Flavien visszavitte az autót a Chazur birtokra, majd gyalog kelt útra. Léptei szaporák voltak, hiszen már így is késésben volt. Zöld szemeinek fürge mozgásával méregette környezetét, ha esetleg nyomába szegődne valaki, még időben észrevegye. A boszorkányok azonban nem törődtek jelenlétével, egyenesen levegőnek nézték, amint elhaladt mellettük. Flavien kihasználta a helyzetet és bevetette magát a keskeny, sötét sikátorok közé. Rejtett utakon járt, melyekre még véletlenül is nehezen vetődött egy arra kószáló, azonban ő úgy ismerte a kacskaringós ösvényeket, mint a saját tenyerét. Egyre távolabb került a város szívétől, s mikor már nem hallatszott a tömeg zaja, megállt. – Itt vagyok, Arus, ahogy kérted – mondta halkan a semmibe. Az elhagyatott háztömb egyik használatlan ablakában egy hatalmas, bíborszínű kígyó aludt, mely a hang hallatán felemelte a fejét, és bambán végigmérte a macskakövön álldogáló szőke alakot. A fiú először nem vette őt észre, csak mikor egy kósza szellő végigfutott a keskeny sikátoron, akkor fordította tekintetét a hűvös pikkelyek jellegzetes szagának irányába. A kígyó, most hogy felfedezték, lustán kinyújtóztatta súlyos testét, majd komótosan lecsúszott a falon, és megállt Flavien előtt. Felemelte fejét, és gerincével egészen feltornázta magát. Végül teste nőni kezdett, szélesedett és nyúlt egyaránt, feje is furcsán torzult, majd hirtelen kezek és lábak törték át a finom fénylő vöröses bőrt, a pikkelyek pedig ezután egyszerűen felszívódtak, helyét emberi szövet vette át. A következő pillanatban egy karcsú, magas férfi állt Flaven előtt, tartása büszke volt, fekete szemeit élesen jártatta végig az alárendelten. – Régen láttalak, öcsém – mosolyodott el, de mosolyában nem volt semmi testvéri melegség. – Igen, valóban rég – szólalt meg Flavien ridegen, nem törődve a hatásos belépővel. – Sajnos mindketten túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy ápoljuk bensőséges viszonyunkat. Bár öccse, hangjába egy csepp iróniát nem csempészett, Arus érezte a gúnyt, mely szavai mögött bujkált. Nem várt baráti köszöntést Flavientől, a helyében valószínűleg ő sem örült volna különösebben a viszontlátásnak. A szürke hétköznapokban azonban Arust cseppet sem izgatta, milyen érzelmeket táplál iránta a fiú, de most tisztában volt vele, hogy küldetésének sikerességét jelentős mértékben befolyásolja nem éppen derűsnek mondható testvéri kapcsolatuk. „Talán fel kellett volna keresnem valamikor máskor is az elmúlt évek során” – gondolta. – Hogy meg a sorod a boszorkányoknál? Még mindig a Chazur birtokon szolgálsz? – kérdezte tettetett érdeklődéssel. – Igen még mindig, és remekül megy a sorom – felelte Flavien, de nem kérdezett vissza. Sejtette mire megy ki a játék, de ő nem akart részt venni a bájolgásban. – Én ugyanezt nem mondhatnám el, a múltkor majdnem felfedezték a búvóhelyünket, és rettentő fáradságos munkámba került, mire sikerült újat találnom. Azok az átkozott boszorkányosztagok egy perc nyugtot nem hagynak. Már azon is elgondolkodtam, hogy megpróbálok átjutni a burkon, de az őröknek egy percre nem lankad a figyelmük – fecsegte Arus. Flavien mereven hallgatta őt, várta, mikor tér át bátyja a lényegre, az ügyre mely miatt annyira sürgősen találkozni akart vele. Azonban Arus újabb és újabb felesleges mondatokra nyitotta száját, így végül megelégelte a várakozást, és félbeszakította. – Bátyám, ha azzal próbálkozol, hogy elhitesd velem, azért akartál látni, hogy bepótoljuk az eddigi éveket, előre szólok, reménytelen a helyzet. Nagyon jól tudom, hogy csöppet sem érdekel, mi történt velem az elmúlt hónapokban, mint ahogy engem sem érdekelnek túlzottan a te életkörülményeid. Már felnőttem ahhoz, hogy ne vegyem zokon, ha egyből kíméletlenül a lényegre térsz. Úgyhogy kérlek – intett türelmetlenül. Arus elhallgatott, majd elmosolyodott öccse egyenes mondatain. „Mikor legutoljára láttam egy szaros kis kölyök volt csak” – jegyezte meg magában. – „Most meg úgy beszél, mint egy nemes, pökhendi nagyúr.” – Hát legyen Flavien, a lényegre térek. De tudnod kell, hogy kérésem nem az én érdekeimet, hanem az alakváltók ősi családját szolgálja. Remélem nem kell hosszas prédikációt tartanom arról, népünk hány évszázada él szolgasorba taszítva, mikor egyenlő megítélést érdemelnénk a boszorkányokkal. Bizonyára arról is hallhattál szóbeszédeket a város mélyebb zugait járva, hogy nemrégiben alakult egy kis csoport, mely Felszabadítóknak nevezi magát, és mely egyre szélesebb rétegekben örvend népszerűségnek. Azt hiszem nem kell elmagyaráznom, mi a célja ennek az egyre terebélyesedő körnek. Nos, a Felszabadítóknak én, Arus vagyok a vezetője és feje. Én és te, öcsém, mint a Kígyók nemzetségéből valók, kiemelkedő képességekkel rendelkezünk a legtöbb alakváltóhoz képest, azonban ahogy a többi nemes nemzetség, a mi számunk is nagyon-nagyon gyér. Ezért is van rád különösképpen szükségem öcsém, egyenrangú társamként szeretnélek a Felszabadítók közé hívni, veled az oldalamon már az egész családunk a forradalom pártját fogná, ami kétségkívül ösztönzően hatna a többi nemesi vérrel rendelkező alakváltóra is. Arus hangja most tele volt indulattal, tekintetében szenvedélyes tűz égett miközben beszélt. Úgy látszott maximálisan bízik az általa elindított lázadáshullámban, eltökélt szándéka volt, hogy véget vet az alakváltók alárendelt szerepének. Flavien azonban közömbösen hallgatta végig testvérét, visszaemlékezett az évek során oly jól fejébe vert történelemre, mely rengeteg sikertelen felszabadító forradalomról írt. Mindegyiknek ugyanaz lett a vége: a boszorkányok pár nap alatt uraivá váltak a helyzetnek, vérbe fojtották a lázadást, a vezetőket nyilvánosan kivégezték, majd az elkövetkező években még több szenvedés sújtotta az alárendelteket. – Miből gondolod, hogy most sikerrel járnánk? – kérdezte. – Én körültekintőbb vagyok, mint elődeink – felelte nemes egyszerűséggel. – Mi, kígyók, híresek vagyunk a rafináltságunkról, bízom stratégiai képességeinkben, és mindemellett most még maguk a számok is kedvezőbbek, mint az eddigi forradalmak alatt. Azonban én mégsem tervezek frontális összeütközést, hiszen bár létszámunk csaknem egyenlő a boszorkányokéval, mi jóval kevesebb harcképes személlyel rendelkezünk. A forradalom sikeressége kizárólag a stratégián múlik. A Felszabadítók tanácsában a felsőbb vezetőség többi tagjával már kiterveltük az alapokat, mely a boszorkányokhoz való közelségünkre épül. Hiszen mi mindenhol jelen vagyunk, a földalatti járatokban bujkálunk, jobban ismerjük azokat, mint maguk a boszorkányok. Rengetegen dolgoznak közülünk boltokban, kórházakban, éttermekben kisegítőként, sokan azonban nemesi családok szolgálói, vagy ahogyan te is, a legfelsőbb arisztokrácia személyi testőrei. Gondolj csak bele, mi történne, ha egyik este a szolgálók, komornyikok, testőrök, mind gazdájuk szobájába lopóznának és elvágnák a torkukat. Vagy, ha az eladók hirtelen mind vendégeik ellen fordulnának. Az egész város kész bolondok háza lenne, a boszorkányok az utcára menekülnének, hogy mentsék gyermekeik életét, de akkor a csatornákból előbújnának az igazi harcosok és ezzel patthelyzetbe szorítanánk őket... Természetesen a terv még igen gyér, ez csupán a váza a későbbi szerkezetnek, de úgy gondolom, mivel eddig még senki nem próbálkozott hasonlóval, most lehet esélyünk. Elmaradnának a diplomatikus tárgyalások, a kompromisszum ajánlatok, majd a tüntetések, melyek fegyveres forradalommá szerveződnének át. Ez a lázadás nem lenne tiszta, de nem ám, lemészárolnánk mindenkit kegyetlenül, ravaszul, aki az utunkba áll. Csak így lehet esélyünk a győzelemre. Flavien egy ideig némán állt, és ízlelgette bátyja szavait. Valóban látott némi fantáziát a tervben, de az közel sem volt még elég meggyőző. Továbbra is tartotta magát előbbi véleményéhez, miszerint semmi esélyük a boszorkányok ellen. Túl szervezett, túl fegyelmezett volt ahhoz belső rendszerük, hogy egy apró csetepaté szétzilálja a belső védelmet. Flavien pedig nem akart egy vesztes forradalom résztvevője lenni. – Nézd, Arus, be kell vallanom, én nem igazán hiszek a te forradalmadban, és nem szeretnék a kivégzendők listájára kerülni. A titkot természetesen megőrzöm, de nem fogok a Felszabadítók oldalára állni. Arus dühösen ökölbe szorította kezeit. – Hát nem fogod fel öcsém, hogy az alakváltók szabadsága a tét? Igen, valóban az életünket kockáztatjuk, de életnek mondható-e egyáltalán mostani létünk? Az égvilágon nem rendelkezünk semmilyen joggal, semmilyen szabadsággal, nem vagyunk mások, csak játékszerei a boszorkányoknak. A gyerekeket szolgasorba taszítják, a nőket, ha úgy tartja kedvük minden következmény nélkül használják ki, s ha ellenállásba ütköznek hidegvérrel mészárolják le őket. Te pedig csak a saját kényelmedet vagy képes szem előtt tartani? Egy percre sem tudatosul benned, hogy te is egy alakváltó család sarja vagy? Flavien gúnyosan elmosolyodott. – Igen, Arus, jól mondod, egy kezemen meg tudnám számlálni, mikor tudatosult bennem, hogy nekem is van családom. Vajon ti nem a saját érdekeiteket vettétek figyelembe akkor, amikor megkötöztetek, betapasztottátok a számat, és kicseréltetek, hogy helyetted inkább én legyek a boszorkányok martaléka? Te is tudod, hogy kellő pénzösszeg fejében szüleink megválthattak volna, de nem ők inkább a Chazur birtokra küldtek, minthogy egy hétig szűkebbre húzzák a nadrágszíjat és esetleg nélkülözzenek egyet, s mást. Sajnálom, Arus, a vér nem válik vízzé, szívesebben választom a könnyebb utat, mint ahogy annak idején a családom is tette. Arus szörnyű haragra gerjedt öccse szenvtelen mondatai hallatán, legszívesebben arcon vágta volna, de még idejében megfegyelmezte magát. Tudta, akkor végleg elveszítené ezt a lehetséges szövetségest, márpedig nagy szüksége lenne rá az elkövetkező hetekben. Vett egy mély levegőt, hogy ellazítsa feszülő idegeit. – Ahogy akarod, Flavien. Tagadd meg a kérésemet. De ne feledd, nemleges válaszod következményeket von maga után. Ha nem sikerül rá vennem téged szép szóval, majd találok mást, amiért beadod a derekad – felelte Arus, immár tökéletes nyugalommal. Nem várt választ öccsétől, hanem egy szempillantás alatt újból magára öltötte kígyó alakját, de most egészen apróra zsugorodott össze, hogy észrevétlenül közlekedhessen a házak közötti résekben.
Ahogy teltek-múltak a hetek, Flavien egyre biztosabb volt abban, hogy bátyja szavai csupán üres fenyegetés voltak. Úgy vélte Arus bizonyára blöffölt, talán túl degradálónak vélhette, hogy ilyen könnyedén visszautasították nagylelkű ajánlatát, és megfélemlítéssel próbálta menteni a helyzetet. Flavien ugyanis a találkozó óta kétszeres figyelemmel járt kelt a városban, minden apró gyanús neszre odakapta a fejét, minden sötét, surranó alakot végigtanulmányozott az utcán, néha még követte is őket egy darabon. Bár kitűnő szaglása nem érzékelt semmilyen baljóslatú árnyékot a levegőben, mégis megtette a lehetséges óvintézkedéseket, úgy gondolta száz százalékos védelmet szervezett mind maga mind a gyenge pontjai köré, és hamarosan napjai a rendes kerékvágásban zajlottak tovább, a bátyjával való találkozó nyomai egyre halványultak elméjében. San Deirdrében március utolsó napjaiban hatalmas volt a felfordulás. Közeledett a tavaszi napéjegyenlőség időpontja, mely egyet jelentett a Mágia ünnepével, amit Phobeus isten és Luna istennő tiszteletére rendeztek meg minden évben. Az ünnepélynek évszázados hagyománya volt, nem volt az az időjárás, katasztrófa, vagy háború, mely kellő mentségül szolgált volna az elhagyásához, sőt a boszorkányok istenkáromlónak nyilvánították azt, aki nem jelent meg a szertartásokon. Ezen a napon a várost lélegzetelállító pompába öltöztették. Messzi vidékekről hozatták az egzotikus virágokat, melyeket a lámpaoszlopokra aggattak az utak mentén, azok pedig egy kis varázslat segítségével kibontották feszes szirmaikat és büszkén ékeskedtek ezernyi színben. A hosszú felvonulási utat, mely az egész várost behálózta a szegény negyedektől egészen a Tanács épületéig, fényes drágakövekkel rakták ki, hogy azok vakítóan tükrözzék vissza a napsugarakat, dicsőítve ezzel Phobeus életet adó fényét. Az ezermesterek, kovácsok már hónapokkal ezelőtt nekiláttak a hatalmas Nap és Hold motívumok készítéséhez, melyek ekkor a nemesek büszke házaira kerültek, annak megfelelően, melyik istenség szolgálatában álltak. Az utcákon a virágok és az esti pazar lakomára készülő ínycsiklandozó ételek illatának keveréke terjengett végig, a nagyobb tereken pedig különböző zenekarok gyakorolták a felvonulás idejére szánt himnuszaikat. A gyermekek már jóval az ünnepség előtt kint lófráltak az utcákon, táncoltak a zenére, és felkeresték a város különböző pontjaira kihelyezett édességosztogató standokat. San Deirdrében vidám, emelkedett és mindenekelőtt békés hangulat uralkodott, erre a napra még az esküdt ellenségek is fegyverszünetet kötöttek, a nemesi házak kivételesen nem háborgatták egymás nyugalmát. A Chazur birtokon is nagy volt a sürgés-forgás, mint a legfelsőbb arisztokráciához tartozó házak egyike, ők is jelentős mértékben kivették részüket a szervezésből. A családfő, Essgar és felesége, Alida a városban tartózkodtak, hogy utoljára egyeztessék a tanács többi tagjával az ünnepség, a szertartások és a lakoma pontos menetét. Darenth az idősebbik testvér, hajnaltól a birtok elején tartózkodott, fogadta az általuk rendelt kereskedelmi árukat, és tovább irányította őket a megfelelő helyre, ha pedig szükség volt rá, ideiglenesen engedélyt adott rá, hogy a kastély oldalsó kis raktárában helyezzék el őket. Dhalia pedig a nemrégiben elkészült óriási, ezüstből kiöntött Hold motívum felhelyezésére adott instrukciókat a cselédeknek. A lány rettentően éhes volt már, az ünnepélyt ugyanis egy kétnapos böjt előzte meg, melyet a város minden lakója, rangtól függetlenül nagyon szigorúan betartott. Alig várta az esti lakomát, mikor pedig kastélyukat elérte a frissen sült hús illata, azt hitte, menten sírva fakad. Az egyetlen vigasza az volt, hogy idén, nagykorúsága miatt végre ő is részt vehetett az éjfélbe nyúló partin, mely már csak a nemesek köreit érintette. Persze Dhaliat nem a finomabbnál finomabb koktélok, vagy a fiatal arisztokrata férfiak vonzották, hanem hogy tudta, Flaviennek is kötelessége lesz jelen lenni testőreként, így ő most, hogy okkal vehet fel kihívó ruhát, egy újabb próbát tehet az alárendelt elcsábítására. Talán végre sikerül megláttatnia vele, hogy nem gyermek már, hanem egy érett nő. Még egy óra volt délig, a felvonulás pedig akkor kezdődött, amikor a nap a legmagasabban járt az égen, a város főterén álló obeliszket pedig pontosan felülről világította meg. Alida és Essgar visszatértek a városból és arra sürgették gyermekeiket, hogy készítsék el magukat is az ünnepségre. Dhalia felrohant a szobájába és gyorsan magára öltötte a kikészített barackszínű muszlinruháját, majd kisminkelte magát. Haját egy laza, elegáns kontyba kötötte, és készen állt az indulásra. Az utcákon hatalmas emberáradat tartott a felvonulási út különböző pontjaihoz, nem volt helye az autóknak, mindenki gyaloglásra kényszerült a tikkasztó melegben. Dhalia vígan sétált Flavien mellett, őt is megérintette a tömegekből áradó eufória, mely az ünnepséget övezte. A Chazur családnak, csak úgy, mint a többi ötvenkilenc nemes háznak, a két templom előtti főtéren volt a helye, hogy szemtanúi lehessenek az ünnepély csúcspontjának, a szoborállításnak. Luna istennőnek és Phobeus istennek minden évben új, kolosszális szobrot készítettek, melyet a régi helyére állítottak a templomok szentélyeiben. Az elefántcsont-faragványok elkészítésére San Deirdre városa közvetlenül az ünnepség napja után versenyt hirdetett a következő évi műalkotás elkészítésére, s a győztes szobrászmester nevét örök tisztelet övezte, sírkövére később a saját szobrának lekicsinyített mását faragták, örök emléket állítva ezzel méltányos munkásságának. A fényűző templomok a város hatalmas, négyzet alakú főterének két szemben lévő oldalán magasodtak. A boszorkányok rajongtak az ókori építészetért, így templomaikat is az antikvitás jegyében építtették; magas, lépcsős alépítményen álltak a szentélyek, melyeket oszlopos előcsarnokok előztek meg. A Phobeus istennek szentelt templomot vörösmárvánnyal burkolták, timpanonjának közepén egy hatalmas aranynap ékeskedett, melynek sugarai szemkápráztatóan fénylettek a déli napsütésben. Erős kontrasztot képzett ezzel a látvánnyal Luna temploma, melyet fehérmárványból építtettek, és tetején egy ezüsthold díszelgett, melynek szépsége az esti fényviszonyokban mutatkozott meg igazán. Megkondult a harang a város központjában álló Tanács épületének legmagasabbik tornyán, s az utcákon, tereken egyszerre zendült fel a dicshimnusz, a különböző zenekarok óramű pontossággal játszották azonos ritmusban a magasztaló énekeket. A feszülten várakozó boszorkányok torkából áhítatos éljenzés tört elő, mikor elindult a nappali menet. Dhalia jobban szerette az éjszakai felvonulást, mikor Lunát éltették, hiszen órákba is beletelt, mire a szobor a város túlsó feléből, a szegény negyedekből eljutott a főtérig, márpedig a nap kíméletlenül bombázta sugaraival a kint állókat. Persze a várakozók addig sem unatkoztak, táncosok, pantomimművészek szórakoztatták őket, színészek bújtak az istenek bőrébe, és bemutatták azoknak kegyelmes tetteit a boszorkány-történelem során. Dhália már vagy százszor látta ezeket a színdarabokat, így inkább Flavien társaságával ütötte el az időt. Kettőre járhatott az idő, mikor a menet eleje végre felbukkant a templomok előtti utcában, melyet a tömeg újabb éljenzéssel fogadott. Dhalia egészen előre furakodott, hogy mindent szemügyre vehessen. Közel húsz papnő lépkedett kecsesen a szobor előtt. Tartásuk egyenes volt és méltóságteljes, fejüket büszkén szegték fel, hogy fennakadt szemekkel a Napot bámulhassák, melynek fénye nem ártott Phobeus felkent közvetítőinek. Pókháló vékonyságú, arany selyemruhát viseltek, melyben mindannyian égi királynőkként festettek, finom uszályukat meg-meglibbentette a szél. Az ember szíve összeszorult, amint végignézett ezeken a nem e világi teremtményeken, a boszorkányok szemébe könnyek gyűltek, most közelebb érezték magukat isteneikhez, mint valaha szenvedélyesen tárták szét karjaikat, és élvezték a napsugarak éltető fényét. A menet közepén pedig ötven ember által hordozott arany trónusán ott ült a hatalmas elefántcsont szobor, faragott köntösbe bújtatva, egyik kezében jogarral, melyet az ég felé tartott, másik kezével a nép felé mutatva, szemei szigorral vegyes könyörülettel meredtek a semmibe. Dhalia tizenhét felvonulást látott már életében, mégis tizennyolcadszorra is ugyanúgy megbabonázta a túlvilági látvány, a levegő feszültsége a mágia fokozott jelenléte miatt a térben, mely apró áramütések formájában töltötte fel éltető energiával testét. Most elfeledkezett minden bújáról, bajáról, jövőjéről és Flavienről, ezekben a percekben, csak úgy, mint a többi jelenlévőnek, az volt az egyetlen vágya, hogy megérinthesse a papnők aranyló ruháit és kezeit végighúzhassa a magasztos szobor tükörsima felületén. A hatalmas istenalak, azonban hamarosan eltűnt a bámészkodók szeme elől, a kiválasztottak bevonultak Phobeus templomába és az épület utolsó termében állították fel. A nappali felvonulásnak végeszakadt, a zenészek hirtelen abbahagyták himnuszaikat, és a városra áhítatos csend borult. A boszorkányok megrészegülve álltak a felvonulási út mentén, szívüket megtöltötte az isteneik iránt érzet szeretet és tisztelet melegsége. Az egyetlen józan lények, a mestereiket elkísérő alárendelt testőrök voltak, kik kötelességtudóan várták, hogy gazdáik magukhoz térjenek az emelkedett hangulatból.
Dhalia vett egy gyors fürdőt, mielőtt belebújt volna esti ruhájába, tökéletesen akart kinézni a partin. Az éjszakai felvonulás tízkor kezdődött, holdfelkeltekor, addig még bőven volt ideje elkészülni. Gondosan bezárkózott a szobájába, hogy Flavien még véletlenül se láthassa meg félkészen. Elővette féltve őrzött kincsét, egy királykék muszlinestélyit, melyet még nagybátyjától kapott erre az alkalomra. Első ránézésre egy egyszerű ujjatlan, földig érő ruha volt, de mikor Dhalia felpróbálta beleszeretett a textíliába. A leheletfinom anyag pontosan ott tapadt testére, ahol szükség volt rá, kihangsúlyozva ezzel vékony derekát és széles csípőjét, szoknyája majdhogynem a földet súrolta, kellően arisztokratikus látványt kölcsönözve viselőjének, mikor lépett azonban, lába sejtelmesen kivillant az elrejtett kivágásban. Amit legjobban imádott benne mégis a ruha hátsó része volt, vállától egészen csípőjéig ugyanis nem fedte semmi, hátának finom izmai és apró domborulatai minden férfi szemét odavonzották. Dhalia szerény sminket vitt fel magára, csupán mélykék szemeit tette még hangsúlyosabbá, és arcának adott egy egészséges pírt. Hosszú, sötét tincseiből egy kis varázslat segítségével, melyet a fiatal lányok előszeretettel alkalmaztak, ünnepi kontyot készített a feje tetejére. Megállt az egész alakos tükör előtt, és kuncogva megpördült a tengelye körül. Nagyon vonzónak érezte most magát. Az anyja éppen érte küldött egy cselédet, mikor kilépett az ajtón. A hallban már mindenki rá várt. Végigfutott a folyosón, de a lépcső előtt megtorpant, majd méltóságteljesen lesétált a fokokon, közben pedig úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ilyen ruhában pompázik. Alida elismerően nézett végig lányán, mindig is elég attraktívnak tartotta Dhaliat ahhoz, hogy családjukat képviselhesse, ezért is próbált a fejébe verni minden tudást, minden rafinériát és női fifikát, hogy méltó ellensúlya lehessen a többi nemesi család férfi tagjainak. A lány azonban sosem tanúsított elég figyelmet fortélyainak, jobban érdekelték őt az elérhetőbb bűbájok és varázslatok, és az az átkozott alárendelt, melyet nagy bánatára a barátjának nevezett. Már vagy ezerszer megfontolta, hogy eltávolítja őt a házból, hiszen most is olyan szenvtelenül tanulmányozta végig lánya alakját, de be kellett ismernie, hogy a fiú rendkívül tehetséges harcos volt, hiába volt alárendelt, pillanatnyilag jobb testőrt nemigen találhatott volna Dhalianak.
Az éjszakai felvonulás hasonló ütemben folyt, mint az első. Az összegyűlt tömeg euforikusan éljenzett, mikor megpillantotta a menet elejét, a Lunát mintázó hatalmas női szobor magasztosan feszített színezüst trónján, Dhalia pedig kivételesen úgy érezte ő is szeretne ezekhez a tiszteletreméltó, ezüstben pompázó, felkent asszonyokhoz tartozni, akik égi tüneményekként suhantak végig a gyémántos utakon. A kerek Hold fénye megvilágította arcát, ő pedig jól esően fordította fejét a sápatag, ezer titkot rejtő égitest felé. Megbabonázva állt a tömeg közé szorítva, és élvezte, amint a benne rejlő mágikus energia bizsergetően hullámzik végig újra és újra testén. Kinyújtotta kezét, és az ezüst Hold felé nyújtózott, hirtelen úgy érezte talán most közelebb juthat hozzá, talán most képes lesz elérni erejének forrását, de mint mindig, a fénylő égitest túl messze lebegett a semmiben, ezer meg ezer kilométerek távlatából nézett vissza rá. A lány kezei visszahanyatlottak, a hipnotikus varázs egyik pillanatról a másikra foszlott semmivé elméjében. Újból belebámult az ezüst korongba. Hiába a felvonulás, hiába az ünnep és a kolosszális szobrok, az égitest egyedül, éteri magányban pislákolt a tintakék égbolton. Dhalia testén hirtelen végigfutott egy furcsa, jeges érzés, és bár csak egy pillanatig tartott, mégis percekig érezte annak utórezgéseit végtagjaiban. Bár meleg volt, ő mégis iszonyúan fázni kezdett. Dhaliának, azonban nem a teste didergett, úgy érezte a szíve fagy jéggé, ha tovább figyeli a holdat. Így végül elszakította róla tekintetét, s ahogy sejtette, a szörnyű hideg, mely belülről marcangolta, egy szempillantás alatt elmúlt, amilyen gyorsan érkezett, olyan tempóban tűnt el testéből. Zavartan hátralépett, mintha el akarná hagyni előbbi gondolatait, de ekkor Flavienbe ütközött, aki az egész folyamatot végignézte, és a lány furcsa viselkedése nem kerülte el a figyelmét. Szólni azonban nem szólt semmit, csak nyugtatólag gazdája vállára tette a kezét, tudván, hogy a még mindig transzban lévő tömeg nem veszi észre ezt az apró gesztust. Dhalia megborzongott a meleg érintéstől.
A felvonulás után kezdődő estély hamar elfeledtette Dhaliaval a lehangoló élményt. Minden pontosan olyan volt, amilyennek évek óta megálmodta. A nemesi családok között az első helyen álló Tregon-ház kastélyának hatalmas előcsarnokában tartották az éjféli partit. A lányt lélegzetelállító látvány fogadta, mikor bejelentették ő és a szülei érkezését, és kitárták előttük a nehéz diófakapukat. Úgy érezte, hirtelen visszarepült az időben, és egy mérhetetlenül gazdag tizennyolcadik századi kastélyban találta magát. Előkelő hófehér falak vették őt körbe, melyeken elegáns aranydíszítések tekergőztek, a plafonon milliókat érő aranycsillárok függtek a jelenlévők felett. A terem végében egy emelvényen fúvósok, hegedűsök és egy zongorista játszottak kellemes, lágy zenét, melyre néhány pár a külvilágot kizárva táncolt. Az előcsarnok két szemközti falánál, rettentően hosszú asztalok álltak egyelőre még üresen, a lakomát akkor kezdték, mikor a nemesi családok minden tagja jele volt már a teremben. Feketébe öltözött pincérek szlalomoztak a tömegben, tálcáikon pezsgőt és apró, ínyenceknek való falatokat kínáltak a jelenlévőknek. Dhalia lelkesen nézett Flavienre, de bátyja még idejében elkapta pillantását. – Az alárendeltednek ott a helye – mutatott az egyik sarokra. – Undok vagy – morgolódott Dhalia. Flavien elmosolyodott a rövid szóváltásra, bocsánatkérően ránézett a lányra, és kijelölt helyre ballagott némán. Többször is elkísérte a Chazur családot a partira, akik szerették mutogatni, milyen fiatal és erős alárendeltjük van, így már nem igazán izgatta magát a megalázó helyzet miatt. Dhalia tüntetően faképnél hagyta családját és ismerős arcok után kutatott, mikor a háta mögül szólították meg. – Dhalia, milyen rég láttalak – hallotta a lelkes női hangot. Hátrafordult. Az Igon-ház asszonya, Marien állt előtte, és kedvesen mosolygott rá. Dhalia egyből magára öltötte formalitásos maszkját. – Marien, milyen kellemes meglepetés – mosolyodott el ő is bájologva. – Gyönyörű nővé cseperedtél, Dhalia. Hogy érzed magad az első Mágia ünnepi estélyeden? – kérdezte Marien. – Még csak nemrég érkeztünk, viszont a Trigon kastély csarnoka lélegzetelállító. Marien Igont jól láthatóan hidegen hagyta Dhalia véleménye, hiszen egyből más témához nyúlt. – Engedd meg kérlek, hogy bemutassam neked a fiamat, Eugent. A Marien mögött álló sötéthajú alak, neve hallatára hirtelen megfordult és érdeklődve nézett a lányra. – Fiam, ő itt Dhalia kisasszony, a Chazurok egyetlen leánya. A fiú szinte észrevétlenül végigmérte a lányt, majd félmosolyra húzta a száját, és a kezét nyújtotta Dhaliának. – Örülök, hogy megismerhetlek Dhalia. Bár igaz, az Akadémián már jó párszor sétáltunk el egymás mellett a folyosókon. Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk eddig beszélgetni egymással. A lány egy pillanatra zavarba jött a hirtelen ismeretségkötéstől, és a fiú méricskélő pillantásától, de hamar rendezte vonásait, és kezet fogott az idegennel. Végigfutott az agyán, hogy ha ő maga mutatná fel szüleinek egy előnyös házasság képét, akkor talán engednének határozott elképzeléseiből, de amint pillantása a falnál álldogáló Flavienre tévedt, rögtön elvetette ezt a gondolatot. – Megiszunk egy pezsgőt? – kérdezte Eugen és kedvesen a lányra mosolygott. Dhalia kelletlenül egyezett bele, nem éppen egy páváskodó nemes fiú társaságában akarta eltölteni az estét, de végül is ő maga volt az, aki ilyen hivalkodó ruhát vett fel, így vállalnia kellett a következményeit. Ha minden kötél szakad – gondolta. – Majd megemlíti, hogy papnőnek készül. Az ifjak ugyanis igyekeztek távol tartani magukat a személyüket isteneiknek szentelő lányoktól, hiszen a szülők haragja sújtotta azt, aki udvarlásával letérítette a tanoncokat a helyes útról. Miközben pezsgőiket kortyolgatták a méregdrága kristálypoharakból, a fiú unalmasabbnál unalmasabb kérdésekkel bombázta Dhaliát, aki igen szűkszavúan válaszolt mindenre, nem törődve az etikett szabályaival, de Eugént ez sem tántorította el céljától. A lány az első pillantásra elnyerte tetszését, karcsú alakjára kívánatosan simult a ruha, mélykék szemeinek bájos, mégis magabiztos pillantása elkápráztatta az ifjú nemest. Érezte a Dhaliát körülvevő bizsergő, feszült aurát, mely vitalitásról és megfelelő mágikus erőről árulkodott. Külön díjazta, hogy a fiatal boszorkány az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatja iránta, ez egészen felélénkítette és arra késztette, hogy csak még keményebben próbálkozzon. Érdekesebb témákra kívánta terelni a beszélgetést, elhagyva a megszokott kérdéseket az Akadémiáról és a bálterem szépségéről. – Hallottál a múltheti balesetről? Dhalia most először elfordította fejét a terem faláról és értetlenül nézett Eugenra. Hirtelen nem jutott eszébe semmilyen baleset melyről tudnia kéne, de aztán szeme elé villant egy cikk egy aszfaltra dobott jelentéktelen napilapról, mely vastag címmel hirdette, hogy: A kormány szabadon engedi az alárendelt merénylőt!. Dhalia kíváncsi lett a rövid glossza tartalmára, de mikor megtudta, hogy az állítólagos merénylő nem más, mint egy tíz éves kisfiú, aki a főutcán folyó építkezés alatt véletlenül egy boszorkány fejére ejtett egy ezüstholdat, akinek így betört a feje (az orvosok természetesen seperc alatt eltűntették a sérülést), rögtön el is hajította az újságot. Nem foglalkozott ilyen szélsőséges hírekkel. – A tíz éves...merénylőről? – kérdezett vissza, rendkívül ironikusan hangsúlyozva az utolsó szót. Nagyon remélte, hogy Eugen nem kívánja neki bebizonyítani, hogy igenis szándékosan elkövetett bűncselekményről van szó. – Mégiscsak furcsa, hogy az igazságügy minisztérium ilyen könnyedén figyelmen kívül hagyta az áldozat észrevételeit. Ezeket kiskoruk óta ellenünk nevelik, a gyermek bizonyára nagyon jól tudta, hogy kora miatt nem gyanúsítanák gyilkossági kísérlettel. Dhalia végképp megelégelte a fiú társaságát, egy rideg megvető pillantást vetett rá. – Szóval a te életedet ki lehetne oltani egy fejedre pottyanó ezüstholddal? Milyen szánalmas – nevetett fel gonoszul a lány. - Még szerencse, hogy az Igazságügy Minisztérium tagjai nem olyan puhány alakok, mint méltóságod, aki megrémül egy tíz éves alárendelt gyermektől. – Azzal faképnél kívánta hagyni Eugént, de a fiú utánaszólt. – Ha nem tudnám, hogy boszorkány vagy, még azt hinném, kedveled őket – jelentette ki kötekedőn, felvéve a kesztyűt, amit elé dobtak. Talán azt hitte, ezzel megsérti a lányt, a többi boszorkány nyilvánvalóan felháborodott volna a célzáson, de Dhaliát egy cseppet sem ütötte szíven a megjegyzés. Hátrafordult, és sötét, hátborzongató pillantását belefúrta Eugen tekintetébe. – És, ha úgy van? – kérdezte, majd elmosolyodott, és eltűnt a tömegben. Dhalia fortyogva vágott végig a beszélgetőkön, igyekezett minél távolabb kerülni attól az ostoba piperkőctől. Rápillantott alárendeltjére, aki nyilvánvalóan végignézte a jelenetet, most is őt követte tekintetével. Dhalia látványosan körbeforgatta a szemét, jelezve, hogy hányingere van az előbbi fickótól, de különösebb baj nem történt, majd elkapta fejét, nehogy valaki észrevegye rövid üzenetét, és anyja keresésére indult, tudta, az idősebb nők társaságában biztonságban lesz. Ekkor azonban elhalkult a zene. Dhalia a pódium felé bámult. Egy korosodó, mégis egyenes tartású, tiszteletteljes férfi lépett fel az emelvényre, a Trigon-ház boszorkánymestere, Lakhos Trigon, a Tanács első tagja. Az egész város jól ismerte őt, ő volt a legtöbb törvény alkotója, portréja rengetegszer feltűnt a híradókban és az újságokban. A boszorkányok szerették őt, még a társadalmát igen kritikusan méricskélő Dhália is kedvelte a férfit, talán ő volt az egyetlen igazságérzettel rendelkező boszorkány a tanácsban, bizonyára ő felelt azért is, hogy konfliktus nélkül elengedték azt a tíz éves alárendelt gyermeket. Lakhos most az emelvény közepén állt, szikár alakja a tömeg fölé tornyosult, és minden egyes jelenlévőt csendre kényszerített hirtelen megjelenésével. – Tisztelt boszorkánytársaim – nem volt szüksége mikrofonra, mély, öblös hangja az egész csarnokot bezengte. – Legyetek üdvözölve a 8572. évi Mágia ünnepén. Idén különösen nagyszabású felvonulásnak lehettünk tanúi, hála a Pénzügyminisztérium legújabb rendeleteinek. Phobeus és Luna megelégedve tekinthetnek a tiszteletükre állított legújabb szobraikra, melyeket Hammock és Tyscho mestereknek köszönhetünk – mutatott a tömegben álldogáló két ősz, szakállas férfira. Nagy tapsvihar követte neveiket. – Külön köszönetet kell mondanom a hatvan család mindegyikének, akik, mint minden évben, most is rengeteget segédkeztek az előkészületekben. – Újabb tapsvihar. – Valamint a város polgárok és munkások tömegeinek is hálásnak kell lennünk. - Taps. – A böjt ezzel a perccel lejárt, az est folytatásaként ünnepi lakomára szeretném invitálni a jelenlévőket, mely a Trigon-ház ajándéka a városlakóknak. Kérlek élvezzétek a finom falatokat! – Meglendítette a kezét. A falak mellett álló hosszú asztalok megmozdultak és kissé beljebb vándoroltak a terem közepe felé, a semmiből faragott székek jelentek meg, és katonás rendben elhelyezkedtek az asztalok mellett. A zene újból felcsendült, Lakhos pedig lesétált az emelvényről, és helyet foglalt a középső asztalnál, példáját örömmel követték a vendégek. Kinyíltak az ajtók, és pincéráradat özönlött be a hatalmas terembe, tenyerükön finomabbnál finomabb ételeket hordozva, leveseket, különböző főfogásokat, köreteket, salátákat, desszerteket és több évig érlelt kiváló borokat tettek az éhes társaság elé. A vendégek örömmel falatozni kezdtek. Dhalia egy percre megfeledkezett az előbbi szóváltásról, leült bátyja mellé, és egy salátástál után nyúlt, amikor észbe kapott, kezei megálltak a levegőben. Felemelte fejét, és Flavien irányába nézett, aki még három alárendelttel egyetemben állt fegyelmezett tartással a bejárat mellett. Hiába tudta, hogy nem az ő hibája, hogy ők még most sem étkezhetnek, mégis szégyellte magát. A fiú azonban elmosolyodott, jól láthatóan mulatott Dhalia éhségtől kopogó szemein és az előbbi mohó mozdulatán. „Egyél!” – formázta ajkaival a szót, és megingatta a fejét, csodálkozva azon, hogy a lány még mindig nem tud beletörődni ebbe a megkülönböztetésbe. Dhalia volt az egyetlen, akitől nem sajnálta a kiváltságos jogokat, talán pontosan azért, mert a lány kiskorától dacolt ellenük, ha róla volt szó. Eugen sötét pillantással követte végig a néma jeleket, melyeket Dhalia és alárendeltje küldözgetett egymásnak. Figyelmét nem kerülte el a lány szemeiben kigyúló fény, pupillájának hirtelen tágulása, amint a fiúra nézett. Akaratlanul is felhúzta bal szemöldökét, mikor beazonosította a boszorkány gesztusainak okait, kellően beleégette memóriájába a jelenetet, és gondosan elraktározta magában, hogy szükség esetén előhívhassa őket. Egy órán belül a fenséges lakoma beszélgetésbe váltott át, az asztalszomszédok megélénkülve társalogtak egymással. Dhalia is jókedvűen csevegett egy mellette ülő lánnyal, akinek szintén ez volt az első estélye. A teremre azonban nemsokára ismét csend borult, amikor Lakhos felállt helyéről, hogy újfent szóljon a boszorkányokhoz. – Remélem mindenki sikeresen feledtette magával a böjt nem éppen kellemes óráit – mosolyodott el. Néhányan helyeslően felnevettek. – Sok-sok évvel ezelőtt, mielőtt őseink megépítették volna San Deirdre pompás városát, nem voltunk mások, csupán szétszórt, vándorló nomádok, akik esőtáncokat jártak a tűz körül, és kövekből jósolták meg az elkövetkező hónapok időjárás változásait. De egyik nap névtelen utazó érkezett közénk, kezében különös tekercset tartva, s annak tartalmát az akkor élő legmegbecsültebb boszorkányra, Kirill mesterre bízta. A vándor, azután, amilyen hirtelen feltűnt, olyan hirtelen hagyta is el népünket, örök rejtéllyel övezve kilétét. Kirill mester azután hónapokig nem hagyta el sátrát, alig aludt pár órát, éjt-nappalt alátéve kántált ismeretlen nyelven. Mikor azonban eljött az első év napéjegyenlőségének napja, lefogyva és megöregedve, de mégis különös erőtől övezve lépett elő ponyvája mögül. A tömeg pedig körégyűlt, és kérdezgették őt, mégis mit mondott az idegen, de ő nem válaszolt. Mikor a Nap a legmagasabban állt az égen kinyújtotta karjait a boltozat felé, és újból megszólalt az idegen nyelven. A boszorkányok egy része érezte, furcsa, forró, bizsergető energia járja át őket. Mikor pedig eljött az éj, és a Hold a legmagasabban állt az égen, újból kinyújtotta karjait, megszólalt az ismeretlen nyelven, és a tömeg másik része is érezte, hogy eddig még nem tapasztalt, hűvös, duzzadó energia tölti meg testüket. Phobeus és Luna azon a napon fogadta kegyelmébe szerény népünket, és ajándékozta meg a mágia éltető hatalmával. Egyesítették a szétszórt nomád törzseket, és létrehozták a boszorkányok erős nemzetét, kik megépítették maguknak San Deirdre városát, majd uralmuk alá vonták az összes varázserővel bíró nemzetet. 8572 év óta a napéjegyenlőség napjának utolsó órájában egy szűz papot és papnőt áldozunk fel a két istenségnek, hálául az erőnek, mellyel megajándékoztak minket. Dhalia arcáról lefagyott a mosoly, mellyel a jól ismert történetet követte végig. A férfi szavai hallatán jeges félelem hatolt a szívébe és kiverte a veríték. Perifériájából látta, amint bátyja rászegezi tekintetét és elmosolyodik. - Igen, jól hallottad, húgom – súgta a fülébe - Mindenki ezen az estélyen szerez először tudomást az évi áldozatról, a gyermekek ugyanis csupán a halált fognák fel a szertartásból, nem pedig a kitüntetést, hogy fiatalabban egyesülhetnek a teremtő erővel, mint városunk legbölcsebbjei. A lány megdermedve hallgatta végig Darenth szavait. Képtelen volt hinni a fülének, képtelen volt tudomásul venni, hogy népe, a társadalom, melyben él, valóban ilyen barbári szertartáshoz folyamodjon. Megrázta a fejét, és kifújta a levegőt, melyet bent tartogatott. – Darenth, ez őrültség! – súgta vissza kétségbeesetten bátyja fülébe. – Ezt nem engedhetik meg! Ez... ez képtelenség! Darenth higgadtan elmosolyodott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Az a két boszorkány önként vállalkozott a feladatra, nincs miért aggódnod – nyugtatta húgát. Dhalia úgy nézett bátyjára, mintha az megőrült volna. Hirtelen hangos ujjongás töltötte meg a termet. A hatalmas fakapu vastag szárnyai nyíltak ki, és két, szinte átlátszó köpenybe burkolt, fiatal boszorkány lépett be rajta. Dhalia nem akart hinni a szemének. Valóban, mindkettő arcán kivételes nyugodtság és öröm ült, szinte szárnyalva lépkedtek a terem közepe felé, mosolyogva fogadták az üdvrivalgást. A padló egyszer csak megremegett, és két széles burkolókő csúszott el két márványlap fölül, melyek nemsokára megmozdultak, és a két áldozat derekának magasságába emelkedtek. Dhalia szinte észre sem vette, amint erősen belemarkol az asztalba, és előrehajol. Továbbra sem akarta elhinni, hogy ez mind körülötte történik. Legszívesebben megálljt intett volna, és nevetve megjegyezte volna, hogy most már elég a tréfából, kellően átérezték az ünnepély jelentőségét. A baj csak az volt, hogy ez az egész egyáltalán nem tűnt tréfának. Újabb pap és papnő lépett be a terembe, jóval idősebbek, mint az előző kettő, ők már a jellegzetes templomi ruhákat viselték. Megálltak a két kiválasztott mellett, és mosolyogva kihámozták őket ruháikból. Ezután áldások és bűbájok hosszú sora következett, de Dhalia számára csupán összemosódott, ördögi kántálásnak tűntek a máskor oly magasztos szavak. Szemei elé villant a Hold ezüstkorongja és a hideg borzongás, melyet a felvonuláson tapasztalt. A két kiválasztottat anyaszült meztelenül fektették le a hideg márványtömbökre. A tömeg síri csendben, extázisba esve figyelte az elkövetkező eseményeket, a két szent boszorkány zümmögéssé olvadó mormolását, az áldozatok megrészegült tekintetét és a köpenyek alól elővillanó gondosan megmunkált, opálos tőröket. Dhalia testébe szörnyű fájdalom hatolt, nyögve kapott szívéhez, és hangos zihálásba kezdett, de most senki sem tekintett felé. Érezte, tudta, el kéne fordulnia, de képtelen volt elszakítani tekintetét a szertartásról. Látnia kellett, mit művelnek a két fiatal boszorkánnyal. A terem elsötétedett, csupán elvarázsolt gyertyák pislákoltak a szertartás körül. A levegőbe füstölők bódító illata keveredett, a lány megszédült, amint orrán át beszivárgott az édeskés gőz. Látása homályosodni kezdett, szaggatott képeket észlelt csak az előtte folyó jelenetből. A két idősebb boszorkány egyszerre emelte fel a tőrét, majd elkiáltották magukat az ősi nyelven, és egy nagy villanás keretében beledöfték azokat az áldozatok mellkasába. A két fiatal tanonc egy hangot nem hallatott, de Dhalia saját testén érezte fájdalmukat, felnyögött, amint végigsöpört rajta egy hosszú kínhullám. Nem értette, mi történik vele, hogy miért szenved ő is úgy, mintha az ő életét oltották volna ki. Rettentően szédülni kezdett, de még tartania kellett magát, a szertartás nem ért véget. A két pap kihúzta a tőrt az áldozatokból, majd a mellkasukon tátongó lyukakhoz nyúltak. A két kéz belemélyedt a testekbe és a következő pillanatban két szívet mutattak a vendégek felé. Örömujjongás töltötte meg a termet. Dhalia szemei tágra nyíltak, szoborrá dermedve meredt a csarnok közepére. Kezei ernyedten engedték el az asztalt. Már nem gondolt semmire, nem érezte a fájdalmat sem, eszméletlenül borult bátyjára.
Szia! A kígyón sokat gondolkodtam, mert nem akartam nagyon klisés állatot beletenni, de örülök, hogy tetszik. Az emberáldozattal kapcsolatban még írok a következő részekben, köszönöm, hogy fáradtál egy kritikával
Kifejezetten izgi ez a kígyó alak. Új, ergo tetszik! Szép volt az ünnep is, jól ki volt találva. Elég hatásos ez az ember áldozat... remélem komoly okuk van rá.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
