- 4 -
Ameddig vártam, hogy a professzor hívjon én sem maradhattam tétlen. Úgy döntöttem felkeresem Tito Sorínt. Tito amolyan mindentudó és mindenhez értő ember volt. Ha valakinek problémája akadt, akkor őt kereste fel, és Tito biztosan talált is rá megoldást. Elmentem hozzá és elmeséltem neki, hogy mi is történt. Tito arcára hasonló döbbenet ült ki, mint Edmundéra.
– Valami gond van? – kérdeztem.
Tito gyorsan magára öltötte a szokásos, nyugodt arckifejezését.
– Nézőpont kérdése – felelte.
– Ezt hogy értsem?
– Azt hiszem jó nagy kalamajkába keveredtél, Jason.
– Mondj el nekem mindent, amit tudsz.
A mindentudó hátradőlt a székében, és mély levegőt vett.
– Túl sok mindent nem tudok, de hallottam az elmúlt években ezt-azt. Az írásjeleket látnom kellene, hogy bármit is tudjak mondani róla, de nem hiszem, hogy abban segíthetnék. Jól tetted, hogy felkerested vele Edmund professzort. Viszont hallottam különböző rémtörténeteket, amikben javarészt olyan lények szerepeltek, amilyenekről te is álmodsz.
Kisebb megnyugvással töltött el, hogy nem csak én élek át ilyen dolgokat, de nem voltam benne biztos, hogy ezzel nekem jobb lenne.
– Milyen történetek azok?
– Maguk a történetek nem lényegesek. Keress meg egy bizonyos Alfred Mindlew zoológust. Az ő története nem szokványosak.
– Ki ez az Alfred Mindlew?
– Ahogy mondtam egy zoológus, de diliházba zárták, mert állítólag megölte a teljes expedícióját. Bár bizonyítani nem tudták, de egy hihetetlen történettel állt elő. Elmebetegnek nyilvánították és bedugták egy diliházba.
– Azt lehet tudni, hogy hova pontosan?
– Még nem tudom, de ha gondolod, kiderítem.
– Hálás lennék érte Tito. Addig én is kutakodok egy kicsit utána.
Tito mindig komolytalan volt. Amolyan védjegynek számított ez már nála. Azt vallotta, hogy komolykodni lesz ideje a túlvilágon, de az életet élvezni kell. Mikor a szoborról és az engem gyötrő álmokról beszéltem neki mégis elkomolyodott. Egy pillanatra még riadalmat is látni véltem az arcán.
- 5 -
Nem volt mit tennem, ezért a Tito által említett Alfred Mindlew után kutakodtam az interneten. Némi értelmetlen iromány és démonokkal foglalkozó oldal után ráleltem egy igazán érdekes cikkre. 1984–ban egy bizonyos Alfred Mindlew zoológus és csapata Kongóba utazott, hogy bizonyítékot találjanak egy legendára, ami egy a kongói mocsarakban élő különleges lényről szól. Korábban több ismert személy is beszámolt arról, hogy láttak valamit a mocsárban. Lievain Bonaventura 90 centiméter körméretű lábnyomról beszélt 1776–ban. 1909–ben Paul Gratz hadnagy egy degenerált őshüllőként írta le a lényt. 1981–ben indult Mackal J. Richard Greenwell, M. Justin Wilkinson és Marcellin Agnagna kongói zoológus Epena közelébe, a Likouala–folyó mentén találkoztak is valamivel, amelyet a kongói dinoszaurusznak tulajdonítottak. Később is több expedíció indult a felkeresésére. A leírások szerint a lény 5–10 méter magas lehet, aminek jó részét a hosszú nyaka teszi ki, a lábnyomok közötti távolság 2,1–2,4 méter. A helyiek istenként tiszteik és azt vallják, hogy aki eszik a húsából az meghal.
Mindlew hetekig keresgélte a lényt mindenfelé, amikor is egy olyan helyre érkeztek, ahová nem volt hajlandó bevinni őket a helyi idegenvetőjük. Elmondása szerint ott a fák mélyén él egy démon, amitől védi őket mokele–mbembe. Úgy hívták az ismeretlen lényt az ott élők. A szó jelentése hatalmas állat. Alfred Mindlew, a saját leírása szerint úgy gondolta, hogy ha valahol, akkor ott rejtőzhet a lény, mert oda nem mennek az emberek, és nem zargatják a békéjét. Ezért nem tarthatta vissza semmi, hogy átvágja magát a mocsaras területen, a bizarr alakú fák rengetegén. A leírás szerint a fákon, a mocsárban és a növényeken is zöldes kristályos anyag volt látható. Indák sora akadályozta a gyors haladást, és az emberek méterről-méterre egyre inkább rettegni kezdtek az ismeretlentől. A baljóslatú környezet halálos csendjét velőtrázó, távoli sikoly zavarta meg, amely hosszan nyújtózott a végtelen éj szélfútta sötétjében. Az emberekben csontig hatolt a félelem és a menekülés együttes érzése.
Végül elértek egy helyre, ahol ritkulni kezdtek a fák és mindenki legnagyobb meglepetésére egy homokos partot láttak. Néhány méterrel tőlük balra zöldes lángok lobogtak a levegőben körülbelül egy méteres magasságban. Ott lebegtek, és nem lehetett tudni mi táplálja. A lángok egy útvonalat jelöltek ki, melyek a messzi távolban is jól láthatóak voltak az előttük elterülő tengerben. Mindlew és emberei nem tudták beazonosítani, hogy ez melyik tenger lehet. Próbálták megfejteni a csillagok állásából a tartózkodási helyüket, de ahogy felpillantottak nem lehetett látni csillagokat vagy holdat. Az égbolt egyszínű feketére volt festve. A zoológus elkezdte követni a lángok végtelen útját a tengeren át. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a vízen tudtak menni. Ahogy ráléptek nem süllyedtek el, hanem képesek voltak a felszínen járni. Többen nem is voltak hajlandóak tovább menni, mert valami sötét mágiára gyanakodtak és a meggyőződésük szerint már így is messzebb merészkedtek, mint azt kellett volna, vagy amit eddig ember megtett ezen a vidéken. Alfred Mindlew és hat fanatikus társa folytatták csak az utat tovább.
Hosszas menetelés után egy szigethez értek. A sziget a tenger felett lebegett akárcsak a zöldes lángok. A sikoltások immár sokkal közelibbnek tűntek. Néhányan megbánták, hogy tovább merészkedtek ide és nem maradtak a társaikkal a parton, de onnan már nem volt visszaút. A lebegő útjelzőket követve felsétáltak valami láthatatlan úton a szigetre. Fent roskadozó kunyhókat találtak, melyek oldalán csöpögött lefelé valami zöldes, nyálkás anyag. A házak között egy hatalmas, ódon, talán az emberi élet előtti időkből származó sziklaszobor állt, és meredt rá az előtte heverő torz lényekre. A szobor egy nagy test volt, melyből csápok és nyúlványok emelkedtek a magasba.
Megdöbbenve olvastam a szobor jellemzését, amely pontosan ráillett arra a szoborra, melyet én is kaptam. Ekkor már biztosra vettem, hogy jó úton haladok. Kíváncsian olvastam a cikket tovább.
Mindlew és emberei kővé dermedtek a korcs lények láttán. Emberinek tűntek, ami az alakjukat illeti, de eldeformálódott testük és végtagjaik komoly természeti rendellenességről árulkodtak. Ekkor vették csak észre, hogy szobor mögött több oszlop is sorakozott némán, és azokon karuknál fogva kikötözve megcsonkított emberek lógtak. Volt, amelyik még élt és azokban a pillanatokban lakmároztak belőlük óriás, szárnyas fenevadak. Akkor az egyik áldozat belesikoltott az éjszakába, mert az egyik rém éppen az ő kiszáradt húsába vájta bele tűhegyes fogait.
Mindlew és emberei ezt már nem bírták ép ésszel felfogni, és menekülni kezdtek. A szapora léptekre felfigyeltek a szárnyas démonok és a korcs teremtmények. Vérfagyasztó sivítás lett úrrá a tájon, ahogy elkezdtek üvölteni. Emberi szavakkal nem lehet leírni, amit ott hallani véltek. Mind tudták, hogy az életükért menekülnek, és nem törődtek senkivel és semmivel, csak azzal, hogy valahogy túléljék ezt az éjszakát. Közeli szárnycsapkodások jelezték, hogy a démonok a nyomukban vannak, és nem hagyják őket elmenekülni. A következő pillanatok a káosz és a kegyetlen halál percei voltak. Sorra ragadták el Mindlew embereit a fenevadak és vetették azokat a korcs embernek látszó dögök közé, amik könyörület nélkül marcangoltak halálra a tehetetlen áldozatokat. Akik a parton maradtak már azok is futásnak eredtek, ahogy látták a történteket, de menekvés számukra sem volt. A fák elzárták előlük az utat, és falat képeztek az erdő felé menekülők előtt. Mindlew innen már nem emlékszik semmire a történtekből. Csak arra, hogy egy helyi kórházban tért magához komoly sérülésekkel öt nappal a történtek után. Állítólag egyetlen társa sem élte túl a kalandot. Végül is Alfred Mindlew elmegyógyintézetbe került, mert tébolyultnak találták. Vizsgálat indult ellene az eltűnt emberek miatt, de nem találtak semmit és senkit. Az erdőt is kutatták a rendőrök, de semmilyen tengerpartot, vagy lebegő szigetet nem leltek. Így gyilkosságért elítélték, de pszichiátriai kezelésre kötelezték elborult elmeállapota miatt. A legmeglepőbb, hogy az Egyesült Államokban emeltek ellene vádat, de néhány héttel a hivatalos ítélet után átszállították Edinburgh-ba.
Ez után már tudtam, hogy van összefüggés a nekem küldött szobor és a Mindlew által talált hely között, sőt meg mertem kockáztatni, hogy nem is bolond a zoológus, vagy ha mégis, akkor talán már én is az vagyok. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a professzorhoz, hogy beszámoljak neki mit találtam, még ha ő nem is keresett engem. Edmundot azonban nem sikerült elérnem így elindultam a lakására, hogy vele beszéljek Csak reménykedhettem, hogy ő is rájött valamire, és ami a legfontosabb, hogy ezt meg is osztja velem.