Hortobágy. Hortobágyi kényszermunkatábor - Debreceni Zoltán
Bemutatkozás
Célkitűzés
Történetünk
Táborok
Programok
Linkek
Kapcsolat
Belépés
Enter
Eingang
Entre
Kedves Magyarok!
Okuljunk a cikk történetéből, hogy a jövőben hasonló elő ne fordulhasson. Vigyázzuk,védjük és tiszteljük, fajtól nemtől függetlenül embertársaink jogait, akár gazdagok illetve szegények vagyunk. Mert a fájdalom és az emberi jogoknak a sárba tiprása egyformán fáj mindenkinek. Legyen az zsidó,cigány,magyar vagy bármilyen nemzetiségű. Ne érezzük magasabb rendűnek soha magunkat, bármilyen nemzetiségű (származású) ember társainktól.
Önkény
(Magyar Nemzet, 2009.03.31.)
A budavári Hadtörténeti Múzeumba látogatók az udvaron valódi géppuskás bunkert láthatnak. A földbe süllyesztett szűkös betonépítmény fedelét egy II. világháborús német tank tornya képezi. A bunker eredetijét valahol Barcs közelében, a volt jugoszláv határtól 500 méterre találták meg és innen vitték a Várba, ahol ma eredeti formájában, mint műtárgyat lehet megtekinteni.
1949 és 1950 táján sok ilyen kiserőd meredt az akkor már láncos-csahos kutyává vedlett Tito elvtársra és a kommunizmust eláruló országára. Mint látható, háborúra készültünk. 5 évvel a nagy világégés után. Mint ismert, ez időben országunk már totálisan beilleszkedett a szovjet érdekszférába. A kommunista magyar kormány semmit sem tehetett önállóan a gazdaság, de még kevésbé a politika terén. Tulajdon képen nem is akart semmit tenni moszkvai tanácsok és utasítások nélkül. Így a háborús készülődés sem saját ötlet volt. Tito-ék bármikor bekövetkező támadását a szovjet vezetés tényként kezelte. A magyar kormány, élén Rákosival, a képzelt háborús helyzetre való tekintettel, széleskörű intézkedéseket foganatosított. A déli és nyugati határ mentén kialakították az úgynevezett határsávot. Ebbe a mintegy 15 kilométer széles sávba csak külön engedéllyel lehetett belépni, amit a megerősített határőrség, a sapkacsík színéről elnevezett „zöld ÁVO” fokozottan felügyelt, nem beszélve a gondosan kiépített spicli rendszerről.
Ezen közben, szintén szovjet mintára, beindult a megfélemlítési akció a határsávokban. Egy 1939-es, (!) a világháborús helyzetre hozott belügyminiszteri rendeletre hivatkozva mintegy 10 ezer embert deportáltak az említett határvidékekről. Első indokolása ennek az embertelen folyamatnak az volt, hogy a várható háborús konfliktus esetén az ellenséggel, majd feltehetően, szimpatizáló elemeket időben el kell távolítani. Az áldozatok kiválasztásánál azonban a lakóság megfélemlítése volt a tulajdonképpeni cél. Mindez sokszor a kommunisták személyes bosszúját is szolgálta. Miután a deportáltak teljes vagyonát, minden ingóságát, házát, gazdaságát és ennek felszerelését is elkobozták, ennek haszonélvezői a helyi párt- és rendőrségi tisztségviselők lettek. A kiraboltakat osztályellenségnek, az akkori szovjet szóhasználat szerint kuláknak, azaz a falusi népet kiszipolyozó ellenségének kiáltották ki, akiknél a vagyonelkobzás „történelmi igazságtétel” volt. Az elkobzott, kisajátított vagyonnal – mind a mai napig – soha senki nem számolt el, az áldozatok kárpótlása nem történt meg.
1950. június 23-áról 24-ére virradó éjjelen, szinte egy időben, mintegy 5000 családhoz betörtek a fegyveres rendőri és ÁVH-ás alakulatok és a teljesen felkészületlen családokat egy órán belül elhurcolták. Csak a legszükségesebbet vihették magukkal. De gondoljuk meg: ebben a rajtaütésszerű helyzetben ma mit kapkodnánk össze, mit tartanánk a legszükségesebbnek? Még rá gondolni is rossz! Az áldozatok – a csecsemőtől az aggastyánig – marhavagonokban zsúfolva, a legnagyobb kétségek között indultak kálváriájuk felé. A végállomás a hortobágyi pusztaság volt. Itt 12 tábort létesítettek, ahol legtöbbször, több mint három évig, elhagyott birkahodályok szolgáltak a szerencsétlenek szálláshelyéül, melyekben egy-egy emberre 50 centiméternyi fekhely jutott. A táborokat a helyszínre telepített rendőrőrs felügyelte, a kényszermunkát a környező állami gazdaságokban végezték, szintén fegyveres felügyelet alatt.
Ezzel nem ért véget az „akció”. Miskolcról, Szegedről, és több más nagyvárosból további áldozatokat szedtek, és velük töltötték fel a táborokat.
A legnagyobb traumát az okozta, hogy ez a borzalom végérvényesnek tűnt, mert a rabtartók ezt így látatták. Mindjárt az első napon elégették az összegyűjtött személyi papírokat, ezzel éreztetve, hogy innen nincs tovább! Az elhíresült mondás: „magukkal fogjuk a földet megzsírozni” mélyen ült a halálra rémített emberekben.
Még tovább lehetne a táborélet, a mai embereknek szinte elképzelhetetlen borzalmait, a higénia, a privátszféra és nem utolsó sorban a szükséges élelmezés és orvosi ellátás teljes hiányát sorolni. Mindez és a nagy halálozási arány jogosan keltette a tudatos megsemmisítés érzetét az emberekben.
Szolzsenyicin lágerirodalmából ismert jelenségek. Magyarországon, békeidőben.
Istennek hála, ez sem tartott öröké. 1953 júniusában a Nagy kormány amnesztiát hirdetett és kicsit vontatottan, késő őszre, feloszlatták a táborokat. Mellékesen szólva furcsa közkegyelem az, amit a bírói ítélet nélkül senyvedők kaptak.
A volt kényszermunkások kálváriája ekkor egy újabb szakaszba lépett. Senki nem mehetett vissza eredeti lakhelyére, semmit sem követelhetett vissza, gyerekeik nem tanulhattak, és csak segédmunkát vállalhattak. Magyarul a másodosztályú állampolgárok sorsa lett az övék. Csak nagyon kevesen tudtak kitörni ebből a helyzetből.
A megfélemlítés még a rendszerváltozás után is hatott. Csak 2000-ben találtak ismét egymásra a még élő volt táborlakók és megalakították érdekvédelmi szervezetüket a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületét. Ma már a volt deportáltak alig tíz százaléka él, az Egyesületnek 950 tagja van.
Egyesületünk mindent megtesz, a mind a mai napig, még húsz évvel az úgynevezett rendszerváltozás után is elmaradt kárpótlások kiharcolására és elesett sorstársaink segélyezésére. Erre annál is inkább szükség van, mert a még élő, jóval 70 év feletti sorstársak sokszor 30 – 50 ezer forintos nyugdíjból tengődnek. Sajnos egyre inkább erősödik a volt kényszermunkásokban az érzés, hogy a politika nem akar tudni rólunk. Talán éppen e miatt kell sajnálattal megállapítsuk, hogy a mai magyar társadalom szinte semmit sem tud az 1950-es történtekről. Mind a mai napig nincs egy központi emlékmű, ami a borzalmakra figyelmeztetne. Pedig az ismétlődés veszélyét csak is a múlt megismertetésével lehet elkerülni. Ezért is igyekszünk minden lehető fórumon történetünket elmondani.
Eötvös Péter A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete elnöke
