Egy történet a könyvből, melynek címe A játék öröme Ragyogó napsütés, csicsergő madarak, hatalmas füves terület. A pálya két végén álló kapu még álmosan ásít, miközben az első csoportok lassacskán szállingóznak befelé. Amint ledobják szatyrukat, hátizsákjukat, ki miben hozta felszerelését, birtokukba veszik a talpuk alatti gidres-gödrös földet. Valahonnan előkerül egy bőrbogyó, és máris legalább öt apróság veti magát utána, miközben fáradt fűszálak hajlanak arra, amerre egy könnyű nyáreleji szellő fújja őket. Ha beléjük akad egy-egy stopnis cipő, jajongva simulnak a fekete földre. Közben mosolygó szülők figyelik csemetéiket, akik a szivárvány minden színében pompázó mezben, rövid-nadrágban, csillogó szemekkel üdvözlik újonnan érkező társaikat, sajtkukac módjára izegve-mozogva állnak egymás mellett a sorban. Amint felhangzik az első sípszó, hatalmas kurjongatás közepette immár „élesben” pakolják egymás után aprócska lábaikat kerek „istenük” a focilabda után. Ugyanúgy mint a nagyoknál, kétszer negyvenöt perc a játékidő. Közben kapnak egy rövid szünetet, ami alatt kifújhatják magukat. Amikor odaszaladnak apuhoz, anyuhoz, és alig kapnak ugyan levegőt, mégis el kell újságolniuk, „ugye láttad milyen ügyes voltam, mekkora gólt rúgtam..”. A válasz pedig nem lehet más, csakis az, hogy látta a szülő, és persze hogy látta, másképp hogy lehetne szeme fényére olyan nagyon büszke. A csemete közben jól meghúzza a műanyag flakont, hogy szomját oltsa, aztán lecsapva máris rohan vissza társaihoz, és áll be helyére. Minden másról elfeledkezve fut, szalad, utoléri, rúgja a golyót, ordít, ha gólt kaptak, és levegőbe emelkedve kurjant, amikor ők lőnek az ellenfél kapujába egy akkora gólt, hogy öröm nézni. Az is mindegy, ha véletlen vagy nagy ritkán szándékosan fel-rúgják, mert nem számít más, csak az őrület, az a semmihez nem hasonlítható érzés, ahogy kicsi szívük majd kiugrik helyéből, úgy dobog. Mégis loholnak a labda után, hogy amikor utolérték újra rúgják, passzolják társaiknak. Mindeközben nagyot szisszen a szülő, amikor azt látja, gyermeke egyik pillanatról a másikra elterül a füvön. Ám mire aggódni kezdene, már fel is állt az emberpalánta, hogy bár sántítva ugyan, de újra utána vesse magát a fekete-fehér bogyónak. A meccs végén izzadtan, csatakosan egymás kezébe kapaszkodva várják az eredményhirdetést a kis csapattársak. Amint az elhangzik, a győztes csapat olyan üdvrivalgásban tör ki, hogy szegény énekes madarak is menekülnek a közelből. A többiek pedig csalódottak ugyan, van, akinél eltörne a mécses is, ha nem szégyellne sírni. De csak addig tart a pillanatnyi rosszkedv, míg meg nem kapják oklevelüket, tábla csokijukat külön-külön, és ekkor már semmi sem számít. Mert hazafelé menet csokitól maszatos arcocskájuk fáradtan bukik anyu vállára az autóban. Apu közben az utat figyeli, és a visszapillantó tükörben vet egy pillantást a kis bajnokra, akinek még a játék öröme fontos, a csoporttársakkal való bolondozás, nem a pénz, mint a nagyoknál. Bár annak idején talán ők is így kezdték, csak valahol útközben elfeledkeztek minderről...
Én, mint igazán nagy foci fanatikus, örömmel olvastam ezt a kis részletet. Sőt fel is keltette az érdeklődésem. Még nem tudom, hogy miről szólhat a könyved, de ez az ízelítő tetszett. Egy apróságon azért megakadt a figyelmem, és ott motoszkált bennem egész végig, amikor olvastam. Valahogy nem hagyott engedni a gondolat, hogy az "apróságok" miként képesek kétszer negyvenöt percet ilyen lendületesen és jókedvvel végigjátszani? Azonnal eszembe jutott, amikor még kisgyerek voltam és megrendezték az iskolák közötti mérkőzéseket. Ha jól emlékszem ott is kétszer húsz, talán harminc perc volt. Ámde ez csak egy apró megjegyzés. Számomra semmit nem rontott az olvasás élményén, csak ott motoszkált a fejemben a fenti kérdés.
Ha van valamilyen link, ahol meg lehet tekinteni a könyved, vagy meg lehet vásárolni, esetleg egy tartalmi leírást olvasni róla, akkor azt is közzétehetnéd itt, hogy mindenki tudjon róla.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
