Ha növény lennék, terebélyes, erős törzsű fa lennék. Alatta nyíló rózsa volnék, narancs szirmaimat gyengéd tövisekkel védelmezném. Körülötte szálló, költöző madár lennék, díszes tollaim az ég kékjében tündököltetném. Forró záporként a száradó ruhákat összevizezném, majd frissen mosott, vékony blúzként nyári szellőben lágyan lengedeznék.
Lennék folyó, mely messze-messze vinné habjaim fehérjét, hullámokkal játszó halak ezüstösen tündöklő pikkelyét, s csak folynék, folynék, el, egészen a korongvilág széléig. Vízesésként omlanék a semmibe, molekuláim súlytalanul esnének a térbe. S csak lebegnék. Léteznék. Volnék.
Az Uránuszon hidrogénként, az Európán jégként szétáradnék. Kékben tündökölnék, s a Nap fényében ragyogva olvadoznék. Föld körül keringő műholddá válnék, hozzád kapcsolódva jeleket küldenék.
Kerted lennék, fűben szétterített pokrócként rajtam elfeküdhetnél. Lakattal lezárt könyvként melléd heverednék, s te kacér szemeiddel buján becézgetnél. A kulcsom te lennél, neked bármikor kinyílnék. Egy kosár eper legfelső darabja volnék. Vágyakozva belém harapva ajkaidon édesen szétáradnék, mellkasodra folyva szótlanul megpihennék. Szíveddel együtt dobbannék, testeddel összefonódva, csendesen pihennék. Léteznék. Csak a tiéd lennék.
