Az őrjáratnak hamar vége lett és arra az időre míg visszamentem sehogy se találtam rá Dariora, pedig sok kérdést tartogattam még a férfi számára. Mivel válaszok nélkül kellett gondolkodnom egy lehetséges verziót találtam ki arra miért nem mondta Hale-nek azt, amit vétettem. A megoldás, hogy elárulta csak azt játsszák Hale nem tud semmit, hogy Dario kellőképp elnyerje a bizalmam. Ezt kinéztem volna mindegyikőjükből, bár Darioról nem állt össze kristálytisztán az a kép, hogy ki ő valójában, ám semmi jót nem reméltem. Ez az élet nem arra nevelt, hogy naiv természetű legyek. Ezután következett az, amire igazán nem számítottam: Dario nem mutatkozott a következő őrjáraton, majd az azt követőn se és így telt el több nap, a napokból lett egy teljes hét, majd másfél hét. Semmi se történt, gyanús hallgatás következett mindenki részéről. Nem volt faggatásra használható őrtársam, se parancsokat osztogató uralkodó és még a különös vérfarkas is kerülte a környékünket. Nyugtalanított az óráimat szennyező semmittevés, mely egyre jobban lepte el életem. Csupán az idő változott, ahogy nyúltunk bele a tavaszba és szép lassan közeledtünk a nyár felé. Az éjszakákba hajlott már a fény, tehát később indultam neki a kastély körüli őrjáratnak. Az erdőt ellepte az élet. Madarak tértek vissza fészkeikbe s zengett tőlük az egész környék. Vidám dalaik csalogatták a derűs időt, a nyomasztó fagy és sötétség egyre messzebb sodródott innét. Szinte minden éjjel őrjáratra küldtek, de az éjszakák egyre csak rövidültek. Hale nem bukkant fel az utóbbi időszakban. A tavasz utolsó hónapjára került elő Dario, ismét őrtársamként termett mellettem egy hónap múltán. Ami engem illet igazán kedvemre volt, hogy Hale eltűnt egy darabig. Annál jobb nincs is mikor az Úr elfoglalt – gondoltam azzal boldogan – már amennyire boldogság lehet egy ilyen életben. Beléptem a szobámba a hosszú őrjárat után, és Dario felé sodródtak gondolataim. Sokat beszéltünk az utóbbi időszakban. Tele voltam kérdésekkel és kezdetben nem a legjobb formában próbáltam válaszokat szerezni, de hamar ráeszméltem, hogy fenyítés nélkül is válaszol a férfi. A gyanúm fennállt, de kezdtem hinni benne. Nem tudtam jót jelent e ébredező bizalmam, de ezúttal hallgattam megérzéseimre és reméltem, hogy nem vezetnek rossz irányba. Ez a változás azzal kezdődött, hogy visszatért őrtársamként, természetesen azonnal kerítettem rá sort, hogy sarokba szorítsam, de érdekesen alakult mivel magától beszélt. Félrevont olyan helyre, ahol nincsenek kamerák. - Figyelj, tudom, hogy múltkor sikerült egészen szemét alaknak látszanom. - Vágott bele. Én eközben szúrós pillantással követtem arca minden kis rezdülését és hanyagul lóbáltam kezemben a tőröm. - Múltkor. Lassan az egy hónapja. - Jegyeztem meg keserűen. - El kellett tűnnöm. - Magyarázkodott, de ezzel semmire se ment. Látta rajtam, hogy nem fog hatni nálam semmilyen kifogás, talán az őszinte válasz se, de úgy tűnt megpróbálja. - A régi otthonodban kutattam. - Halkított hangján. Azonnal nekiestem. Mellkasát érte első ütésem. Egy fa száraz, kemény kérgéhez vágódott. Megperdítettem tenyeremben a tőrt és épp arra készültem, hogy fejébe vágjam. Akkor nem számított semmi, hisz érzéseim fellázadtak. A szüleim fájdalmas emléke mindent elvakíttatott velem. - Hagy magyarázzam meg! - Kért lázasan, és erősen megragadta csuklóm, melyben a tőrt szorongattam. - Ezt hogyan magyarázod ki, hah? - Üvöltöttem a képébe, majd villámgyorsan gyomorszájon vágtam szabad karommal. A kíntól keserves fintor villant fel arcán és teste és megrándult, de állta a sarat. Tovább tartotta csuklóm. - Ez édesapádtól van. - Kapta tekintetét a tőr élére. - Azt hiszed lekenyereztél ezzel a tudással? - Horkantottam. Ugyan nem mutattam ki, de meglepett, hogy tud a tőröm történetéről. - Nekem se könnyű. El kell hitetnem Hale-lel, hogy a pártján állok. Nincs tisztában a múltammal teljesen, akármilyen hihetetlen, de ez óriási szerencsém. Apádat szolgáltam régen. - Hadarta idegesen Dario. - Mit beszélsz? - Förmedtem rá. Cseppet se vicces számomra, hogy apámról talál ki mindenfélét. - Egy Klán feje volt, Helen. Tom, az apád nem akárki volt. - Mondta komor ábrázattal. Egy pillanatra dermedten álltam ott, de utána megint a düh járt át. - Csak hazudsz össze-vissza. Apám nevét nem csoda, hogy tudod, amikor te nyomozol utánam, a múltam után. - A harag belülről mardosott. - Nem hazudok. A Klánotok tagja voltam. Apád befogadott, támogatott és jobbá tett. - Mesélt tovább. - Akkor múltkor mégis miért adtad a gonoszt, amikor a fához préseltelek? - Kérdeztem résnyire húzott szemekkel. - Fiatalon kerültél ide. Tudnom kellett, hogy állsz az itteni életedhez, mit érzel pontosan Hale iránt. - Mentegetőzött. - Nem hiszek neked. - Sziszegtem. - Csakis én tudok arról, hogy kik a szüleid. Én vagyok az egyetlen a régi Klánból, aki még tudja ki vagy és azt is, hogy élsz még. - Suttogta Dario bizalmasan. - Ha ez igaz miért nem szólsz a többieknek? - Kérdeztem, és úgy éreztem ezzel romba is döntöttem csúfos hazugságát. - Szétszóródtunk. Elvesztettük egymással a kapcsolatot. Meghalt Thomas és Cwenhild. Hale ölte meg őket, de ezzel nem érte be. Minket akart, a Klánt, de mi nem hajtottunk fejet a szüleid gyilkosának. Soha! - Mondta tajtékzó dühvel, majd köpött egy nagyot oldalra, hogy szavait még ezzel is erősítse. Sugárzott szemeiből a gyűlölet. - Ellenünk fordult, azaz rátámadott a vezető nélküli klánra. Kegyetlenül pusztította el a legtöbb gyermeket, nőt és még harcosainkból is jó párat. A túlélők örültek, hogy megmaradt életük, de bujdostunk… Azóta egyetlen egy klántaggal se találkoztam. Nem tudom mi van velük. Én vittelek az árvaházba… én intéztem el, hogy fajodhoz méltóan bánjanak veled a nevelők… - Vallotta be nehezen. Eleresztett. Kezem ernyedten engedtem le testem mellé. Üres tekintettel bámultam az előttem álló férfira, ahogy szavait lassan feldolgoztam. Régi emlékek, melyekre nem volt válasz. Régi képek, melyek mai napig kísértettek. Emlék… Könnyek gyűltek szemeimbe, ezért gyorsan fordultam el Dariotól. Éreztem, hogy vállamra simul egy nagy, erős kéz, de eltaszítottam magamtól. Nem bírtam elviselni, hogy ott van velem és ilyen gyengének lát. Távolodtam két lépést is. Nem létezett, hogy végig itt volt az ki idáig juttatott. Düh, bánat. Egyre váltották egymást. Összezavart, és most elöntöttek az emlékek, de főleg egy emlék, melyben még kislány vagyok. Kislány, aki elvesztette szüleit, aki erre most jött rá és képtelen elhinni. A lány kinek akkor dőlt össze addigi álomvilága. Semmit se lát maga előtt, csak a vöröset, a nyomokat a falon. Tátongó üresség lelkében, mintha a szívét tépték volna ki. Én voltam. Én, akinek könnyektől dagadt fel szeme. Én, ahogy futok kifelé, mintha elfuthatnék a valóság elől. Kócos hajam lobog, benne pár tincs az arcom közelében könnytől ázott. Szaladok ki és akkor kap el valaki. Erős karokban vergődöm. Üvöltök kétségbeesetten. A zokogástól elgyengül hangom. Erőtlenül kapálódzom. Esélytelen, hogy megnyerjem a harcot azzal az idegennel, aki visz egy autó felé. Könnyedén tesz be valaki a hátsóülésre. Kivetődnék míg nyitva az ajtó, de gyengéden visszatol az idegen. Ekkor nézek rá. Arcára kevés fény esik, mivel a ház mögött állt meg, ahol világítás alig volt. A hátsó utca kihaltabb, nem tartják úgy rendben, nem hiába mondták anyuék mindig, hogy ne arra járjak. Egy férfi, ennyit tudok megállapítani… Kisimítja arcomból a hajam, végig simít könnytől ázott arcomon, majd sötétség borul rám. Abból a szörnyű éjszakából csupán erre emlékszem. Másnap az árvaházban voltam. - Te voltál… - Súgtam. Hangom remegett az erős érzelmektől. Nem szólt. Megfordultam, amikor elég erőt gyűjtöttem magamban ahhoz, hogy szembeforduljak vele. Ott állt nem messze tőlem lehajtott fejjel, némán. Nedves szemekkel néztem rá, de nem sírtam. A fájdalom és az a mély bánat csöndben férkőzött be kettőnk közé. Felpillantott rám, szemei fénylettek, ahogy a szomorúság áradt a tekintetéből. - Miért vittél az árvaházba? - Kérdésem végén hangom elfulladt. Nehezen tudtam a múltról beszélni. - Csak páran tudtunk rólad. Ahogy tudom a többiek, akik be lettek avatva, meghaltak Hale támadása során. Én maradtam. Őrszem voltam. - Válaszolt. - Őrszem? - Ismeretlen ez számomra. - Tom Klánja nem úgy működött, mint ez. - Mordult, mintha felháborítaná az összehasonlításnak gondolata. Ezzel szó nélkül egyetértettem. A Klánról ezidáig semmit se tudtam, de ha apámnak volt valóban, akkor biztos, hogy nem ehhez hasonló volt… - Szóval mi az az Őrszem? - Türelmetlenül csendült hangom. - Négyen voltunk Tom bizalmasai, akikre számíthatott mindig. Mi mindent tudtunk róla, de Tom is rólunk. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Amikor Tom távol volt mi irányítottunk négyen. Mi vigyáztunk a Klánra, mi feleltünk érte és anyádért is, vagy érted. Tom távol tartott titeket a Klántól onnantól kezdve, hogy világra jöttél. Egyszerű, boldog életet akart neked legalább addig, míg fel nem nősz, hogy készen állj erre… - Magyarázott komolyan Dario. - Ezt… ezt… én nem tudom elhinni… - Motyogtam orrom alatt, de belül éreztem, hogy a színtiszta igazságot hallom. - Sajnálom. - Néz együttérzéssel. - De miért nem maradhattam veled? - Kérdeztem. - Apád rendelte így el. - Sóhajtott. - Apu?! - Meredtem döbbenten a férfire. - Az árvaház messze volt tőletek. Azt mondta Hale nem is hinné, hogy ilyen helyre kerülsz, sőt Hale a reményei szerint nem tudott rólad. - Mondta Dario. - A feladatom az volt, hogy amint az árvaházba kerülsz gondoskodjak a Klánról, és utána vegyelek magamhoz mikor már biztonságos. Elbuktunk, elbuktam és menekülnöm kellett. - Hogyne tudott volna? Ott volt a gyerekszoba! - Hüledeztem. Nem bírtam egy helyben tovább hallgatni mindezt. Fel-alá járkáltam, és többször is idegesen túrtam hajamba, ahogy emésztettem a hallottakat. - A szolgái rángatták el a szüleid Hale-hez. Hale később szerzett hírt rólad, amikor a szülőkkel térhettek vissza azok a barbárok. Én elvittelek az árvaházba, tehát Hale nem talált rád. Nem tudta hol kereshet. A Klánt részben ezért is támadta meg. - Tudtam meg még többet abból a sok szörnyűségből. Legszívesebben elrohantam volna már a válaszok elől. Olyan jó lenne. Csak behunynám a szemem, a füleimre tapasztanám a kezeim és kizárnám a külvilágot. - Nem tudtam, hogy ez lesz… Amint tudtam visszajöttem az árvaházhoz, de te már nem voltál ott. Abból az együgyű nőből könnyen kiszedtem ki vitt el. Beálltam Hale-hez, hogy közel legyek hozzád. Védenem kellett téged, de nehéz ezt úgy tenni, hogy Hale úgy odafigyel… - Özönlöttek a szavak Darioból. - Állj…! - Nyögtem ki. Kezeimmel hevesen kalimpáltam. - Tessék? - Kérdezte meglepetten. - Többet nem bírok. Kérlek… csak hagyd, hogy feldolgozzam! - Néztem rá összetörten. Dario arcán néma megértés látszott, ahogy engem nézett, majd bólintott. Kiszaladt belőlem egy fájdalmakkal teli sóhaj. A legközelebbi bozót felé vettem az irányt, hogy mielőbb eltűnjek. Időre volt szükségem és magányra. Jó pár métert tettem meg az erdő mélyén kínzó csendben, gyötrelmes emlékekkel, fájdalmas érzésekkel mire hátranéztem. Nem követett.
