Nagyjából magamra tudtam kényszeríteni pókerarcom mire Dario a semmiből elő bukkant, hogy "haverkodjunk". A titkos kommunikátorom már a térdzsebembe pihent. Kihasználtam a helyzetet, hogy parancsolhatok ennek a felháborító, szemét alaknak, ezért bele is vágtam Dario megkeserítésébe. - Elhagytad a területed. - Jegyeztem meg fenyegetően. Csoda, hogy vissza tudtam fogni azt az őrületes düh lavinát, ami bennem volt azok után, amit ma kihallgattam. Igaz, haragom csekélyebb része esett Dario-ra. Hale-t illette az legnagyobb része, mert ő gyalázta meg a múltam szépségét is. Ő tépte ki a szívem azzal, hogy ténylegesen mindent elvett tőlem, és ezért azt akartam, hogy eljöjjön az a nap, amikor visszakap mindent, de tízszeresen, hogy még jobban szenvedjen, mint én valaha. Az őrtársamat nézve irányába érzett ellenszenvem próbáltam visszafojtani, viszont ez nagy erőfeszítésem vette igénybe, ugyanis gyűlöltem a kétszínűséget. - Gondoltam nem haragszol, ha veled folytatom az őrködést. - Próbálkozik jeges pillantásom ellenére bátran a férfi. - Ha társaságra vágynék nyilván úgy szólna a parancs, hogy együtt járőrözünk, de én meg azt gondoltam egyértelmű, ha azt mondom észak és dél, tudod, te jobbra én balra. Kezd világos lenni mit akartam ezzel? - Osztom ki durván Dario-t. Látom, hogy átgondolja a dolgokat. Megilletődött elutasító reakciómon. Nem tudom Hale mit mondhatott neki, de ahogy elnézem arra várt volna, hogy elnézőbb leszek. Lehet az is lennék, bár ezt nem tudhatom már. Neki is voltak titkai, és nekem is. Mindketten tartogattuk ezeket magunknak. Ezután az egész egy olyan játékká válik, ami azon múlik ki a ravaszabb, leleményesebb kettőnk közül. Egyelőre úgy éreztem az előny nálam van, az én tarsolyomba lapul, ó, jobban mondva az én térdzsebemben. Nekem már volt sejtésem arról ki ő, kisebb fény derült titkaira és szándékaira. Tovább puhatolódzhatok, ha úgy akarom, én is játszhatok olyan mocskosan, mint ő. Kiadhatom magam az érdeklődő felettesének, aki naiv, mit sem sejt. Lehetek durva és követelhetek válaszokat gyanútlanul. Bármit megtehetek, miközben tudom milyen határok között kell mozognom, hogy ne bukjak le, vagy inkább, hogy ne kapja meg azt az információt, amire szüksége van. - Szóval egyedül akarsz lenni. - Unott pillantást vetek rá. Reakció ideje lenyűgöz. Tele van értelemmel... - Örülök, hogy megértetted. - Mosolyogtam rá gúnyosan. - De – máris kíváncsian vártam mit talál ki szép ügyesen, hogy tovább nyújtsa a bájos beszélgetésünk – szeretném megismerni a felettesem. Ennél jobbal is elő állhatna. - Minek? - Alig állom meg, hogy ne forgassam szemeim. - Mert úgy tudom jó darabig együtt kell őrködnünk. Szerintem az összehangoltság nagyon fontos, és ehhez szükség lesz a másik ismeretére. Jól mondom? - Próbálkozik. - Jó darabig... - Ismétlem. Ha igaz, amit mond muszáj lesz ezt a tényt megszoknom. - Igen. Közeleg a háború. Egyre nagyobb szükség lesz ránk. Többen is leszünk hamarosan kint a kastély körül. - Vázolja fel tömören a közeli jövőt, ami csúfosan várt ránk. - Honnét tudsz te ennyi mindent? - Gyanakszom. Nem válaszol. - Hale-től. Ismertette veled ezeket a dolgokat, ugye? - Kérdek rá nyíltan. Ismét csönd. - Mivel már csak pár óra van hátra szeretném ki élvezni a kint létem, járni egyet az erdőben azt remélve, hogy nem jönnek máris ellenségek. Ó, és mindezt egyedül fogom tenni. Menj vissza a te részedhez! - Közlöm vele hűvösen. Meg se mukkan, amit elég jó jelnek veszek. Nem nézem tovább áruló képét. Megindulok a bokrok közt. Alig hallható neszre figyelek fel. Visszanézek Dario-ra, aki mozdulatlanul koncentrál valamire. Hát ő is hallotta. Lehetne akár egy mókus is, vagy madár, róka, de mi éreztük, hogy nem csak egy állat ólálkodik a közelünkben. Bevetem tökéletes érzékszerveim, próbálom beazonosítani merről jött a hang. Meglepő, ám a rám váró esetleges veszélytől nem tartottam, nem vettem komolyan. Lehet elveszik az életem, de hát egyszer mindenki elbukik. Én nem foglalkoztam ezzel, majd ha úgy kell történnie, akkor mást már nem tehetek. Beletörődtem, így hát nem féltem. Lépteket hallottam a közelből és arra osontam, de aztán más irányból is hallottam zajt. - Légy résen! – Figyelmeztettem szinte hang nélkül Dario-t. Komoran bólintott. Balra fordultam, és bevetettem magam a bozótba, haladtam a sűrű levelek közt az óvatos léptek felé, és egyetlen észlelhető, apró zajt se csaptam.Tökéletes vadász érzékekkel rendelkeztem. Képes voltam hangtalanul osonni bármilyen körülmények között. Nagyon ritkán fordult elő, hogy észrevettek idő előtt. Megálltam, mert felbukkant előttem egy vörös hajú nő. Nem vett észre, nagyon keresett valamit... vagy valakit. Megfelelő alkalom a támadásra. Kiléptem a bokorból felfedve jelenlétem. Egy pillanatra azt hittem felsikít ijedtében, de visszatartotta feltörő sikolyát, és helyette nekem rontott. Vérfarkas volt. Ez a faj a vámpírok legnagyobb ellensége. Mások voltak mint a farkasemberek. Gyakran keverték össze őket azok, akik nem nagyon ismerték a fajokat, például az amatőr harcosaink, akik sose küzdöttek életükért egyetlen lénnyel sem. Egy farkasember, ha átváltozott úgy nézett ki mint egy szőrös ember görnyedő háttal. Gerincük félelmetesen domborodott ki groteszk formát kölcsönzött testüknek. Kezeiken, lábaikon csúnya és rettentően éles karmok éktelenkedtek. Füleik hegyessé csúcsosodtak, arcuk pedig hosszúra megnyúlt, ezzel is a farkasok fejéhez hasonlóvá vált, így bőrük szorosan tapadt félelmetesen torz arccsontjukhoz. Dermesztő látványt nyújtottak. A vérfarkasok megtudták őrizni emberi alakjukat úgy, hogy közben a természetfölötti erejükkel éltek, de ennek meg voltak a határai. Ha harcolniuk kellett jobban tették, ha hagyták, hogy kitörjön belőlük a vadállat, és akkor hatalmas farkassá változtak. Mégis különböztek a farkasoktól és nem csupán méretükben. A szemük olyan démoni tűzzel lángolt, hogy egy épeszű náluk gyengébb lény se mert ellenszegülni nekik. A foguk is más volt, mint az igazi farkasoké. Agyaraik és irreálisan hosszú, éles karmaik sokkalta veszélyesebbek, mint egy átlagos farkasé. No és az erejük...össze se lehet hasonlítani őket. Tiszteletet parancsoló látványt nyújtottak ezek a nagy, izmos vérbeli vadászok. Ez a nő nem változott át, de szeme azzal a démoni tűzzel égett, nekem is hasonlóképp lehetett. A vámpír is átalakul, ha iszik vagy harcol ugyanis egy-két centivel nagyobbra nő olyankor a szemfogunk, körmeink is pár centivel meghosszabbodnak, ráadásul keményebb lesz, penge éles, azaz tökéletes fegyver, amelynek még tok se kell, igazán praktikus, utánozhatatlan vámpír módra gyártott... Szemeink meg... kinek milyen a szeme színe olyan színben izzik. Nekem zölden izzott, ha küzdelem után tértem a szobámba pillantásommal kerültem a tükröt, ami a ruhásszekrényem mellé volt állítva. Nem akartam látni azt az idegen lényt benne, mert nem tudtam elfogadni, hogy az a szörnyű teremtmény is én vagyok. Kitértem az útjából mielőtt feldöntött volna aztán a hátára mértem egy ütést. Fájdalmában felnyögött, de nem adta fel ilyen hamar. Megperdült és bal kezét ökölbe szorítva lendítette a hasam felé. Most is gyorsabb voltam. Ellenséges fellépését egy jól célzott rúgással jutalmaztam. Egy kicsit megingott, majd visszanyerve egyensúlyát felugrott. Nagyon gyors volt. A fejem fölé ugrott egy fára. A faágáról gyilkos pillantást lövellt rám. Faágról faágra ugorva került egyre feljebb, míg teljesen összezavart és nem tudtam hol van. Néma csend, aztán bumm! Hirtelen a nyakamba ugrott. A földre kerültem. Keményen küzdött a vérfarkasnő, ám jobb voltam nála. Megszorítottam a lábát, amivel a hátamon taposott és amennyire csak tudtam belemélyesztettem a karmom. Hangosan felsikított szerencsétlen. Elégedettséggel töltött el a csont törésének hangja. Sípcsont ide vagy oda..., minek? Ez már nem a jó énem volt, de ez is én voltam és ez ijesztett meg a legjobban. Hamar lerántottam magam mellé, és háttal a földnek fordítottam. Felé kerültem. Harci hévvel még bevertem a képét párszor, miután ő beleharapott az alkaromba. Jó, hogy hozzászoktam a fájdalomhoz, mert így pillanatnyira se terelte el a figyelmem. Egy vámpírnak méreg a vérfarkas harapása, megégeti, de fordítva is igaz. Ha vámpír harap vérfarkast, akkor szegény vérfarkas húsa megpörkölődik a harapás területén. Nem hiába ősi ellensége egymásnak e két faj. Fajok közt ez a legnagyobb ellentét. Más fajoknál nem fordul elő, hogy ilyen hatással lennének a többi fajra, csak a vérfarkas és vámpír közti háború zajlik oly régóta, szinte már ösztön a gyűlöletük egymás iránt, bár vérfarkast is hagytam már futni. Egyszer. Kiszakítottam a kezem fogai közül, de bevallom iszonyatosan fájt mikor egy húsdarab a szájába maradt állkapcsa szorításának köszönhetően. Az égés és a seb azonnal gyógyulni kezdett, de nem várhat csodát senki, mert nem egy perc azt' kész is. Nem törődtem a fájdalommal hanem az áldozatomra koncentráltam. - Mit akarsz erre? – Kérdeztem mély, félelmetes hangon. - Eressz! – Visította miközben erősen ficánkolt. Próbált szabadulni. - Válaszolj! – Képeltem fel, így nyomatékosítva a határozott parancsot. - Engedj el!! – Üvöltött dühösen és továbbra se higgadt le. - Ha nem válaszolsz... – kezdtem bele – akkor ezzel facsarom ki a szíved! – Fejeztem be azzal, hogy elő rántottam a tőröm. Kétségbe esetten jajveszékelt, és egyre csak vergődött fogságában. A hasába döftem a tőrt – valahogy muszáj volt szóra bírnom... - Ne! – Éles sikolya azonnal a felszínre tört. – Beszélek... – remegett, és egy könnycsepp csordult le rettegő arcán. Megsajnáltam, de nem mutathattam ki. Fájt, hogy bántanom kell, de nem tehettem mást. - Halljam! Miért jöttél ide? – Követeltem a választ. - Csak... eltévedtem... – nyögte ki nehezen. A fájdalomtól nem ment túl jól a beszéd neki. - Na, ne hazudj! – Morogtam idegesen. - N...n..ne! Kérlek! Higgy nekem! Nem akarok semmit. Erre kóboroltam, de teljesen véletlen, hogy pont ide lyukadtam ki. Fene se tudta, hogy itt vagy. – Hitegetett. Szemébe néztem, a démoni szemek erőteljesebben "lángoltak" a fájdalomtól, de hittem neki. Igazat beszélt. - Eleresztelek, ha nem támadsz meg újból. – Közöltem vele hidegen. - Nem, nem teszem! – Nyüszített. Kihúztam belőle a tőrt. Lassan felálltam és ezzel egy időben elő bukkant a bokorból Dario. Messzebbről egy vékony hangocskát hallottam meg. Egy gyermekét. Az anyját kereste... Dario láthatólag nem hallotta meg. Utasítottam, hogy fogja le a nőt, mert lehet a bajtársai a közelben vannak, azzal otthagytam őket. Tudtam, hogy Dario nem öli meg míg vissza nem térek, hiszen lehet még csaliként is használhatjuk – gondolhatta ő. Gyorsan az előbb hallott hang irányába indultam. Nem is olyan messze egy apró kisfiú toporgott egy helyben. Öt vagy hat éves lehetett a csöppség. Vérfarkas kölyök. Hatalmas barna szemei ijedten csillogtak, és attól a sok csordogáló könnytől már egészen vörösek voltak. Láthatóan reszketett. Fekete haja kócosan fogta körbe kis, bájos arcát. Amint meglátott kitágultak amúgy is hatalmas, sötétbarna szemei, és még jobban remegett. Hátrálni kezdett. Leguggoltam az apróság elé. Szeppenten nézett ő rám, én pedig mélyen belenéztem azokba a szép szemekbe. - Bocsásd meg, kicsim, ha megijesztettelek. Én nem bántalak. – Szóltam hozzá a lehető legbarátságosabban. - ...megígéred? – Kérdezte reszkető hangon. Gyermeki naivitási melengette a szívem, ám nekem tényleg nem állt szándékomban ezt az édes kisfiút bántani. - Igen, megígérem. – Mondtam, és felé nyújtottam a kezem. Hátrébb lépett. - Ne! Ne vigyél el! A mamám...nem találom a mamám. Ha elviszel sose látom többé! – Pityergett az apróság. - Csitt,csitt! Tudom hol van az édesanyád. Odaviszlek. Bízz bennem! – Suttogtam szelíden és továbbra is kinyújtva tartottam a kezem. Egy percig belebámult nyílt, kutató pillantásával a szemeimbe, azután félénken kicsi kezét az tenyerembe helyzete. Óvatosan magamhoz húztam majd felkaptam, és visszafelé indultam oda, ahol Dario-t a nővel hagytam. Megfogadtam magamban, hogy bármi áron megvédem a gyermeket. Nem tudtam mi vár rám, de őt nem ölheti meg, és az anyját sem. Nem engedem! Mikor előléptem a picivel Dario meglepetten bámult rám. A nőt erősen ám magabiztosan tartotta, meg se kottyant neki a nő ellenállása még akkor sem mikor az elkezdett ide-oda vágódni, hogy kiszabadítsa magát. - HAGYD A FIAM! – Üvöltötte dühtől és félelemtől vegyes hangon. - Dario! – Szólítottam fel a férfit. – Ereszd el! - ENGEDD ŐT EL TE SZUKA! – Ordította teljesen kikelve magából a nő. Mérgében meg se hallotta, amit Dario-nak mondtam. Dario kérdőn nézett a szemembe, nem tudom milyen választ keresett, de váratlanul eleresztette a vérfarkast. Meglepett, hogy szó nélkül megtette, amire kértem, de nem volt időm döbbent pillantásokat küldeni felé inkább gyors letettem a kisfiút és hátráltam egy lépést. Jelezni akartam a vérfarkasnak, hogy nem bántom a fiát, de az őrülten felém igyekezett. Felkészülten vártam, de még Dario engedelmességénél is jobban meglepett a következő: a kisgyermek elállta haragtól izzó anyja útját és határozott, jámbor hangján megszólalt: - Ne bántsd, mami! Nem akarom, hogy bántsd! Ő jó. – A mondat végénél felém fordult. Már nem láttam félelmet a szemeibe mikor a rám tekintett. Hálát sugárzott pillantása. Az anyja megtántorodott, majd kisvártatva lehajolt, hogy felkapja gyermekét, azt követően ijedten tekintett maga mögé Dario-ra, aztán kérdőn rám. Bólintottam egyet, és már ott se voltak. Csak a néma csönd maradt utánuk. Óvatosan Dario-ra pillantottam, aki még mindig ott állt, ahol az elmúlt pár percben volt. Felém fordult. Úgy éreztem már rég így állhatott engem bámulva, de nem tudtam mit szóljak csak próbáltam arcáról leolvasni, amit éppen gondol. Lehet ő is ezen volt, mert szemei az arcom fürkészték. Egy szó se hagyta el szám, hisz nem tudtam mit is mondhatnék. Megindult felém komor arccal. Egy lépés, kettő, három, négy, öt....és hat. Megállt előttem pár centivel. Még mindig egymást bámultuk, de egyikünk se törte meg a feszült csendet. Mit fog tenni? - tettem fel magamban a kérdést, és majd' megállt a szívem mikor kezével megfogta a kezem, de utána döbbenten meredtem a férfira, aki szájához húzta a kezem. Kézen csókolt. Hogyan?? Nem hittem a szemeimnek. Dario mély tisztelettel meredt rám miközben az ajkait a kezemre tapasztotta. Miután elengedte a kezem én még mindig elképedten pillogtam rá. Biccentett egyet a fejével, hogy induljunk vissza, és további csöndbe burkolózva sétáltunk a kastélyhoz. Se én, se ő nem szólt. Mit mondhattam volna? A távolban láttam, hogy a Nap lassan kelt fel. Az őrjárat eddig tartott.
Kifejetetten szeretem, ha egy mű kérdéseket vet fel. Nos a kérdések Miért is nem ölt meg főhősnőnk egy ellenséget, ha a területükön volt... persze értem, hogy "kegyelemből" és mert nem volt rá feltétlen szükség. De akkor adja magát a dolog, hogy annyira nem is utálja az ellenséget, és / vagy nem nézi le... ÉS ebből következik a másik kérdés: Dario miért adózott elismeréssel, miért nem akarta ő megölni - akár tök feleslegesen, csak úgy vérengzésből - az ellenséget? Ő is tiszteli őket? Hmm... érdekesnek ígérkezik az ellen is!
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
Újabb megálaszsolatlan kérdések. Nyami.
