Sötét éjszaka
Hideg szél süvít a láthatáron
feketéllő bércek felől, s az alacsony égbolt baljóslatú fekete köntösbe bújt,
miközben hűvösen szemerkélő eső teríti be a poros utat körülöttem.
A lámpák fénye
vad vibrálásba tör ki, amikor elhaladok alattuk, s a hátam közepén érzek egy
láthatatlan tekintetet. Mereven markolom a biciklim kormányát, s a szívem vadul
kalapál, miközben próbálom magamban eldönteni, hogy megfordulja-e vagy sem.
Előrepillantok,
észreveszem, hogy hamarosan elhagyom a várost, és tekintetem az előttem elterülő
sötétségben pásztáz. Valami nincs rendben, valami készül, de nem tudom mi.
Kicsit gyorsabban kezdek tekerni, mert tudom, hogy jó két kilométert még meg
kell tennem abban a veszett sötétben, ami úgy szippant be magába, mint a fekete
lyuk a kozmikus részecskéket.
A világításom
szinte semmit sem ér. A láthatatlan tekintetet még mindig ott érzem a hátam
közepén, de most már nem merek megfordulni. Csak mereven nézem azt az utat,
amit a lámpám fénye megvilágít.
Ekkor a bércek
felől vad villámlás szakítja ketté a sötétséget. Vihar készül. Várom az újabb
villanást, mert abban a pillanatban megvilágítja az előttem elterülő tájat.
Ismét vad íveket rajzolnak az égi jelenségek az éjszaka színpadán, s ekkor a
szemem sarkában egy árnyalak képe rajzolódik ki. Akaratlanul is odakapom a
fejem, de a sötétség akkora már elnyelte.
Minden porcikám
megremeg, és beleborzongok a gondolatba is, hogy mit láthattam. Elhitetem
magammal, hogy a felvillanó fények árnyékkivetülése volt az, de mélyen rám tör
a kétely mardosó érzése.
Egyre
gyorsabban tekerek, de valahogy úgy érzem, hogy nehezen halad a bicikli.
Lihegek, mintha egy emelkedőn mennék felfelé, és a görcsösen megfeszülő izmok
tudatják velem, hogy nem fogják sokáig bírni ezt a tempót.
Veszett
mennydörgés jelzi a közelgő vihart, és egyre intenzívebb az égi játék. Balról
hajladozó akácfák árnyékai lejtenek óvatos táncot egy-egy villanás közepette.
Ekkor valami
roppan, és odakapom a fejem. Ismét ott áll az emberi árnyék, és halovány fény
csillan meg a szürkén izzó szemében. Elkapom a tekintetem, és remegve tekerek,
miközben az arcomról patakozva csordogál az intenzíven hulló esővíz.
A mellkasom
egyre csak szorít, és a levegő nehezen tölti fel a tüdőmet. A kétségbeesés
érzése uralkodik el a testem felett.
Már látom! Ott
van a ház, és ott van a fény a sötétben! Mégis olyan távolinak tűnik. Nem
fogynak a méterek. Egy halk, de folyamatos szisszenést hallok, és néhány
pillanat múlva már a biciklim hátsó kerekének a felnije kopog az aszfaltos
úton. Nem merek leszállni. Pánikhangulat kezd eluralkodni rajtam, és egyre csak
zihálok. A mellkasom szorít, és sípoló hanggal kapkodom a levegőt.
Leugrok a
biciklimről és félredobom. Elkezdek szaladni. Ott van a fény jó száz méterre
tőlem. Csak addig kell eljutnom.
A vadul tomboló
szél letör egy korhadt ágat, ami pont a biciklimre zuhan. Ekkor csendes, rekedt
nevetést hallok. Megtorpanok, körbenézek, de nem látom, honnan jöhetett.
Keresem az emberi árnyalakot, de most azt sem látom. Ismét futni kezdek,
miközben egyik kezemmel a fájdalmasan nyomó mellkasomat markolászom.
Még ötven
méter! Már nem sok. Biztatom magam, de a tempóm egyre inkább lassul. Érzem,
hogy az agyam is egyre kevesebb vért kap, és a tekintetem ködfátyolossá
változik. Már csak homályos fényfolt a sötétségben, ami eddig a biztonságos
fényt jelentette számomra.
Csak tíz méter,
de nem bírom tovább. Megállok, és fél térdre rogyok. Négykézláb vonszolom magam
tovább lassan, fáradtan. Ekkor cikázó villámok nyújtanak természetes fényt, és
meglátom az ajtót. Mellette ott áll az árnyékalak, szürkén villogó szemekkel,
és engem néz.
Kinyújtom a
kezem a kilincs felé, de úgy érzem, mintha mázsás súlyokat aggattak volna rá.
Az árnyékalak elkezd nevetni halk, rekedt hangon. Végül összeszedem az utolsó
erőmet is, elkapom a kilincset, és az ajtó kitárul előttem.
Felülök az
ágyban, és vadul, hörögve zihálok. A mellkasom nyom és szorít. A ruhám szinte
átázott az izzadtságtól. Már megint ez az átkozott asztma!
| 
