Sára kocsijában szörnyű sötétség honolt, csupán kintről a réseken keresztül szűrődött be csak a tűz fénye. Odakint a cigányok a maguk pogány módján elkezdték elűzni a démont, ki a Holdat készült felfalni. Bent a kocsi belsejében, oly kísérteties volt minden. Sarolta azonban nem félt, ezt az éjt várta már több mint fél éve. Ma végre megszabadulhat a bosszú nehéz terhétől. Sára készen állt, minden ott volt mi e varázslathoz kellett. Cigány nyelven beszélt, s félig már transzban volt. A lány ott állt mellette, a kocsi lassan remegni kezdett. Fekete füst tört elő minden résen át. Sarolta úgy látta a füstnek arca van. Mintha démonok suhantak volna keresztül kasul körülöttük. Sára nem törődött velük, így Sarolta sem. Nem is érdekelte, hogy a füst a pokolból jön e, ő csak egyet kívánt, a király halálát. S ezt olyan erősen, hogy a lelkét is odaadta volna. Nem messze tőlük a prágai várban a király immár három napja szenvedett. Orvosok tucatjai jártak nála, de nem találták mi baja lehet. A király azonban egyre gyengébb lett. Lázálmok gyötörték, egyre másra látta azt a napot mikor Hunyadi László meghalt. Papot hivatott, hogy űzze el az ártó démonokat. Pihenni szeretett volna, de nem volt menekvés. Hunyadi László emléke egyre másra kísértette. Látta önmagát a vérpadon, azon az estén. Érezte a bakó pallosát a nyakán. Újra felébredt. A szoba üres volt, nem zavarta semmi álmát, de ő azt szerette volna, ha zajongnak, hogy ne halja már Nándorfehérvár úrnőjének üvöltéstét. A vérfagyasztó, szívszaggató üvöltést. Menekülni szeretett volna, mint akkor, de most nem volt kocsi mibe beülhetne. Fáradtan becsukta a szemét és látta a lány arcát, s látott egy cigánylányt. Öljék meg az összes cigánylányt a környéken! Remegő lábakkal kiszállt az ágyból, de lépni sem tudott, erőtlenül az ágy mellé rogyott. Feltérdelt, és kezeit imára kulcsolta. De nem tudott imádkozni, nem jutott semmi az eszébe. Csak az az este. Az az éjszaka. Érjen már véget. Már ébren is álmodik. Látja a lányt, mintha őt nézné, hatalmas kék szemek merednek rá mindenhonnan. Aztán látta Hunyadi László megvető pillantását. A sötét szemek szinte a húsába vágnak. Mi történik vele? Üvölteni szeretne segítségért, de éjjel van, s már mindenki alszik. Csak ő van ébren. Micsoda felségsértés, hogy nincs itt senki. De itt van valaki a szobába, az egyik sötét sarokból Hunyadi László lép elő. Milyen elszánt az arca. Egyenesen rá néz, hosszú kard a kezében, talán az, ami megölte Cillei grófot. Most ő jön, őt fogja megölni vele. Aztán László képe szertefoszlott. A király remegve kuporog az ágya mellett. Retteg, a sarkokat lesi, nem lép e elő újra valahonnan László. Aztán hirtelen ott áll előtte a gyámatyja, Hunyadi János. Oly magas, hogy betölti a szobát, dühösen rá mered. A szemében határtalan harag, mint az égzengés olyan a hangja. - Mit tettél a fiammal? - Ó hát ezért haragszik. Aztán előlép László, megint. Ott áll előtte, mint mikor utoljára állt lábra. Ugyan az az ing, tiszta vér. Csöpög a vér mindenfelé, a hajából, az ingből. 410 Minden – minden tiszta vér. Ott áll a két halott Hunyadi, és köztük egy még élő király remeg. Gyalázta őket haláluk után, és most eljöttek a lelkéért. Könyörög, esdekel. De a két hatalmas alakot nem tudja meghatni. Reszketve lehajtja a fejét, imádkozik, talán ha felnéz, már nem lesznek ott. És tényleg egyedül van a szobában, nincs mellette senki. Térden csúszva indul el az ajtó felé. De ismét az a sikoly, az a nő. Milyen rettentő. Fülére tapasztja a kezét, de nem számít, mert a hang nem a szobában van, hanem a fejében. A legszörnyűbb emlékei között. Már csak pár méter és eléri az ajtót. De megint ott van Hunyadi László. Nem mer hozzá közelebb menni. Visszamászik az ágyhoz, imádkozni, semmi más nem segít. De már mindegy becsukott szemei mögött, ott van Hunyadi László arca. Az az arc, amely már oly régóta nem hagyja őt békén. Számon kéri rajta a halálát. – Ártatlan voltál Hunyadi László. – motyogja félig tébolyultan. - Ártatlan voltál és én, megöltelek. – körül pillanat a szobában, most üres. Gyerünk. Sötét árnyék, áll előtte. Sötét köpenye a földet söpri. Hunyadi János. – Ártatlan volt. – hebegi a király. – Ártatlan. Ártatlan. – ha kell, ezerszer mondja, csak engedjék ki a szobából. Az ajtóhoz kúszik, térdei már fájnak. De nincs kegyelem. Ott áll László. Ezer sebből vérzik, lenéz rá, szája szegletében egy mosoly. – Mit akarsz tőlem? – kiált fel a király. – Mit akarsz még tőlem? Holnap elengedem az öcsédet. Esküszöm. Mi hogy nem hiszel az én eskümben. Még ma elengedem Mátyást, csak engedj ki. – De László nem szól semmit, csak néz rá, sötét szemeivel. Mennyi gyűlölet ragyog azokban a szemekben. Mennyi fájdalom. Mennyi harag. Lehajtja a fejét, nem tud a szemébe nézni. A padló mozog alatta, mint megannyi kígyó kanyarog és tekereg körülötte. El fogja nyelni a föld. Fekete füst kavarog a padló rései között, a füstnek megannyi arca van. Démonok, a cigánylány démonjai megtalálták. A király már sír, félelmében. - Sírt vajon László mikor megöltem? Nem. – az ágyba mászik. A fejére húzza a takarót. Ide nem követhetik a Hunyadiak. De úgy érzi, hogy nem kap levegőt, olyan nehéz a takarója. Olyan nagyon nyomja a mellkasát. Kénytelen levenni a takarót magáról. De akkor ott vannak a Hunyadiak. Most üres a szoba. Feláll, ingó lábakkal elindul, de már nem jut el az ajtóig. Összerogy, és a földön fekszik, arccal fölfelé. A Hunyadiak nincsenek sehol, de már nincs ereje, hogy elhagyja a szobát. Nincsenek arcok, nincsenek hangok, csak ő van egyedül. Aztán lassan látja saját testét, kicsavarodva feküdni a padlón. Egyre – egyre magasabbról látja a testét. Valami nincs rendben. Nem halott tudatánál van, csak nem tud megmozdulni. Visszatér a testhez, mint egy kabátot magára ölti. Aztán mély levegőt akar venni, de csak hörgés jön ki a torkán. Szemét kinyitja. Látja a mennyezetet. S ez az utolsó, amit látott. Sára lehanyatlott a földre. A sötétség szerteoszlott, nem volt már füst, sem furcsa hangok. Odakint már ünnepeltek, hogy elűzték a démont, s a Hold ott ragyog az ég közepén. Hideg novemberi szél zúgatja a fákat. De a király már nem látja a Holdat, nem halja a szelet. Mert holtan fekszik a szobája közepém. Magával vitte a démon. Sarolta, aggódva hajol Sára fölé. A lány gyenge, szemeit kinyitja, és csak annyit mond. – Halott. – Saroltát azonban nem hatják meg a szavak. Nem érez boldogságot, nem érez örömöt, sem elégedettséget. Üres, még üresebb, mint eddig. Eddig legalább volt mit várnia, volt mivel lefoglalja gondolatait. De most minden üres. Új célt kell keresnie. De mi célja lehet, így egyedül? Miféle cél hajthatná? Cél kellett Lászlónak, neki adott célt. De neki ki ad célt? A cél az elmúlás. A halál mely elválasztotta Lászlótól, csak az kötheti őket ismét egybe. A cél a halál…