Betontengerből Salembe - II. fejezet: Ismerős idegen.
Az út kb. 6 óra. Mikor felébredtem, hirtelen kicsit megijedtem, amikor velem szemben egy fekete szemű, fekete hajú és... -be kell vallanom- jóképű fiatal srác ült. Éppen rám bámult. Ismerős volt valahonnan. De nem tudom hogy honnan. Zavaromban nem tudtam mit tegyek, majd megnyugodtam sóhajtottam és az órámra néztem. -Te jó ég.. - suttogtam. Már csak fél óra volt a végállomásig. Jó sokat aludtam. Majd egy kis kuncogást hallottam. Ránéztem, de úgy láttam épp a telefonján néz valamit. Elővettem az mp4-em és elkezdtem zenét hallgatni. Christina Perri - thousand years száma ment, ami mindig elszomorít. Bámultam kifelé az ablakon, és úgy éreztem, hogy akkor épp, mintha a világ minden fájdalma rám zúdult volna. Egy könycsepp gurult végig az arcomon, de mire észbe kaptam, már nem is volt mit letörölni. Majd az a furcsa srác hozzámért. Vagyis megbökött. Egy zsebkendőt nyújtott át. Te jó ég! Olyan hangosan hallgattam a zenét, hogy nem halottam hogy szipogtam. Biztos látta, hogy sírtam! Kivettem a fülemből a headsetet, és lesütött szemmel elfogadtam a zsebkendőt, mert ez nem volt nálam. (Ezt felejtettük el anyával!) -Minden rendben? - kérdezte angyali hangon. -Jhajj, ammm.. persze! - mosolyogtam rá zavaromban, kicsit könnyes szemekkel. -Akkor minden oké. - mosolygott vissza. - Merre utazol, ha szabad megkérdeznem? -Nos.. - hezitáltam kicsit - Salembe. És te? -Micsoda véletlen! Én is oda megyek. - nevetett. - Jajj, de bunkó vagyok! Engem John-nak hívnak. És téged? -Anette vagyok. Örvendek. És ekkor mintha az összes bú elillant volna. Ha ez a néhány mondata erre képes, akkor talán érdemes beszélgetni vele. Mondjuk eléggé visszahúzódó vagyok. Az idegenek és köztem maximum olyan párbeszéd alakul ki, hogy kérdeznek, és felelek. Vagy talán néha visszakérdezek. Eddig ez is ilyen átlagosnak tűnt. Egy rövid hallgatás következett. Alig birtam elviselni ahogyan rám néz. Annyira zavarba hozott. De én sem tudtam levenni róla a szemem. Majd elgondolkodtam, hogy mit nézhet rajtam vajon? Biztos azt, hogy milyen csúnya vagyok. Megnyugtattam magam, hogy nincs miért zavarban lennem. -Na és, miért mész Salembe? - kérdezte kedvesen. -Ott fogok tanulni. - válaszoltam. -Mit? - érdeklődően tekintett rám, mintha ő is tanulni menne. -Biológiát, mert én ... biológus szeretnék lenni. És itt egy évig gyakorlataim lesznek. - mondtam. -Ez nagyon király! Én sose értettem a biológiához a suliban. Mindig kettes voltam belőle - nevetett - de már nem kell vele küzdenem. Én informatikát tanulok. Programtervező akarok lenni. Ez volt az egyetlen amihez valaha is értettem, és szerettem csinálni. -Szuper! Én meg ahhoz nem nagyon konyítottam soha. És ismered a környéket, vagy neked is vadi új lesz ez a hely? - kérdeztem. -Áhh! Én ott lakom. Most Sophia-nál voltam Portlandben. Nem akartam megkérdezni, hogy ki az. Gondoltam biztosan a barátnője. De azért egy kicsit rossz volt. Úgy éreztem, hogy nála se lenne esélyem. Ezen elmosolyodtam. -Ohh, tök jó neked! Nekem se ismerőseim, se rokonaim nincsenek ott. Még azt sem tudom, hogy a bérelt házig hogyan jutok el. Nem is beszélve a suliról. - sóhajtoztam. -Ne aggódj. Ha nem bánod, akkor szívesen megmutatok neked mindent. A sulit, és azt a helyet is ahol lakni fogsz. -Azt megköszönném. De csak ha nem jelent nagy terhet. Biztos sok dolgod van. Nem akarlak hátráltatni, vagy zavarni. - vonakodtam. -Nyugi már! Ez nekem megtiszteltetés! Ha csak nem hiszed, hogy elrabollak. - nevetett fel. Miközben tovább beszélgettünk, lassan megérkeztünk. Segített vinni a csomagjaim egészen a kocsijáig. Beszálltunk és elindultunk. Odaadtam a címet, ahova el kéne vinnie. Azt mondta a sulim is pont útba esik, és azt is megmutatja egyúttal. A kocsiban is beszélgettünk. Az ablakon bámultam kifelé, és csodás látvány tárult a szemem elé. Annyira természetes, nyugodt és aranyos kisváros volt, amilyet még csak filmekben láttam. Teljesen le voltam nyűgözve. 10 perc múlva megérkeztünk, majd az ajtóhoz cipelte a bőröndjeimet. -Köszönök mindent, John! -Nagyon szívesen, hercegnő. - kuncogott a szemembe bámulva. - Nem lakok messze. Ha segítség kell bármikor keress meg. Valamikor úgyis összefutunk. Viszlát később.. Anette! - Köszönt el. -Viszlát John! Minden jót! - integettem.
Igyekszem átnézni, de most el vagyok havazva. Próbálkozz is, mert nekem tetszett ez a két írásod. Látom, már fent van a következő rész is. Nem tudom, mikor lesz időm átnézni, de még a héten sort fogok rá keríteni.
A folytatás is tetszett, de ebben már elég sok hibát véltem felfedezni. Néhányat kiemelek lentebb, hogy lásd mikre is gondolok. Várom a folytatást!
"fekete hajú és... -be kell vallanom- jóképű fiatal srác ült, és rám bámult. " - Kicsit sok lett az "és".
"és úgy éreztem hogy akkor épp" - Hiányzik egy vessző a "hogy" előtt.
"Te jó ég! olyan hangosan" - Tudom, ez csak elírás, de a mondatot nagy betűvel kezdjük. :)
"Biztos látta hogy sírtam!" - Ismét hiányzik egy vessző.
-Na és, miért mész Salembe? - kérdezte kedvesen. -Ott fogok tanulni. - válaszoltam. -Mit? - érdeklődően kérdezett vissza, mintha ő is tanulni menne. - Kicsit sok lett a szóismétlés. Próbálj mást használni a "kérdez" szó helyett. Korábbi mondatokban is használtad már.
"2es" - 2-es
"egyetlen amihez" - Ismét hiányzik egy vessző.
"És ismered a környéket, vagy neked is vadi új lesz a környék?" - Szóismétlés
"Annyira természetes, nyugodt, és aranyos kisváros volt" - Ez egy felsorolás. Ide az "és" kötőszó elé nem kell vesszőt írni.
"Köszönök mindent John" - Megszólításnál a nevek előtt mindig vesszőt kell írni.
Igaz, hogy ezt eléggé nyersen tettem fel, mert siettem és alig 2x-3x olvastam át. Én is vélek benne felfedezni hibákat, de hát hiszen ember vagyok én is. Köszönöm az észrevételeket, és amint tudok, és van időm, megpróbálok javítani rajta. Mindig sokat segít az embernek, ha szembesítenek a hibákkal. De próbálkozom tovább.
