Sok olyan dolog van, ami az emberi szem számára láthatatlan marad, gyakran tapasztaljuk, hogy éppen csak a szemünk sarkából látunk valamit elsuhanni, vagy amikor félhomályban az árnyékok életre kelnek, de mindig elillannak, mire egyáltalán ráeszmélhetnénk mit is láttunk valójában. Talán nem is akarjuk felfedni, mik bújnak meg a sötét sarkokban és a fal repedéseiben, esetleg egy szikkadt fa kérgei között, és inkább tudomást sem veszünk sokszor arról a különös neszezésről, amelyet a hosszúra nyúló éjszakákon hallani, pedig ha odafigyelnénk rá, talán értenénk; vagy éppen ezt akarjuk elkerülni? Furcsa, nyomasztó légkör lengte körül azt a helyet, nyugtalanító érzés fogott el, a nap már alacsonyan járt az égen, és az árnyékok mintha hosszabbra nyúltak volna a falakon, groteszk rémalakokká nőtték ki magukat, nem szerettem volna ott tölteni az éjszakát, de valami még maradásra bírt. Szerettem volna tudni, mitől olyan más ez a hely, miért ilyen babonásak az itt élők. Végül a sarokban kuporgó szótlan ember közelebb jött a tűzhöz, leült velem szemben, és mesélni kezdett… Vannak olyan lények, akik a holddal kelnek, úgy hívják őket „az alkony gyermekei”. Csak a sápadt holdvilágnál érzik jól magukat, ember előtt nem mutatkozhatnak, ez a legfőbb szabályuk, ha ezt megszegik, lidércekké válnak. Alapvetően szeretik az embereket, de nem sokan merészkednek túl közel hozzájuk, félnek, hogy elátkozottá válnak, és nem térhetnek többé haza. Azonban volt egy fiatal leánygyermek, akit Emeyannak neveztek, ő nem félt, szeretett lejárni a közeli faluba, imádta az embereket, jól érezte magát a közelükben. Megbújt az árnyas ligetben, és onnan figyelte őket hosszasan merengve. Egy valaki különösen kedvessé vált a szívének, egy fiú akit Amonnak hívtak, és rendszeresen odajárt. Egy nagy terebélyes tölgyfa árnyékában szeretett pihenni, és gyakran el is aludt ilyenkor. Emeyan akkor selymesen kilibbent a fák közül majd melléje suhant, és gyönyörű negédes álmokat szőtt neki a hold birodalmáról, az ő otthonáról. Igazán nagy örömét lelte ebben a kis játékban, minden nap egyre varázslatosabb álommal lepte meg Amont, szeretett volna neki mindent megmutatni, amit ő ismer és azt is, amit még nem, a saját szemeivel. Az apja próbálta óvatosságra inteni Emeyant, de ő nem hallgatott rá, szavai el sem jutottak hozzá, már részese volt a káprázatnak amit Amonnak hozott létre. Valójában nagyon is szerette volna magát felfedni előtte, még csak meg sem érinthette egyszer sem, az álom már nem volt elég, többre vágyott ennél. Tudta, csak egy pillanat lesz az egész. Amont elvezette az újhold ünnepére, megmutatta neki az alkony leányainak táncát, a harmatos éjszakában pedig lágy dallamokat búgott a szél, majd megjelentek a horizonton a nap első tékozló sugarai, és a mulatság a végéhez közeledett. Amon feje pedig Emeyan ölében nyugodott, a lány végig simított az arcán és hagyta felébredni. Ő lassan felnyitotta a szemeit, és az első, amit megpillantott a lány arca volt, egy múló tünemény, egy törékeny délibáb csupán, tudta amint megérinti, rögtön szertefoszlik, ezért inkább csak nézte. A lány pedig szomorúan és bágyadtan elmosolyodott és érezte, ahogy a testébe mar a hideg szél, és a velejéig járja át. Sötétség burkolta be, nem érezte sem a lábát, sem a kezeit, az egész teste feloldódott valami nyúlós masszában, most már tudta, az eddigi létezésének vége, lidérc lett belőle, ahogy az apja megjósolta, nem térhet többé vissza az alkony gyermekei közé, örök kárhozat vár rá. Az emberek úgy tartják a lidércek, más néven lidércfények utat mutatnak a holt lelkeknek, akár a pislákoló lámpás a sötét éjszakában, elvezetik őket a túlvilág kapujához. Néha látni őket, ködös sötét éjszakákon, és akkor mindenki tudja, valakit hamarosan utolér a végzet. Emeyan attól a pillanattól kezdve csak az árnyékokban létezett, kis repedésekben, résekben bújt meg, vagy a fák sűrű lombozatában figyelt, de mindig csak egy valakit. Folyton a nyomában járt, egyik sötét sarokból a másikba kúszott át, éjszaka pedig, amikor a kanóc már csonkig égett, odatelepedett az ágya szélére és hosszasan fürkészte kedvese alvó arcát, azonban szép mézédes álmokat már nem csókolt többé szemhéjára. Ködös sötét páraként szállt a feje fölé, a szemei, mint egy sötét feneketlen tó merev víztükre, némák voltak már, az első hajnali fénysugarakkal pedig szertefoszlott és visszaszivárgott a padló repedéseibe, majd egy suhanó árnyék nyomán tovaillant. Amont kedves, álmodozó fiúként ismerték a falusiak, aki egy kicsit mindig is kívülálló volt, de tudták, hogy most valami különös dolog történhetett vele. Egyre zárkózottabbá vált, és azok, amik eddig boldoggá tették őt, már semmit sem jelentettek neki. Furcsa, kusza gondolatok kergették egymást a fejében, egyre zavarodottabbá vált, sokszor azt sem értették, miről beszél. Pár héttel ezelőtt még izgatottan mesélt egy gyönyörű tüneményről, egy tündérről, akivel az erdőben találkozott, de már mindenki úgy vélte valami megszállta őt azon a napon. Az a szóbeszéd járta, hogy Amon lelkét megátkozta egy démon, és elködösítette az elméjét. Arról számolt be, hogy valaki folyton figyeli őt, magán érzi a tekintetét, akármerre megy, és egyre több sötét gondolat motoszkál a fejében, melyekben a halál ölt testet; ilyen szépséget eddig csak egyszer látott életében. Ez a dolog maradt egyedül, amiről még lelkesen tudott beszélni. Akadtak olyan időszakok, amikor napokig még színét sem látták a fiúnak, olykor pedig kint lézengett éjszaka az erdőben, és láthatatlan árnyakkal viaskodott. Aztán eltelt lassan egy teljes hét anélkül, hogy bárki is találkozott volna vele, de nem is nagyon keresték. Ez megkönnyebbülést jelentett az egész falu számára, végre fellélegezhettek, a démon biztosan felemésztette szerencsétlen fiút. Egy napon véletlenül akadtak csak rá az erdőben, az öreg árnyas tölgy árnyékában, ahol oly sokszor üldögélt. Egy tőr állt ki a mellkasából, az arca pedig gyönyörű volt, és a túlvilági nyugalom áradt belőle. Soha ilyen szépet nem láttak azelőtt, és tudták, nem vágyik már semmire…
Tetszik a megfogalmazásod ... szerintem ez kb. már beleférne egy regénybe, a történet se utolsó. Ha ez nem az eleje akkor bocsánat a többit nem kell elolvasnod: Nem tudtam beleélni magam, elképzelni mert rögtön beledobtál. Nem adtál időt, hogy megismerjük a szereplőket még külsőleg se (ami szerintem a megfogalmazásnál is fontosabb). Minél többet közölsz annál könyebben tudjuk elképzelni. Ha valamit feszültséggel akarsz feldobni rá kell venned az olvasót, hogy törődjön a szereplőkkel. És nem elég, hogy mondjuk Pista félénk szemüveges kisfiú volt ... Senkiről se lehet azt mondani, hogy mindentől fél még a legmeghatározóbb tulajdonságok se foglalják keretbe teljesen az embert. Pista az önmagától való szembenézéstől tartott. Fájt égette a seb a lelkét amit az apja elvesztése okozott. Tartott mindentől az emberektől, az éledtől, de leginkább a magánytól, és félt, hogyha közel kerül valakihez azt ugyanúgy elveszítheti. S ami még rosszabb még magának se ismerte be, hogy retteg. Mindig a könnyebb utat választotta. - Nem azt mondom, hogy Pista 2 szimpatikusabb mint Pista 1 - Nehogy félreértsd! De érzed a különbséget? ... Az egyiket látod a másikat nem. Ezt Emeynél pl. eltaláltad! És túl sok információt közölsz egyszerre úgy éreztem magam mintha egy ismeretterjesztő könyvet olvasnék. De ezt csak építőkritikának szántam, ha ezek nem igazak rád ne vedd magadra!
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
