Pokoli Krónikák

1.

A visszatérés

– Még mindig nem gondoltad meg magad, Erik? – kérdezte a vörösen gomolygó, alaktalan démon.

Erik testét már többször is elhagyta az élet, de a démon nem hagyta a lelkét sokáig bolyongni a holtak birodalmában, hogy újabb és újabb válogatott kínzásoknak vethesse alá. Mezítelen testén számos seb éktelenkedett, amelyekből vékony patakokban csordogált a vér, majd a lábujjairól az Erik alatt elterülő feneketlen mélységbe csöpögött, hogy azokat a féktelen bestiákat táplálja, amelyet a sötétség olvaszt magába. Erik nem látta őket, de hallotta, amikor vonyítottak és hörögtek. A hangok olykor távolinak tűntek, de néha, mintha a testén érezte volna forró leheletüket.

Erik próbálta megőrizni a józan eszét, de sötétség úgy ölelte körül, mint valami láthatatlan takaró és lassan megfertőzte a lelkét, hogy végül elveszítse azt, ami olyan nagy erőt ad neki: a reményt.

A vörösen gomolygó démon néha megjelent, hogy feltegye a kérdést Eriknek, de a fiú mindeddig ellenállt neki.

A másik világon – ahogy Erik magában nevezte ­– az emberek beszélnek a kínzójáról, vannak, akik félik, mások istenként tisztelik. Mégis egyiküknek sincs fogalma a valódi nevéről. Emberi szavakba nem is lehet ölteni, de Erikben még élénken izzik a pillanat, amikor először hallotta a nevét. Az elméje nem volt képes felfogni és meghasadt. Csak neki, a szörnyetegnek köszönheti, hogy most ismét épelméjűnek mondhatja magát.

– Ez az utolsó lehetőséged, Erik – sziszegte hidegen a démon. – Ha most elutasítasz, akkor örök kárhozat vár a lelkedre. Amit eddig átéltél az csak ízelítő abból, ami még rád vár.

Erik érezte, hogy megváltozott fogva tartójának a hangneme. Minden porcikája azt kívánta, hogy mondjon igent neki. Akkor véget érnek a kínzások, akkor elszabadulhat innen és végre ismét láthatná Evelint. A baj csak az, hogy az Ördöggel nem lehet cimborálni. Aki vele kezd, az mindig súlyos árat fizet.

– Mit vársz tőlem? Mit tegyek? – kérdezte végül Erik megtörten.

A fiú nem látta, de jól érezte, hogy az alaktalan szörnyeteg erre várt.

– Hamarosan megváltoznak a dolgok a földön. Az emberi faj bukásra van ítélve, fiú. Előjönnek rejtekeikből a valódi bestiák, kik már csak rémfilmekben és csak bomlott elmék átkos bugyraiban léteznek. Sötétség száll a világra, amelyben éltél, de én adok neked egy lehetőséget. Legyél az én bajnokom, Erik. Olyan hatalmat kapsz tőlem, amellyel megvétheted a fajod, hatalmat, amellyel felveheted a harcot az évezredes démonokkal.

Erik értetlenül meredt maga elé.

– Miért tennéd ezt? Hiszen ezek a lények a te teremtményeid. A pokol sötétjében születtek. Miért védenéd meg az embereket?

Az alaktalan felnevetett.

– Ti emberek olyan szánalmasak vagytok. Semmit sem tudtok az évezredes háborúkról. Mind azt hiszitek, hogy minden, ami rossz az kizárólag az Ördög műve. Sokkal többről van itt szó, mint azt te, vagy a halandók gondolnák. Akarod tudni a valóságot, Erik? Akarod tudni, hogy mi az, ami vár a fajodra, érdekel, mi az igazi sötétség?

Erikben lángra lobbant a kíváncsiság. Nem tudta, miért, de mérhetetlenül szomjazott az állítólagos valóság megismerésére. Annak ellenére is, hogy tisztában volt vele, akár átverés is lehet ez az egész. A démon egy újabb fortélya, hogy őt a saját oldalára állítsa, de Erik belement a játékba.

– Igen, tudni akarom! – felelte a fiú határozottan.

Alig mondta ki a szavakat, az elméjét máris képek, emlékek és érzések töltötték meg. Villanások voltak csupán, de a mozaik egyes részeit így is képes volt összerakni és jól tudta, csakis az elmúlt évek kínzásainak köszönheti, hogy az elméje nem bomlott meg ismét e tudás birtokában.

– Ez csak egy apró szelet volt a múlt történéseiből. Ha velem tartasz, akkor megismerheted a valóságot. Adhatok neked elég erőt, hogy megállítsd a közelgő vészt, de át kell adnod magad nekem. Irtsd ki magadból az érzelmeket, a félelmet és a kételyt. Csak elhivatottságra és a töretlen hitre van szükséged.

Erikben a kétely úgy oszlott szét, mintha csak az lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Már nem gyötörték kételyek, mert minden villanást úgy élt meg, mintha ő is részese lett volna. Mennyi titok, sötétség és szenvedés. Valami – számára addig ismeretlen – új érzés kerítette hatalmába, amiből, mintha új erőt nyert volna.

– Szolgálni foglak a végsőkig! – jelentette ki Erik meggyőző határozottsággal. – Adj erőt nekem és a nevedben el fogom pusztítani őket! Ígérem, nem fogják még egyszer megvetni lábukat az emberek között.

A sötétséget az elégedettség érzése töltötte meg.

– Ezt a választ vártam tőled, Erik. Eljött végre az idő, hogy visszatérj a halandók közé és felkészülj a háborúra. Ne felejtsd el, amit mondtam: minden érzést zárj ki magadból. Ebben a harcban nincs helye az érzéseknek. Azok csak gyengévé tesznek. Evelint nem létezik többé! Ha mégsem bírsz neki ellenállni, akkor végzek vele és a lelkét el fogom ragadni, hogy kedvemre kínozhassam. Ezt soha ne felejts el!

Erik nem akarta ezt hallani, de nem állt szándékában szembeszegülni fogva tartójával, ezért egyetértően bólintott.

– Minden úgy lesz, ahogy kívánod, Mester.

Kellemes nyári szellő simogatta Erik arcát, amikor magához tért. Kezét a szeme elé emelte, mert bántotta a napfény, miközben a nap gyengéd sugarai melegséggel töltötték el őt. Csak néhány hónapig volt halott, de a pokolban az közel kétszáz évnyi kínzásnak felelt meg. Ez idő alatt elfelejtette az élet apró örömeit, amelyek a legreménytelenebb pillanatokban is új színt tudtak varázsolni az életébe.

Leellenőrizte öltözékét – ugyanaz a ruha volt rajta, mint öt hónappal korábban, amikor az Ördög elragadta a lelkét. Akkor megállt számára az idő, de most visszatért az élők közé. Nem szeretett volna semmi mást, csak ismét látni Evelint. Közölni vele, hogy életben van. A hirtelen támadt kellemes érzések tovaszálltak, az ábrándok elillantak. Mintha egy más emberré vált volna egy szívdobbanásnyi idő alatt. Tudta jól, hogy azért van ezen a világon, mert háború közeleg. El kell felejtenie Evelint és az érzéseket örökre elnyomni, de tudta, hogy erre nem lesz képes. Emlékeiből előhívta Evelin mosolyát, azt az igéző pillantását, amely örökre a nő rabjává tette. Ki kell őt zárnom az elmémből. Nem eshet bántódása.

Háromórányi séta után egy vashídhoz érkezett. Néhány autó haladt át rajta egyenként, lassan. Mikor az egyik elindult egy piros lámpa kezdett el világítani, majd zöldre váltott, hogy jelezze a következőnek a szabad áthaladást. Erik dermedten állt a folyóparton és úgy meredt a város felé. Ez Csongrád. Ez az ő otthona. Azonnal végigfutott az agyán, talán ez is egy próbatétel, amellyel bizonyíthatja, hogy képes véghezvinni a feladatát.

A szíve hevesen kezdett el verni, mert ismét eszébe jutott Evelin. Ő is itt lehet valahol. Megrázta fejét és próbálta kiüríteni az elméjét. Bátortalan léptekkel a híd felé vette az irányt.

– Jobb lesz, ha nem mész tovább, pokolfajzat! – utasította valaki.

Erik körbenézett, majd két alakot pillantott meg. Egy férfi és egy nő volt. Mindkettejüknek a kezében egy kardszerű tárgyat látott, majd jobban szemügyre vette és meglepetten nyugtázta, hogy azok valóban kardok.

– Kik vagytok, és mit akartok tőlem?

– Hord el innen magad, te féreg, ameddig szépen mondjuk! – utasította ismét a férfi fenyegetően.

Fehér ruhájuk tündökölt a napfényben. Mindkettejüknek hibátlan volt az arcbőre, aranysárga hajukba belekapott a lágy szellő, de gyilkos tekintetük szinte Erik lelkéig hatoltak.

– Nem válaszoltatok a kérdésemre.

A férfi előrelépett.

– Elég ostoba lehetsz démon létedre, hogy egy város közelébe merészkedsz. Az meg végképp ostobaság, hogy be is akarsz jutni oda.

Erik tekintete elkerekedett.

– Te nagyon félre lehetsz tájékoztatva. Milyen démonokról zagyválsz itt össze-vissza?

Az ismeretlen Erik felé mutatott a kardjával. A pengén megcsillant a napfény.

– Ne szórakozz velünk, pokolfajzat! Kilométerekről lehet érezni az átkozott szagod. Nem mondom még egyszer, hogy hord el innen magad, vagy végzek veled.

Erik nem értette, mi folyik itt, de látta, hogy a férfi nem viccel. Nem tudta, mitévő legyen

– Hagyjátok őt! – szólt közbe valaki. – Látjátok ti is, hogy fogalma sincs, miről beszéltek.

Erik a hang irányába fordult és elképedve látta, hogy gyerekkori barátja, Roland áll ott. Roland tekintete izzott, ujjait ökölbe szorította, mintha verekedésre készülne. Erik egy pillanatig sem féltette őt, mert jól tudta, mire képes. Roland már ötéves kora óta űz különböző harcművészeteket. Egyiket sem érezte úgy, hogy neki megfelelő lenne, ezért mindegyikből kivette azt az elemet, amely neki megfelelt és egy saját stílust hozott létre. Annyi volt vele a célja, hogy testét és lelkét valóban összhangba hozza. Őt mindig is jobban érdekelték az utcai verekedések – amelyekből akadt a városban elég –, mint az iskola vagy a csajozás.

– Hallottátok, nem akarok bajt! – mondta erélyesen Roland.

– Nem kellene beleütnöd az orrod a dolgainkba, kutya! – vetette Rolandnak a férfi.

– Ő Barachiel védelme alatt áll. Én azért vagyok itt, hogy a színe elé vezessem.

A két ismeretlen összesúgtak, hogy Erik és Roland ne hallhassák.

– Most elengedünk, pokolfajzat, de nem tudnak mindig megvédeni téged, de ne feledd, ha bármelyik szabályt is megszeged, akkor eljövünk érted. Akkor Barachiel sem állhat az utunkba.

Majd, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.

– Most jó nagy szarba keverted magad, haver – mondta Roland.

Erik némán nézett gyerekkori barátjára.

– Mi a fene folyik itt, Roland?

A barát felnevetett.

– Jobb lenne eltűnni innen, mert a társaik hamarosan sokkal többen lesznek itt. Nem tudom, te mit keresel az élők között, de biztonságos helyre kell menned, mert árad belőled a pokol szaga.

Erik értetlenül nézett a barátjára. Roland arcán halovány jelét sem látta meglepettségnek, de azt a pokol szaga dolgot meg végképp nem értette.

– Ne nézz rám olyan bambán, Erik. Kövess, és nálam majd elmesélheted mi történt veled. A helyedben nem szeretnék itt lenni, ha megérkeznek az Őrzők.

Olyan sebesen futottak, ahogy azelőtt még soha. Erik megértette, hogy Roland sem hétköznapi ember, de azt nem tudta megállapítani, hogy miféle szerzet lehet. Végigfutott az agyán, ha az ellenség táborába tartozik, akkor vele is végeznie kell majd. Azt már nem! Őt nem fogom megölni, akármi is legyen..

– Gyere be, haver. Nálam biztonságban leszel. A járást ismered. Dobd le magad, addig hozok két sört.

Erik bátortalanul lépett be barátja otthonába, pedig számtalanszor járt már nála. Elöntötték az emlékek. Az ajtó a nappaliba nyílt, ahonnan be lehetett menni a konyhába és a lakás egyetlen szobájába. A nappali közepén egy kopott, barna kanapé hevert. Erik kényelembe helyezte magát akár a régi szép időkben.

– Itt a sör – mondta Roland, és egy doboz Heinekent dobott Erik felé.

Szemrebbenés nélkül felbontotta és mohó kortyokban szinte mind megitta.

– A pokolban nem adnak sört, havert? – kérdezte nevetve Roland.

Erik tekintete megkeményedett.

– Honnan tudod, hogy ott jártam?

– Most szórakozol velem? Az egész városban érezni a szagod. A hétköznapi emberek nem érzik, de a hozzánk hasonlók azonnal kiszimatolják. Szerencséd van, hogy csak két Őrzővel találkoztál. Mi történt veled?

Erik elgondolkodott a hallottakon, majd azon kezdett tanakodni, elmondja-e Rolandnak az igazat. A fenébe is, elvégre ő a barátom!

Miután a mondandója végére ért, Roland inkább leült, mert alig akarta elhinni a hallottakat. Erik azért kihagyott egy-két részletet, amely rosszul érinthette volna a barátját. Előbb meg akarta tudni, miféle szerzet.

– Sokkal nagyobb szarban vagy, mint hittem, haver. Itt mégsem vagy biztonságban. Elmegyünk egy barátomhoz, aki segíthet neked. Ráadásul az Őrzők a nyomodban vannak, ami nagyon nem jó.

– Kik azok az Őrzők? Még sosem hallottam róluk.

– Úgy látom a te újdonsült mestered nem világosított fel téged kellőképpen. Az Őrzőknek az a feladata, hogy a hozzánk hasonló lényeket ne engedjék be a városokba. Állításuk szerint így védik meg az embereket tőlünk.  A legjobb tudomásom szerint ez eddig csak a nagyobb városokra volt érvényes. Úgy két hónapja itt is megjelentek és számtalan hatalmast levadásztak. Azóta inkább elrejtjük az erőnket és meglapulunk.

– Hatalmast?

Roland az asztalra tette az üres sörös dobozt és Erik mellé ült.

– Öregem, te nagy erő tulajdonosa vagy, de a tudatlanságod még annál is nagyobb. Tudsz a démonokról, az ősi háborúról, amelyekről már csak azok beszélnek, akik személyesen is részt vettek benne, de semmit sem tudsz a jelenről. A hatalmasok olyanok, mint én. Olyan emberek, akik rendelkeznek természetfelettinek nevezett képességekkel.

– Neked milyen erőd van, Roland? – kérdezte izgatottan Erik.

Roland hanyatt dőlt a kanapén és a plafont bámulta.

– Én a hold gyermeke vagyok, haver. Amióta az eszemet tudom. Ez egy amolyan családi vonás, ha lehet annak nevezni.

– A hold gyermeke?

– Ugyan már, Erik! Használd egy kicsit a fantáziád. Nem tudom, hogy Lucifernek mi a terve veled, de ha úgy viselkedsz, mint egy bolond, akkor nem húzod ebben a világban sokáig. Háború van, haver, és ha nem kapod gyorsan össze magad, akkor ismét a pokolban találod magad. Bár… megeshet, hogy Lucifer ismét visszaküld közénk.

Erik elmerengett a múlton. Eszébe jutott, hogy Roland számtalanszor eltűnt, amikor…

– Ezt nem hiszem el! – kelt ki magából Erik. – Te valóban…

– Látom összeraktad a kirakóst – nevetett Roland. – Most pedig kapd össze magad. El kell tűnnünk innen, mielőtt ideérnek az Őrzők.

– Hova megyünk?

– Barachielhez. Csakis ő segíthet neked.

– Ki ez a Barachiel? Egyáltalán miféle név ez?

– A Lucifer valóban jobb név. Barachiel is egy az ősök közül. Ő jóval az emberek előtt itt volt már.

Erik agyán azonnal végigfutott a kétségbeesés. Mi van, ha Barachiel is a káoszt akarja elhozni? Akkor végeznie kellene vele, de erre még nem áll készen.

– Jobb lenne, ha egyszerűen meghúznám magam, ameddig nem tudom meg, miféle erőt kaptam Lucifertől – próbált visszakozni Erik.

– Ebben a városban a túlélésre csakis Barachiel otthonában van esélyed – felelte Roland. – Jelenleg ő az egyetlen lehetőséged.

Erik jól tudta, hogy nem képes meggyőzni barátját, ezért inkább ráhagyta és reménykedett, hogy Barachiel ne ellenség legyen.

Néhány perc alatt kiértek a főutcára. A városban nem volt nagy élet. Fiatalok bandáztak a padoknál a park előtt, valamivel távolabb az egyik neves kávézóban a tehetősebb, vagy annak látszani akaró emberek múlatták az időt.

– Szia, Roland – csendült dallamosan egy ismerős hang.

Erik és Roland megtorpantak.

– Már csak ez hiányzott – morogta halkan Roland.

Mikor megfordultak a lány szemei elkerekedtek és arcára a teljes értetlenség rajzolódott ki.

– Szia, Evelin – mondta Erik. Hangja távoli volt és elfojtott.

A Pokoli krónikák folytatásáról és egy baráti kezdeményezésről ITT lehet többet megtudni.