéssel. Elfordult, de mintha mosoly csillant volna meg az ajkán. Ezt igennek vettem, és elindultunk. Játszik velem? Nem akartam, hogy ilyenekre gondoljak, de ott motoszkált a fejembe. Néha játékosan tekintett fel rám, de sose szólt. Alig bírtam magammal, de ma nem ezért vagyok itt. Nem is tetszett, hogy ezen agyalok, de nem tehettem ellene. Úgy éreztem, kínoz ezzel. Bementem a lakásába, sose jártam még benn. Szerény hajlék volt. Feltett vizet forrni. Elővett teafüvet. Majd a konyha pultnak támaszkodott, és egy kicsit lehajtotta a fejét, úgy tekintett rám, amivel az őrületbe tudott kergetni. Minden erőm össze kellett szedni, hogy ne mutassam neki, mennyire akarom. Nem veszíthettem ellene! A víz felforrt, és belerakta a teafüvet, mikor háttal állt végig néztem rajta. Ugyan sokszor sértettem meg már az alakjával, valójában nagyon is ideális volt. Elfordultam, mikor visszafordult felém. - Azt hittem majd én készítem a teát. – Közelebb sétáltam, de csak óvatosan, távolabb álltam meg tőle. Vissza akartam szállni a nyeregbe, tudni akartam, hogy nem csak engem hajt a vágy. Csak megvonta a vállát. - Ez csak tea. – Mondta végül. Jól láttam, amint szeme végig suhan rajtam, majd elfordult és öntött a teából. Egy csészét elém tolt. Elvettem, és mellé támaszkodtam. Sóhajtottam halkan. - Mi történt a barátoddal? - el akartam terelni a figyelmem, és arra koncentrálni, amiért valóban ide jöttem. - Emberek… Csak annyit hallottam, hogy felismerhetetlen fegyverrel támadták meg a falut. – Kortyolt bele a teába. – Hasztalan volt a halála. – Ez látszólag bosszantotta. - Remélem, az emberek megkapják, amit érdemelnek… - Próbáltam vigasztalni. Csak elmosolyodott. - Na, százhetven év alatt, végre valami közös van bennünk. – Tekintett fel rám, majd lerakta a csészéjét. Én is kiittam, majd a pultra raktam. Így közelebb kerültünk egymáshoz véletlenül és összeért a kezünk. Visszahúztam a kezem, és zsebre raktam. Ekkor vettem észre, hogy fellángolt bennem a vágy. Nem akartam, hogy észe vegye. Nem tudhattam biztosra, ő mit akar most tőlem. Ha akar is valamit. Zavarba jöttem, nem is tudom miért, hiszen elég sokszor ez a reakcióm lányok közelében. Most még is zavartan fordultam a pult felé, amit észe is vett. Nem sokáig maradt előtte rejtve a férfias vágyam. Elszomorodtam, mindig csak negatív gondolatok jártak a fejembe. - Megyek, hamarosan felkel a nap. – Vágtam ki magam, de nem hagyott elmenni, átölelt hátulról, és a hasamon pihent meg a keze összekulcsolva. - Nem tudtam eddig, hogyan említsem meg, de… - itt megállt egy kicsit - Láttam a rajzot… - Mondta erőtlenül és tétován. Kiszabadítottam magam az ölelésből és felé fordultam. - És mégis hagytad, hogy átjöjjek? – Néztem rá kérdőn, már nem is zavartattam magam, és nem is zavarta, sőt, közelebb lépett és hozzám simult, ami tovább növelte a vágyam iránta. - Tudod… Sosem utáltalak, de azt hittem, hogy te igen… - Suttogta bátortalanul, lehajtva a fejét. – De már tudom, elhiszem, hogy… Te nem utálsz… - Éreztem hangjában a félelmet, tudom mit érez, hiszen vele kapcsolatban is annyiszor éreztem már ilyen bizonytalanságot. Átöleltem, szorosan magamhoz húztam és hosszú percekig némán álltunk. Engedett a szorítás és megcsókoltuk egymást finoman. Két nappal ezelőtt, még csak abban reménykedtem, hogy valami gyenge sértegetéssel mellette maradhatok még sokáig… Most meg egyszerre teljesült minden vágyam. A nappal hátra levőrészét ágyban töltöttük egymás alapos megismerésével. Még nem tudtam eldönteni, a többieknek hogy vezetjük fel a kettőnk közt kialakult kapcsolatot, de nem sokat gondolkoztunk rajta. A kettőnk közt folytatott csipkelődés már csak játékvolt, igazából rájöttem, mindig az volt…
Külső szemmel
Két fiatal night elf lépett be a kocsmának kinevezett helyre. Látszólag nem együtt voltak, de a nappalt egymás karjai közt töltötték. Egymásra tekintettek néha-néha, de érzelem nem látszódott a szemükben. A teremben felmorajlott a tömeg, már jól ismerték a lányt és a fiút, és a köztük dúló folyamatos harcot. Sok sértés és visszavágás, másik hibájának a kitárgyalása, közszemlére tétele, náluk ez már-már szokássá vált, és úgy tűnt, szívből gyűlölik egymást. Mind a kettő a saját asztalához ült le, más társasághoz. Eleinte egyáltalán nem foglalkoztak egymással, jól elvoltak az asztaluknál, majd a lány iránt érdeklődő fiatal fiú szemet szúrt a másik asztalnál ülő fiúnak. Próbálta leplezni féltékenységét. Tudta, hogy nem mehet oda, hiszen nincs hozzá joga, de férfias büszkesége nem hagyhatta. Pedig annyiszor végig nézte már ezt a jól ismert jelenetet, eddig is zavarta, de most bátrabba akar lenni, érezte, tennie kell valamit. Lehúzta a maradék italát, majd a pult felé közeledett, hogy kikérjen újabb italt, közbe néha-néha oda pillantott a lány asztalához. A lány is észre vette, huncutul megcsillant a szeme felé, de gyorsan elkapta a tekintetét a pultnál álló fiúról. Ugyan nem akart semmit, az udvarlójától, csak egy dologra vágyott, egy valakire vágyott, a többi csak incselkedés volt. A fiú megkapta az italát, és semmivel sem jutott előrébb, valami olyat kell kitalálnia, amivel nem vonja magára a többiek figyelmét. Elgondolkozott, vajon mit tenne, ha nem történt volna meg az elmúlt három nap? Amiben az események annyira felgyorsultak, hogy nehezen esett vissza a megszokott kerékvágásba. Már lassan vissza kell hogy menjen a többiekhez, tétovázott, majd eldöntötte, oda megy a másik társaság asztalához. Legalább is megközelítette, mert a lány egyből kiszúrta, és ő jól látta most a szemében az égő tüzet, a féltékenységet. A lány tovább feszítette a húrt, azzal hogy az újdon sült fiúval kifele indult. A fiú megfeszült, ahogy a lány közelebb ért, és megállt előtte, akart valamit, amit elő akart csalogatni belőle. - Talán valami gond van? – Kérdezte kéjelegve a lány. - Van. - Csak ennyit tudott vissza vágni, és várta azt az ötletet, amivel kihúzza magát a szorult helyzetéből. A lány is várt arra a bizonyos lépésre, amire szüksége volt. - Nem hiszem el, hogy ennyire magad alatt vagy, hogy már ilyenekkel is elmész. – Vettette végül oda, hanyagul az udvarló felé bökve. A lány elnevette magát és vidáman csillogott a szeme. - Mit nem tudhat Ő, amit te tudsz? – vágott vissza hamar, és kéjes mosolyra húzta a száját. Tudta, hogy ezzel feldühíti, de hiszen, azt is tudta, hogy pont ezt akarja. - Megmutatom én… - Lépett közelebb a lányhoz, annyira hogy alig maradt köztük pár centi. - Kíváncsian várom! – hajolt még közelebb, végsőkig feszítve a helyzetet. Mind ketten egymást méregették, és egy kicsit elvesztek egymás tekintetében, ajkaik megteltek vággyal. Enyelgésüket az udvarló szakította meg. - Ti most flörtöltök? – Meresztette a szemét, és nem hitt a szemének. Még egy pár másodpercig egymást nézték, majd a fiú felé fordultak. - Talán zavar? – förmedt vissza rá a fiú. Aki nem tudott vissza szólni, ő is jól ismerte őket, de így még csak most látta először a kettőt. Erre mások is felfigyeltek, majd ők voltak a középpontba, és mindenki érdeklődéssel figyelte az új eseményeket. Látszólag egy átlagos nap volt, átlagos civakodással. És csak ketten tudhatták, hogy ez több annál. - Meddig várjak? - fonta karba a kezét a lány, szándékosan hozzá érve a fiúhoz, aki még mindig szorosan előtte állt. Színlelt dühösséggel fújta fel magát majd megragadta a lány derekát és megcsókolta. A lány is átkarolta, majd mindenki csodálkozására percekig elvesztek egymásba. Majd elváltak egymástól, és kicsit megilletődve álltak tovább egymás előtt. Ezt gyorsan a többiek tudatára adták. - Ilyet biztos nem tud… - Tette még hozzá csendesen a fiú. - Kíváncsivá tettél a folytatásra. – Mondta ugyan olyan csendesen a lány. A kocsmában lévők lassan elfogadták a kialakult helyzetet, majd már többet nem foglalkoztak a párral.
