Menekülés

Amikor kinyitottam a szemem azonnal tudtam, hogy menekülnöm kell. Nem láttam senkit, de éreztem, hogy észrevették, és üldöznek. Hideg, sötét, keskeny, labirintusszerű folyosón futottam. Nem tudtam hova tartok, és azt sem, honnan indultam, de abban biztos voltam, hogy menekülnöm kell, mert a nyomomban vannak. Próbáltam rájönni, hol is lehetek, de csak sötétség ölelt körül. A lépteim visszhangoztak a végeláthatatlan feketeségben. Elfogott a rettegés, hogy így nem tudom lerázni üldözőimet. Egy röpke pillanatig végigfutott az agyamon, hogy miért is kell menekülnöm. Nem tudom! Minden porcikám azt kívánta, hogy meneküljek, mert az életem múlik rajta.

Éreztem, hogy fáradok. Már-már feladtam, de valahogy mindig megújult erővel tudtam folytatni a menekülést. Majd egy nyílást vettem észre, melyből halovány fény szűrődött ki. Odasiettem, és benéztem. Nem láttam semmit, de elfogott valami megmagyarázhatatlanul kellemes érzés, és begyömöszöltem magam a nyíláson. Bent meleg volt. Elfogott az álmosság. Úgy döntöttem, hogy alszom egy kicsit. Összekuporodtam, a térdem átkaroltam, és elaludtam. A mellkasomban lüktető érzésre ébredtem. Olyan érzés volt, mintha mellkason ütöttek volna. Nem tudom, mennyit aludhattam, lehet, csak néhány percet, de lehet, órákat.

Egy hihetetlen rossz érzés fogott el: ez a kellemes kis menedék egy csapda. Csapda, hogy aludjak el, és többé már nem kelek fel. Ismét elfogott a rettegés, és előtört a fáradtság. Úgy éreztem, hogy feladom, de ekkor hallottam a hangját. Nem értettem, hogy mit mondott, de melegséggel töltötte el a szívem. Az a bársonyosan kellemes hang. Soha senkié nem csengett szebben.

Kigyömöszöltem magam a nyíláson, és ismét futni kezdtem. Egy röpke pillanatig megfordult a fejemben, hogy szembeszállok az üldözőimmel, de nem volt semmilyen fegyvernek alkalmas tárgy nálam, és nem tudtam, hogy ők mennyien vannak. Igazából azt sem tudtam, hogy kik ők. Egyedül a menekülés érzése volt bennem.

Ismét hallottam a hangját. Még mindig nem értettem, hogy mit mond, de éreztem benne a félelmet. Mintha kiabálna nekem, de nem tudom honnan. Mindenhonnan hallottam, és sehonnan.

Ekkor megpillantottam valami halovány fényt a sötétségben. Minden erőmet beleadtam, hogy elérjem, és az ő hangja adott erőt nekem. Már tudtam, hogy ott van. Ott, ahonnan a fény jön, és engem szólít, a nevemet mondja. Próbáltam kiabálni neki, de nem tudtam kinyögni egyetlen szót sem. Mintha teljesen megnémultam volna.

Már másokat is hallottam. Az ő hangjuk nem volt ismerős, de mindegyikben volt valami feszültség. Próbáltam ismét szólni, de sikertelenül. Futottam a fény felé, ami úgy tűnt, hogy soha nem fogom elérni. Akkor megpróbáltam kizárni mindent az elmémből. Nem érdekelt, hogy engem akarnak, nem érdekelt, hogy hol vagyok, csak az ő hangjára koncentráltam, és abból próbáltam erőt meríteni. A fény mintha közeledett volna felém. Kinyújtottam a kezem, hogy elérjem, majd teljesen magába szippantott. Kellemesen meleg volt. Megpillantottam az ő arcát: könnyes volt, és mosolygott.

- Visszatért közénk! Életben van! - mondta valaki.