Itt van az ősz, itt van újra, szele sárgult leveleket fúj az aszfaltra. Felkapja a röppentyűket, s azok vidáman pörögnek a fejem mellett. Messze-messze repülnek, nem is látom, hol érnek földet. Ők is tovarebbennek, a szeptemberrel elköltöznek. Gázolok az avarban, rugdosom, mint egy kisgyermek: gondtalanul, vadul, mégis szelíd szívvel. Belehemperednék, mint egykor takaródba, de a nyirkos hűvöstől karjaid már nem óvhatnak.
A fa kérge, mint borostás áll, érces, érdes, amint végigsimítok rajta. Ujjaimat végigvezetem az évek ejtette forradásokon. Csiklandozzák bőröm, ahogy egykor arcod is, mikor csókért magamhoz húztam. Most tenyeremet a törzsnek támasztom. Nyomom, teljes erőmből felfelé tolom. Mikor már fáj, megállítom. Homlokomat a kézfejemre ejtve pihentetem. Szemem csukva, mélyeket lélegzek. Haldokló vérszagot érzek.
Ivókútnál mosakszom. Hagyom, hogy a gyöngyöző víz tisztítsa a sebeket. Ujjaim forrnak, a víz jéghideg. Karcos kezemre meredek. Arcom elé emelem, s lassan leengedem. Tenyerem mintázata, mint az alkaromé egy esés után a kalandparkban. Fa tetején láblógatva, csókoddal gyógyítva nevettünk rajta.
Szédülök. Szempilláimat szorosan egymáshoz szorítom, egy könnycsepp sem szabadulhat. Kék szemem most matt szürke. Nem fájhat. Nem engedem.
Lerogyok egy padra. Hallgatom a játszótérről kiszűrődő gyerekzsivajt. Velem vannak, és együtt dúdolgatjuk a halál dalát. Lazán rugdosom a leveleket a lábam elől. Hangjuk, mint a tenger morajlása. Törzsemet a szél hullámokként nyaldossa. Megragadja, ahogyan a habok között te rántottál magadra. Játszottunk, vesztettünk. Térdeim a szemeimhez nyomom, nadrágomon sós víz hagy foltot. Vége.
Zokogásom elveszik a zajban, könnyeim az esővel záporoznak. Hagyom, hadd áradjon. Így múlik. Fájnia kell.
