A lenyugvó nap fénye vörösre festette a tájat és vérkoronát varázsolt a nyugati hegyormokra. Hűvös szellő járta be az erdőt. A vaskos fatörzseket szívós indák és folyondárok hálója szőtte be. Egy árny suhant a fák között. Corsek űzött farkasként menekült; nyomában a féktelen vadakkal, akik végezni akartak vele.

Csak reggel vette észre, hogy a cha’khalok területére tévedt. Corsek jól tudta, hogy mik azok a cha’khalok, noha eddig nem volt dolga velük: Vad nép, mely a dzsungel mélyén rejtőzik, és hangtalanul csap le gyanútlan áldozatára. A vándorok azt is híresztelik, hogy emberi hússal táplálkoznak. Egyes hiedelmek szerint ennek a visszamaradott, korcs népnek túlvilági erőkkel rendelkező sámánjaik vannak, akik rontások, átkok és mérgek egész sorát ismerik, de legnagyobb hatalmuk a démoni bestiákban rejlik, amelyeket a szükség esetén megidéznek. Corsek nem érzett magában késztetést, hogy megbizonyosodjon ezen állítások valódiságáról. Mióta rájött, hol van, minden percét a menekülés töltötte ki. Inaszakadtából rohant, átvágta magát a liánokon, úszott a folyóban, hogy szagát veszítsék, dús lombú faágakkal törölte el nyomait. Minden fortélyát bevetette, hogy üldözőit megtévessze, de minden hiába. A vadak mindvégig a nyomában loholtak. Nem hagyhatta, hogy elkapják őt, mert forrt benne a bosszúvágy.

Nem érdekelte semmi, csak az, hogy végezzen azzal, aki összeesküvést szőtt ellene, és aki miatt száműzték otthonából.

Szögletes, ápolt arca parancsoláshoz szokott és nem meneküléshez, hiszen ő volt a Silasi Birodaom Norja, ami a legmagasabb katonai rang és egyben a király jobb keze, ahogy már sok-sok évszázada a felmenői is. Már gyermekkorában a legkeményebb kiképzéseknek vetették alá és valódi vezérré nevelték. Fakókék szeme körül tiszteletet ébresztő ráncok, szürkésfekete haja sisakként takarta fülét és tarkóját.  Megalkuvás nélküli tekintete többször az eget kémlelte a zöld és arany lombkoronák között. Madarak törtek elő rejtekeikből és vészjelzéseket rikoltva vesztek bele a lombtengerbe. Esőtől nedves faágak csaptak a harcos arcába. Az aljnövényzet a nadrágja szárát tépte. Egyenletesen lélegzett és próbálta a lehető legjobban beosztani az erejét.

Az éjszakában kísérteties csend honolt. Corsek tudta, hogy meg kell állnia pihenni. Ha nem egy erdőben, egy ilyen nehéz terepen lenne, akkor már rég lerázhatta volna az üldözőit. Ám itt a vadak vannak előnyben. Nem vehette fel velük a harcot, csak abban bízhatott, hogy az erdőből sikerül kiérnie, mielőtt utolérnék. Felmászott egy vastag fatörzsre, és azon keresett magának egy ágvillát.

Az álom ködfátylán keresztül csatakiáltások ádáz hangjai csengtek a fülében. Egy mindent elsöprő háborúról álmodott, ami egész Radagast érintette. Százezrek haltak meg és teljes királyságok pusztultak el. A világot egy megállíthatatlannak tűnő sereg özönlötte el, mint egy féktelen sötét áradat. A fekete páncélokon egy ismeretlen jel ragyogott: Egy tűzpiros örvény. Látta, amint testvérei, a silasiak elesnek várszomjas harcosok kardjai által. Nem állta útjukat egyetlen sereg sem. A masszív, évezredes várfalak úgy dőltek le, mint egy fakerítés. Végül két mágus világrengető összecsapása döntötte el a háború végkimenetelét.

A felkelő nap ezüstös sugarai, mint tisztító esőcseppek hullottak Corsek keserű emlékektől meggyötört arcára. A természetnek e csekély ajándéka újraacélozta állhatatosságát. Hiába telnek a hetek, Corsek szíve most is összeszorul, ha arra gondol, hogy el kellett hagynia szeretett hazáját. Habár ő mindig hűséges volt királyához, valaki mégis bemocskolta a nevét, ezért száműzték a Silasi Birodalomból. Azóta kitaszítottként vándorolt a világban. Minden nap a múlton rágódott, és azon elmélkedett, hogyan tudná bizonyítani ártatlanságát, de egyre távolabb sodródott hazájától. A múlt árnyai közül távoli zajok rántották vissza a valóságba. Tekintete gyorsan végigvándorolt szakadt öltözékén, megigazította az övét, ellenőrizte fegyvereit, majd ismét belevetette magát a menekülésbe.

Megrendelhető: Publio Könyváruház

Blog: Andrew Sinclair