- 1 -

 

 ​

Ma este unalmasnak tartom a vadul villódzó fények kiszámítható, de felettébb ostoba játékát, amely úgy őrjíti meg a halandókat, mintha lenne bármi fogalmuk is, mi is a valódi tombolás. Elméjük a bódító szerek hatása alatt áll, amelyeket én már nem élvezhetek, de néha engedek a csábításnak és úgy teszem, mintha számomra is ugyanazt a hatást keltené, de ez már csak képzelgés, melynek kellemes illúzióját örökre fenntartom, hogy legyen valami, ami emlékeztessen egykori mivoltomra, amely nap-nap után egyre halványabban dereng fel, mint egy alig pislákoló gyertyafény a sötétben.

 

 Miközben a pultot támasztom, érzem a körülöttem lévő felhevült testek kellemes illatát. Ereik vadul lüktetnek és szívük egyre gyorsabban pumpálja a vért. Hmm… nem is tudják, mi a valódi élvezet. Érzem őket. Érzem a szívverésüket. Azt hiszik, itt biztonságban vannak.

 

 Merengésemet egy alak érkezése zavarja meg. Letelepszik mellém a pulthoz. Könyöke az enyémhez ér. Rápillantok. Egy szakadt ruhás, vékony férfi az, olyan elégedett mosollyal az arcán, mintha az őrület vigyorogna rám. Ez tetszik nekem. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Haja oldalt teljesen felnyírva, csak a fejtetején maradt valamennyi, amely úgy nyújtózik a magasba, mint valami zöldre festett kakastaréj. Szakadt rongyokat visel. Fekete pólóján az anarchia jele. Int a pultosnak, majd kettőt kér abból, amit én iszok. Lepillantok a poharamra, amelyben érintetlenül áll egy aranyszínű folyadék, de már nem emlékszem, mit is kértem. Olykor a jelen pillanatai is ködbe vesznek, miközben az elmém mély bugyraiban kutatok. A percek órákba folynak, és észrevétlen tűnnek el a semmiben, mintha meg sem történtek volna. Évtizedek vannak mögöttem, de az emlékeimmel szinte semmit sem lehetne megtölteni, mintha nem is léteztem volna az előző percben.

 

 – Egészségedre – mondja a züllött kinézetű, majd elém tolja a másik poharat.

 

 Felemelem és a fenekéig apasztom az italt.

 

 – Nem lenne kedved velem tartani? – kérdezi. – Tudok egy helyet, ahol igazán jó buli készül.

 

 Jól tudom, ez mit jelent. Már felkészültem a jöttére. A fejemben tomboló árnyak elárultak nekem.

 

 – Egy jó buliban mindig benne vagyok – vágom rá vigyorogva, majd lehúzom a másik pohár tartalmát is

.

 Megmarkolom a pultnak támasztott botom és lassú, kimért léptekkel követni kezdem az ismeretlent. Kifelé haladva még vetek egy utolsó pillantást a tudatlan halandókra, akik nem is sejthetik, mi is ez a hely valójában: Ez egy étterem és ők az étel.

 

 Amikor kiérünk egy fekete színű, sötétített üvegű BMW felé vesszük az irányt.

 

 – Ugye nem bánod, ha a kísérőim is velem tartanak? – kérdezem, amikor egy férfi és egy nő beér minket.

 

 A férfi ugyanolyan szakadt öltözéket visel, mint én, leszámítva, hogy rajta nem köntös és papucs van, hanem farmernadrág és pulóver. Haja csapzott, arca ápolatlan. A nő viszont emberi szemmel nézve gyönyörű. Számos alkalmam volt már megfigyelni az emberi reakciókat, amikor megjelent valahol, majd a csodálatot, hogy egy hozzám hasonló alakkal mutatkozik. Korábban talán nem is tette volna, de ma már a szolgám. Azt teszi, amit én akarok. A testhez simuló ruhája kiemeli tökéletes vonásait. Vörös haja, mint fáklya fénye jár táncot, amikor belekap a szél. Zöld szemével pedig bárkit képes lenne elkápráztatni. Ámde ők nem holmi szolgák. Ők az én testőreim. Halhatatlanná válásom során nem sikerült megszabadulnom testi fogyatékosságomtól. Így jobb lában továbbra is szinte használhatatlan. Ezért van szükségem a botra és a testőrökre. Bár egy valóban erős ellenfél ellen mit sem érnének, de szeretem magam mellett tudni őket.

 

 – Nem, dehogy bánom.

 

 – És… Hova tartunk? – kérdezem, miután mindannyian beszállunk az autóba.

 

 – Hamarosan megtudod. Nem fogsz csalódni, azt megígérem – feleli mosolyogva.

 

 Hanyagul hátradőlök a bőrülésen, lehunyom a szemem, és ismét átadom magam a gondolataim kuszaságának. A lámpák fényei olykor az arcomba vágnak, mint valami éles, de láthatatlan erő. Az autó motorjának csendes zaja nem tudja elnyomni a külvárosi élet hangjait, amelyek egybeolvadnak az elmémmel, és részei lesznek a gondolataimnak, majd valami zavaros képpé formálódnak, amelyben felüvölt a fájdalom, hogy végigszaladjon a testemen, mint valami őrült ámokfutó és visszaránt a valóságba.

 

 Kinézek, de házak tövében elrohanó életen kívül nem látok mást. Tudom, érzem, ma este történni fog valami, amely kezdete egy nagyobb dolognak, amely talán végre magával ragad és felemészt engem. A Vértestvérek közül sokan őrültnek tartanak engem és a klánom, mások bölcsnek hisznek minket, de az biztos, meg vagyunk bélyegezve. Megbomlott elménk rabjai vagyunk, de értjük a világ működését, látjuk, merre sodródik a lassan mozgó idő, amely úgy mossa az élet partjait, mint óceán a sziklákat. Mi látunk. Mi tudunk. Őrültek lennénk? Nem jobban, mint mások, mégis kevésbé, mint kellene. Ép ésszel ezt a világot nem is lehet felfogni. A hatalom, amivel felruháztak minket az Ölelés után. A változás, amelyen keresztül megyünk, majd az élet – ha ezt lehet annak nevezni. – elfogadása. Akkor mégis mit jelent őrültnek lenni? A válasz ugyanúgy a homályba veszik, mint a múltam apró jelenései.

 

 – Megérkeztünk – szólít egy ismerős hang.
 

 Ismét visszatértem a valóságba, ha ez tényleg az. Vagy esetleg most is csak álmodom? Körülnézek. Egy raktárépület előtt állunk. A meghívóm elindul a bejárat felé. A lassú táncot járó szél porfelhőként tekereg a nyomában, én pedig megindulok. Néhány lépéssel mögöttem lemaradva jönnek a ghuoljaim is. Az ajtó fémes nyikorgással kitárul, hogy utat engedjen nekünk a sötétbe.