Élt egyszer, jó régen, egy vén öregember. Tudom, sablonos már, de szakálla volt kender. Én még ifjú voltam, és bizony megtévedtem! Az egyik főméltóság lányát megszerettem.
Beteljesült álmom, s enyém lett a leány. Előtte órákig verseltem teraszán. Júliának hívták, de ez most mellékes; létrám közben elvitte egy túlbuzgó kellékes.
Így, mikor az ablakon könnyedén kiléptem, hirtelen az orromban éreztem a térdem. Ekképp történhetett, hogy elkapott az apa, és jól jött volna hirtelen egy váltás alsógatya.
Fogtak a poroszlók, és tömlöcbe vetettek, az öregember mellé -láncon- odatettek. Álmában motyogott, én meg kihallgattam, mivel mellőle el nem inalhattam.
- Hányszor mondtam már, te ökör, te! Ez az izzó, az meg a villanykörte! Néztem rá rémülten, mint boszorkány a tűzre; vagy mint szűz leány, ki hangyabolyra ült le.
Hirtelen felordít álmában az öreg, esküszöm, kirázott ott rögtön a hideg. - Az időgép! Az időgép! - szólt izzó szenvedéllyel. A keze belém mart, vagy az már a kétely?
Szegény bolond ez, vagy egy nagy mágus? Esetleg egy kínai tűzijáték árus? Egy szó égett belém, miként a métely; mi az az izzó, mivel szenved éjjel?
