1. - Nem értelek benneteket.... - Ordítottam, miközben gyilkos pillantást vetettem anyám és apám arcába. - Nagy nehezen be illeszkedtem... úgy érzem talán itt kicsit úgy érezhetem magam mintha... csak egy kicsit is normális lennék!! De nektek ez nem felel meg mit ártottam nektek ?- Éreztem ahogyan egy könnycsepp végig gurul az arcomon. - Nem érted ugye? Nem miattad , de gondold végig szerinted normális dolog ami itt zajlik, hogy akarhatsz normális lenni mikor sejtelmed sincs arról hogy mi is az valójában? És még te vádolsz meg minket azzal hogy téged bántunk... nem értesz te semmit, ércsd meg hogy mi így egy család vagyunk ha tetszik ha nem és ha a családunk egyik tagja veszélyben van akkor mi vagyunk azok akik segíthetnek neki! Ron a bátyád... nem akarhatod hogy az emberek meg lincseljék, de ha továbbra is itt maradunk ez fog történni!- Apám arca forrt a dühtől, láttam rajta hogy olyan csalódás számára az ami most velünk történik, hogy szíve szerint mindenkit cafatokra szaggatna. Anyu csöndben a háta mögött ált és lassú higgadt mozdulatokkal símogatta a vállát ezzel jelezvén , hogy nyugodjon le mert így még valakinek baja eshet. Láttam anyám arcán a kétségbeesést és nem tudta, mit mondjon. Lassan copfba fogta a haját és lassú de határozott mozdulattal apám és közém pördült. -Lassan a testel! Ezt higgadtan kell meg tárgyalnunk! Carol tudod, hogy igyekszünk ... talán néha jobban is mint kellene, de ez ... ez nem az a város ahol sokáig maradhatnánk. Tudom, hogy eleged van , de talán majd egyszer... később ...- hangja selymes volt akár a bársony ahogy próbálta minden érzelmét vissza szorítani.- khmm.. lesz olyan hely ahol mind úgy élhetünk ahogy azt egy ,,normális,, család szokta. Nem bírtam hallgatni, sajnáltam mert tudtam hogy igaza van, de végre egyszer olyan közel kerültem a normális dolgokhoz , hogy már szinte magam is elhittem hogy sikerült. Csak pár pillanat telhetett bele és már a szobám ajtajának támaszkodva, lassan a földre rogytam. Úgy éreztem a bensőm ég és ki kell törjön belőlem minden szomorúságnak. Éreztem minden könnycseppet ahogy végig kúszott az arcomon és lassan az állam csücskénél egybe olvadt. Nem tudom miért fájt ennyire a tény hogy búcsút kell vegyek ezen gyönyörű várostól, hisz itt sem voltak barátaim, de mégis valami annyira vonzott hozzá, néha úgy éreztem haza értem. Hallottam ahogy az ablakom előtt álló fa meg mozdul, a levelek egyesével jártak táncot és az ágak mind úgy festettek mint valami elegánsan felöltözött karmester. - Pusztulj innen Rob! ... Azt mond...tam takarodj! - mire kimondtam az utolsó szavakat a kezem önálló életet kezdett és mindent ami az utamba került az ablak irányába dobtam. - Nyugi húgi!! - Hallottam Rob hangját, higgadt és gúnyos volt egyben. - Ne mond nekem hogy nyugi!!! Hogy lehetsz ennyire... ennyire felelőtlen? Téged nem izgat más, csak te saját magad?!- A haragom túl nőtt rajtam és pillanatok alatt a nyugalmat árasztó szobámból egy csatatér lett. Hallottam minden egyes lépését és ütését amivel nem talált el, igyekeztem minél ügyesebben és erősebben hatni rá. -Hé húgi.... úgy verekszel mint egy lány!- hangja arrogáns volt de tudtam hogy mivel törölhetem le a mohó mosolyt az arcáról. - Hmm ... igen? Talán azért mert lány vagyok... bátyus!- Azzal a bal karját hátra tekerve kirúgtam a térdét és paff... már a földön is volt. - Fejezzétek be!- felnézetem a hang irányába és láttam amint anyám a az ajtóban áll ökölbe szorított kezekkel. -Nem akartunk közbe avatkozni, de ami sok az már sok! Ti papoltok az életről meg a normális dolgokról... hát tudjátok mit!! Szégyeljétek magatokat ez ... - kezével lassan végig mutatott a szobán, ami inkább hasonlított egy csata térre mint sem hálószobára.-... ez nem normális! És amíg nem vagytok képesek tiszteletben tartani egymást és minket... és főként a környezeteteket semmi nem lesz normális! -És most , ti mind a ketten... rendet raktok... holnap elutazunk!- Jemena hangja nyugodtnak tűnt és követelőzőnek, ami arra késztetett mind a kettőnket, hogy azt tegyük amit mond. Le döbbentem. Lassan fokozatosan jutott el a tudatomig amit a mondat végén mondott. holnap... holnap... - Ezt nem teh....- vetettem oda arrogánsan, de rá döbbentem, hogy minden joga meg van arra, hogy ilyeneket mondjon. Mi vállaltuk egymást és vállaltuk a családot, tehát ha van egy picurka esélyünk arra hogy családként ... valahol... együtt élhessünk, akkor hagynom kell hogy Jemena irányítson. Lassan Fel álltam és segítő kezet nyújtottam Robnak. Gúnyosan a szemébe néztem , úgy éreztem ezt meg tehetem, legalább kicsit érezze azt a kínt amit nekem... nekünk okozott. Igaz csak pár percbe telet míg mindent a helyére raktam, de szinte egy örökké valóságnak tűnt. Úgy éjfél felé járhatott, nem tudtam pontosan mert nem akartam az órára nézni, de csak forgolódtam az ágyamban, bámultam a hold fényét az ablakomon át és csöndben fohászkodtam, hogy ... ha létezik valami olyan erő ami segíthet nekem, akkor tegye meg hogy egy olyan helyre sodor, amit mindannyian otthonunknak mondhatunk. Bár sejtettem nem lesz egyszerű egy olyan helyet találni.
