– Nem bízhatsz meg ismét egy emberben – mondta a vörös ködként gomolygó démon.
– Ezt nem fogom megvitatni veled, Zebub – felelte a sötétség.
– Régen szólítottál már így, Samhazai, vagy hívjalak inkább Lucifernek?
A sötétség lassan továbbkúszott a vörös lángok fölé emelkedő sziklaszirten, majd a másik két démon ugyanolyan alaktalan formában követte őt.
– Ugye nem akarod kétszer elkövetni ugyanazt a hibát, testvérem? – kúszott a feketeség elé egy sárgás ködképződmény.
A sötétség, mintha sokszorosára nőtt volna és körülölelte a másik kettőt.
– Ne akarjatok engem kioktatni vagy a múltbéli hibáimat felróni! Mindkettőtöknek volt már lehetősége, hogy leszámoljon ősi ellenségeinkkel, de kudarcot vallottatok.
– Ahogy egykor az emberfajzat is – vetette közbe Zebub. – Mi lesz, ha enged a kísértésnek és beáll az egyik fajhoz? Akkor miként fogod megfékezni? Mi lesz, ha ő is ellenünk fordul? Túlságosan nagy hatalmat adtál a kezébe, amely, ha elszabadul, akkor még te sem leszel képes megfékezni.
– Elég legyen! – tört ki Luciferből a düh. – Ebben a háborúban szükségünk van az emberekre minden hibájuk ellenére, ha elpusztítják őket, akkor a mi hatalmunk is meggyengül. Nélkülük mi is halálra vagyunk ítélve, de most rajtuk a sor, hogy megvédjék önmagukat a készülő háborúban.
– Testvérem, ne felejtsd el, ki ellen küldöd őt háborúba, és emlékezz, miként sikerült évezredekkel ezelőtt megállítanunk. Az emberek már kudarcot vallottak egyszer és akkor majdnem mind elpusztultunk. Nem csak rólad van szó, hanem a birodalmad minden egyes teremtményéről és rólunk is. Ha a halandó elbukik, akkor vele bukunk mi is. Engedd meg nekünk, hogy átmenjünk a halandók világába és ott segítsünk a kiválasztottadnak. Te is jól tudod, az emberek a természetüknél fogva képesek bármikor kudarcot vallani, mert őket az érzéseik vezetik. Ha nem tudja legyőzni az érzéseit, akkor nincs esélye.
A sötétség valamivel összébb húzódott.
– Rendben van, de nem ti mentek, hanem Barbets. Igaz őt inkább az indulatai vezérlik, de biztos lehetek abban, hogy valóban a mi érdekünket tartja szem előtt. Ellenben veletek, Azazel.

Roland Erik és Evelin közé lépett.
– Sajnálom, Evelin, de nekünk most mennünk kell.
A lány még mindig döbbenten nézett Erikre.
– Tényleg te vagy az? Hogy lehet ez? Én… én azt hittem, hogy…
– Elég legyen, Evelin! – emelte fel a hangját Roland. – Most nem alkalmas, hogy ezt megbeszéljétek. Gyerünk, haver!
A két barát sebes léptekkel ment tovább, miközben Erik többször is visszanézett és látta, hogy Evelin kétségbeesetten bámul utánuk. Érezte, amint egy gombóc növekszik a torkában. Erősnek kell maradnom! Evelinnek is így lesz a jobb! Próbálta győzködni magát, de sikertelenül, mert szerette volna elmagyarázni a lánynak a történteket, de tisztában volt vele, ez nem alkalmas pillanat. Jelenleg az a legfontosabb, hogy eltűnjenek innen, mert ha Evelin közelében marad, akkor őt is veszélybe sodorja.
– Tulajdonképpen hova is tartunk most? – kérdezte Erik bő félóra néma gyaloglás után.
Úgy tűnt, Roland valamin nagyon gondolkodik, ezért egy kis hezitálás után válaszolt.
– Egy ismerősömhöz megyünk, aki meg tudja mondani, mit is kell tenned.
Erik megtorpant.
– Ne értsd félre, Roland. Hálás vagyok a segítségedért, de feladatom van, ezért most nem alkalmas az idő az ismerkedésre.
Roland dühösen lépett oda Erikhez és a vállánál fogva a falnak taszította.
– Felfogtad te egyáltalán, hogy mibe keveredtél? Én egész életemben ebben éltem és ismerem a szabályokat, pontosan tudom, melyik városokat kell elkerülni és már jó előre megérzem, ha egy hatalmas vagy Őrző van a közelemben. Te megérzed? Te tudsz bármit is azon kívül, hogy a halál ura, a nagy Lucifer azért küldött vissza, hogy őt szolgáld? Nem tudsz te semmit, Erik! Nélkülem valószínűleg nem élnéd meg a holnapot, de ha menni akarsz, akkor menj! Nem szeretnék a nagy harcos útjába állni, még a végén személyesen Lucifer jön fel az pokolból, hogy elragadja a lelkem.
Erik eltaszította magától a barátját.
– Ne csináld úgy, mintha te mindent tudnál!
– Te pedig ne viselkedj úgy, mintha egy hétköznapi ember lennél! Fogd fel végre, egy veszélyes világban élünk, ahol ha nem vigyázol, akkor elpatkolsz. Persze nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy visszatérjen a pokolból.
Erik ellépett barátjától.
– Hidd el, egy cseppet sem élvezem ezt az átkozott helyzetet – mondta, de már sokkal visszafogottabban. – Fogalmam sem volt arról, mi folyik a földön. Egy átlagos ember voltam, akinek a legnagyobb problémája a munkahely és a barátnője volt, de megváltozott minden, és most az én vállamon nyugszik az emberi civilizáció megmentésének a terhe, de nem tudom, miként kezdjem el.
Roland odalépett barátja mellé és a vállára tette a kezét.
– Ne haragudj rám, haver. Elég stresszes az életem, mióta itt vannak az Őrzők, de mi talán segíthetünk neked, ám ahhoz bíznod kell bennünk.
Erik bólintott, majd végigfutott az agyán a gondolat, hogy ő mégsem volt jó választás. Túl nagy teher ez a számára, és nem hiszi, hogy teljesíteni tudná a rá kiszabott feladatott. Majd kirázta a hideg, amikor belegondolt abba, hogy milyen következménye lesz annak, ha nem járna sikerrel.
– Itt vagyunk – mondta Roland, amikor megállt egy öreg ház rozoga faajtaja előtt. A ház sárgára mázolt faláról omladozott a vakolat, a tetőszerkezet is megroggyant már, csoda, hogy még nem szakadt be a súlyos cementcserepek alatt. Az utcában mindenhol buja, szépen nyírt gyepek voltak, de itt látszott, hogy senki sem gondozza az udvart vagy a ház előtti részt, mert a fű vadul burjánzott. Az ég makulátlan kékségben úszott, miközben a fákról a madarak lágy dallama hallatszott.
Erik meglepetten és előítéletekkel nézte a házat. El sem tudta képzelni, hogy ki lakhat egy ilyen helyen. Roland kinyitotta a rozoga faajtót, majd beinvitálta barátját. Erik kissé bátortalanul lépett be a vastag járólapokkal kirakott folyosóra, ahol nem volt meleg és jó illat, mint kint; sötétség és dohos szag telítette meg a levegőt.
– Itt várj meg! – mondta Roland, majd bement a szemben lévő szobába.
Erik az emelet felől lépteket hallott, amikor arra tekintett, látta, amint egy lány sétált le a lépcsőn, egyik kezét a korláton nyugtatta. A mozgása lassú és könnyed volt, mintha lebegne. Nagyon csinos volt. Ruhái a legújabb divatot követték, világosbarna haja a vállát cirógatta.
Erik tekintete elszakadt a lányétól, amikor Roland behívta őt a szobába.
Erik léptei nyomán hangosan recsegett az öreg parketta. A szoba üres volt, mindenhonnan pókhálók lógtak csak az ablak előtt állt egy szék.
– Kérlek, fáradj beljebb, Erik – szólt egy selymes, meggyőző hang.
Erik óvatosan közelebb lépett az árnyékok által körülölelt székhez, de nem tudta kivenni, ki ül benne.
– Nézd el nekem, hogy ilyen körülmények között fogadlak, de manapság nekem is sokkal óvatosabbnak kell lennem. Ez a város teljesen kifordult önmagából az elmúlt néhány hónapban, de nem áll szándékomban ezzel untatni téged. Érzem a benned áramló feszültséged, amint a vágyaid ki akarnak törni belőled.
– Ki maga? – kérdezte Erik.
– Milyen tiszteletlen vagyok. A nevem Barachiel.
Erik elcsodálkozott a név hallatán, mert sosem hallott ennél különösebbet korábban.
– Évezredekkel ezelőtt ez a név sem volt különösebb, mint manapság a tied – mondta Barachiel.
– Maga olvas a gondolataimban?
– Ó, dehogy is! Sokkal inkább a benned lüktető érzésekben olvasok, amelyek olyanok számomra, mint a dallam.
– Maga is hatalmas?
– Nevezhetsz annak is, ha úgy tetszik.
– Mégis ki maga? – izzott fel Erikben az indulat. Cseppet sem volt kedvére való ez „találd ki, ki vagyok” játék.
Ekkor Barachiel felállt a székből és Erik felé fordult. Arca sápadt volt, amelyet a fekete hajzuhatag még inkább kiemelt, s a fekete szempár, mintha füstölgött volna.
– Nem hiszem, hogy most az én kilétem lenne a legfontosabb, Erik. Sokkal inkább az a kérdés, te mihez fogsz kezdeni? Elvégre te vagy a halandók bajnoka – Barachiel hangja gördülékeny volt és arrogáns.
Most, hogy ez a téma felvetődött, Erik sem hallgatott.
– Elméletileg azért vagyok itt, mert maga tud nekem segíteni. Nekem fogalmam sincs, mihez kezdjek, nem tudok mit kezdeni ezzel a felelősséggel, csak azt tudom, hogy okkal lettem visszaküldve és feladatom van, de nekem úgy tűnik, hogy mindenki többet tud nálam.
– Ó, igen! Az öreg Samhazai vagy, ahogy ti ismeritek Lucifer, és ki tudja még, hány néven illették még az évezredek során, nagyon szeret szórakozni. Az első, amit tudnod kell, hogy végtelen hatalom birtokosa vagy. Olyan erőt kaptál, amilyenről a legtöbbünk csak álmodozhat. Nekünk… az Ősöknek megvan a saját hatalmunk, ami ugyancsak mérhetetlen, de te ember vagy, és egy átlagos ember nem is lenne képes ilyen erőket uralni, mert az felemésztené őt, hacsak nem született hatalmasnak. Viszont te egészen más vagy, mint a többiek, mert te nem tartozol sehova. Neked a lelked elragadták és a pokolban kínozták, és ezek a kínzások megváltoztattak téged, képessé tettek arra, hogy ilyen erőn uralkodni tudj. Ámde, ahogy mindennek úgy ennek is ára van. Nagyon komoly ára.
– Miféle ára? – kérdezte Erik izgatottan.
Barachiel elmosolyodott.
– Előbb ismerd meg az erőd, de ne akarj azonnal minden tudás birtokosává válni, mert arra úgy sem lennél képes.
Düh söpört végig Eriken.
– Ne akarja eldönteni helyettem, mit tegyek! Tudnom kell, hogy miféle árról beszélt.
– Ne felejtsd el, hogy az én házamban vagy, fiú! – vágott közbe Barachiel, hangja borotvaéles volt. – Előbb meg kell tapasztalnod a valóságot, erősödnöd kell, mert az időnk fogytán van, és az alvók hamarosan felébrednek, neked pedig készen kell állnod addigra.
Erik mélyet sóhajtott.
– A válaszai csak újabb kérdéseket vetnek fel bennem. Sokkal jobban örülnék, ha nem rébuszokban beszélne.
– A türelem egy nagyon fontos erény, és az idő hamarosan minden kérdésedre megadja a választ. Egyelőre az a legfontosabb, hogy maradj nyugton, kerüld el az őrzőket és a hatalmasokat. Az őrzők inkább végeznek veled, semmint hagyják, hogy Samhazai teremtménye közöttünk járjon. A hatalmasok mind maguknak akarnak majd, és azt akarják, hogy tartozz közéjük, de neked nem szabad senkihez sem tartoznod.
A beszélgetést egy idegen komorképű férfi zavarta meg.
– Ne haragudj, mester, hogy megbeszélés közben zavarlak, de halaszthatatlan ügyben jöttem hozzád.
– Beszélj, Almus!
– Mester, egy újabb támadás történt. A gyilkos végzett az erdőlakók vezetőjével.
Barachiel tekintete megváltozott. Erik egyszerre látta aggódónak és dühösnek.
– Erik – fordult felé Barachiel -, szükségünk van a segítségedre. Tisztában vagyok vele, hogy nem ismered még a képességeid, de nem is szükséges. Ahogy említettem, te határtalan erő birtokosa vagy, csak szabadon kell engedned azt. Te és Roland menjetek el Almussal a legutóbbi gyilkosság helyszínére és keressetek nyomokat. Ha képes leszel megnyitni az elméd, hagyni, hogy szabadon áramoljon az erő benned, akkor te sokkal többet is megláthatsz, mint bármelyikünk.
Erik érezte a levegőben vibráló feszültséget. Nem tetszett neki ez a nyomozásos dolog, de nem állt szándékában ellentmondani Barachielnek, mert nem tudta, miként reagálna rá.
– Érzem benned a kételyt, Erik – jegyezte meg Barachiel –, de hidd el, ez pontosan az, amiért te is itt vagy. Ha nem segítesz kideríteni, ki gyilkolja a hatalmasok vezetőit, akkor könnyen véres háború robbanhat ki a városban, amelyben a civilek már nem lennének biztonságban.
– Remélem, hogy igaza van, mert ha igaz, amit mondott, akkor minél hamarabb önmagamra kell találnom. Nem érdekel miként, de muszáj megtanulnom irányítani azt a hatalmat, amivel Lucifer felruházott.