Elindultam a réttől messze. Legalább attól szabaduljak, ha már emlékeimtől nem tudok. Borús gondolataimból a levelek zizzenése riasztott fel. A mellettem sötéten kuporodó bozót levelei enyhén billegtek helyükön. Akár szél is megzavarhatta nyugalmuk, de én tudtam, éreztem, hogy ez valami teljesen más... Az erdőben néma csend uralkodott. Bármennyire koncentráltam egy apró árulkodó levél zörgés se hallatszott többet. Biztos nem tévedek, ez nem paranoia! Valaki itt van, és csak engem figyel. Hirtelen vállamra simul egy hűvös, erős kéz. Hátraránt, és a hátamhoz dörgölőzve magához szorít, ahogy másik kezében villanó kését torkomnak szegezi. Vékony, gyenge vágást ejt. Szám összepréselem, hogy pisszenésem se fakadjon ki belőlem ettől a kínos fájdalomtól. Azért is fáj ennyire, mert ezüstöt tart támadóm a kezében, azzal vág meg, és az érintkezik véremmel, melyet úgy éget, akár sebzett bőröm. Ugyan begyógyul a seb, máris érzem, de az érzés még ott bizsereg bőrömön. Pillanatnyi elgyengülésem után. Megragadom karját. Teljes erőből csavarok, vagyis helyesbítenem kell: csavarnék rajta, ha ellenfelem nem perdítene meg tengelyem körül mielőtt bármit cselekednék. Ezerszer gyorsabb, mint én. Tagadhatatlan. A kastély urát pillantom meg, akinek be kéne hódolnom. Kezdetben tombol bennem még a harci szellem, de fagyos, kegyetlen mosolya láttán emlékek villannak fel gondolataimban, iszonyú képek száguldoznak el szemeim előtt. Ennyi elég is, és lemondok a küzdelemről. Hale tudja, hogy ezzel győzött. Mosolya átvált önelégültbe, ami dühöm éleszti, bár továbbra is "lapítok". Józan ésszel állj előtte, tudod mire képes! Esélyed sincs ellene... Lehorgasztom fejem. - Valamit leejtettél? - Kérdi szórakozottan. Hangja szinte viccelődő dallamban szól belőle, csakhogy ismerem Hale-t, maréknyi jóindulat, kedves gesztus se él rohadó lényében. Csak valódi önmagam ejtettem le. Tény. Hisz az, aki én volnék nem hagyná, hogy így beszéljen velem ez a gyilkos! Hale nem éri be ennyivel a megszégyenítésem. Ez még mindig nem elég! Szorosan magához von. Tiltakozom, még ezt is óvatosan merem – csupán annyira, hogy próbálok elhúzódni. Ugyan mit ér az? Túl erős, sokkal erősebb nálam! Inkább abbahagyom az eredménytelen próbálkozást. Ledermedek, akár egy szikla, ezzel kifejezem, hogy nem vagyok vele, ha már ellene esélyem sincs. - Szép az esténk, Hell! - Duruzsol mély hangján a fülembe, ahogy közelebb húzódik. Kezét csípőmre csúsztatja. Hergel ezzel a lassú mozdulattal. Szótlanul tűröm. Újra és újra figyelmeztetnem kell saját magam, hogy ne csináljak őrültséget. - Talán valami nyomaszt? Olyan csöndes vagy... - Dühít, és ehhez mesterien ért. Számára ez csupán egy jó játék unalmas perceiben. Feszegeti a határokat, pontosan tudja, hogy mikor és mivel lépi át, hisz folyton azt teszi, csakis azért, hogy kitörjön belőlem a haragom, ám nem azt nem úszhatom meg büntetés nélkül. Erre játszik. - Semmi se nyomaszt, Wessmore Úr. - Felelem a lehető leghiggadtabban. - Tudod, hogy neked Hale. Ne bosszants! - Dorgál, mintha csak egy kedves barátnőjével csevegne. - Nézz a szemembe, mikor hozzám beszélsz! - Teszi hozzá suttogva. Hogy néznék rá, amikor beszéd közben ajkai a nyakam érzékeny bőrét súrolják? Ez a közelség kezd kibírhatatlanná válni. A méreg fűt belülről. Arra vár a bennem lakozó gonosz, hogy rávesse magát erre a férfira, és átadja neki megannyi fájdalmam. - Ne csináld! - Szólok halkan, ám határozottan. Remélem hangom a dühtől remeg, nem pedig a félelemtől. Bosszússá tesz saját félelmem gondolata. Gyűlölöm azt, hogy ezzel is csak a kedvére teszek. Hallom, hogy elégedetten felmordul, és érzem, amint a fogát végighúzza a nyakam mentén. Csak súrolja a bőrt, de beleborzongok. Undor és harag kavarog bennem, de érzéseimhez még párosul a szégyen is. Megalázottan állok és tűröm. Egyik kezével hosszú, fekete hajamba túr. Állam erősen ragadja meg, és felhúzza, hogy szemeibe nézzek, amelyekben a gonoszság csillog. Szája pár centire az enyémtől. - Nos, mi is legyen most? - Cukkol búgó, lágy hangon. - Eressz! Őrjáraton vagyok. - Csak ennyit bírok mondani. Ennél megalázkodóbb nem bírok lenni. Ez a maximum. Idáig tart tűrésem határa, már ezt is megvetendőnek tartom. - Ez talán egy parancs? – Feszíti tovább a húrt. - Nem parancs, csak eressz! – Mondom. Oldalra nézek, a szemébe nem akarok. A pokolba kívántam. - Valóban kérés lenne? Ó,hát akkor "kérlek" nem járna, ha ez igazán nem egy parancs? – Idegesített még jobban. A csípőmön pihentetett kezével elkezdett simogatni. Körkörösen mozogtak ujjai. Viszolyogtam tőle. Forrt bennem a harag. Nem bírtam tovább leplezni érzéseim. - Rohadj meg! – Tört ki belőlem dühöm. Ennyi elég is volt neki. A kastély urával, a Klán fejével nem lehet illetlen a szolgáló lélek! - Ejnye, Hell! – Nevetett Hale, és – ismét – durván az állam alá nyúlt. Rákényszerített arra, hogy ránézzek egyenesen a szemébe. Világoskék szemeivel fel tudott volna nyársalni. Éles pillantása rátámadott lelkemre, sebeket ejtett rajta, hogy belém áradjon a félelem, ami miatt inkább fejet hajtanék előtte a földre borulva. Hale huszonhat-huszonnyolc évesnek látszott, viszont nagyjából négyszáz éve élt már. Ideje lett volna megválnia az életétől.. Sajnos ebben sem egyezett a véleményünk. Éreztem, ahogy a testünk összesimul. Szörnyű volt és a legrosszabb, hogy végig a szemébe kellett nézzek. Azokba a gyönyörű, gyilkos szemekbe. Nagyon jóképű pasas, de mit sem változtatott az érzéseimen: gyűlöltem teljes szívemből. Egy pillantás alatt ajkamra hajolt, bár tudtam, hogy ilyesféle megszégyenítésre számíthatok. Mostanában tudta, hogy másképp nem árthat nekem, hisz a fájdalom részemmé vált, sose szoktam meg, mert nem lehet... de elviseltem, bármennyire szenvedtem tőle, tehát újat kellett kitalálnia, amivel kínozhat, ami összetör engem... Ez volt a megoldás: ajkaival szétfeszítette az ajkaim. Tovább kellett tűrnöm. Nem csókolok vissza! Én Őt?! Dögölj meg, Hale! -gondoltam magamban. Elvetemült gondolataimban még olyan ötlet is feltámadt, hogy végső esetben kiharapom a nyelvét, csakhogy élvezetét rontsam. Őrjöngtem, mégis lebilincselt rettegésem, amit ő szított fel bennem. Miközben csókolt elkezdtem oldódni. Nem is olyan rossz.. – Bujkált bennem ez a gondolat, meghúzódott hátul az agyam egyik sötét szegletében, majd erősebbé kezdett válni, és furakodott beljebb úgy, hogy nemsokára kényszert éreztem rá, hogy visszacsókoljam. Vágytam rá. Megmagyarázhatatlanul és fájón.. Ó, Hale! - Gyötörtek a vágytól izzó gondolatok. Visszacsókoltam, ebben rémisztően az örömöm leltem. Csupán egy röpke pillanatra visszatért belém az igazi énem. Áthasított a sötétségen, mely egyre jobban lepte el az elmém, de ez elég volt ahhoz, hogy újra küzdjek ellene. Valódi akaratom, a tiltakozásom felvisított. Éles sikolya ennyiből állt: Küzdj! De mi ellen? – Kapálódzott tovább a sötétség. Miért kéne küzdenem, ha olyan jó..? Belső kábultságom még kitartott. NEM! – Éledt az előző hang, a saját hangom, a saját gondolataim. Minden erőmet összeszedtem, majd eltaszítottam magamtól. NEM! - tiltakoztam magamban újra és véglegesen kiűztem a hamis gondolatokat a fejemből. Irtóztam ettől a férfitól. Taszítónak tartottam, amit tettem. Hiába nem tehettem a történtekről automatikusan magam is vádoltam érte. Megvetően néztem Hale-t. Gyűlöletem arra késztetett, hogy előrántsam a tőröm és végezzek vele, de szerencsére józan eszem erősen tartotta gyűlöletem egy vékony, gyenge pórázon. Az érzést és a gondolatokat Ő sugározta elmémbe, mert erőszakosan az erejével feltárta azt – ez a különös képessége tökélyre volt fejlesztve, velem ellentétben. Egyetlen egy érzés és cselekedet se volt valódi számomról. Percekre csupán agymosott bábja voltam Én sose szeretnék és vágynék egy ilyen gusztustalan gyilkosra. Teste is olyan tökéletes, mint az arca. Hale vonzó férfi. Sok nőt hódított már meg, de engem nem fog. Sose fog! Utálom, amennyire csak utálni tudok. Ő vett el tőlem mindent! A vonzó megjelenése az én szememben mit sem ért, mert tudtam mit tett. Sőt! Iszonyodtam tőle, hisz tudtam, ki ő. Kissé megilletődött, de még így is mulattatta a helyzet. Egészen egy közeli fáig taszítottam az előbbi megtisztulásom pillanatában. Sajnos meg se kottyant neki. Nevetett magában. - Ez olyan rohadt vicces? Pusztulj meg, Hale! Szívemből kívánom. – Sodort magával a haragom bősz, tomboló áradata. Pokolba a büntetéssel, és a megalázkodással – nem érdekel! - Hm, figyelemreméltó, Hell! Csodás. Fejlődsz! Egyetlen egy percre tudtam csak átvenni feletted az irányítást. Brávó! – Tapsolt meg Hale, mintha valami bűvésztrükkel álltam volna elő. Fogam csikorgattam dühömben. Azon vagyok, hogy lehiggadjak, de képtelen vagyok rá, míg itt van. Poénkodását sem díjazom. Nem tudom valóban én taszítottam ki a fejemből ilyen "hamar", vagy csak szórakozott és hagyta, hogy azt higgyem: van némi esélyem ellene. Nem érdekel, csak arra van szükségem, hogy békén hagyjon. - Ne mássz többet a fejembe! – Figyelmeztetem fenyegetőn. - Nem tudom erre mit mondhatnék. Ígérjem meg? Számítana? Esküdjek? Ez abszurd. Te nem találod annak? Megesküszöm, hogy.. várjunk csak! Vámpír vagyok. Mit akarok én esküdözni? Közöm sincs Istenhez, már ha létezik. – Röhögött jót saját elméletén Hale. Magabiztos kisugárzása . Tűröm, hogy egyik végtelenül fagyos, durva tekintetével végigmér. A pillantásom igyekszem nem elkapni, most nem. Inkább viszonozom az övét. A dühtől bátrabb vagyok. Ez segít, hogy újra azt a látszatot keltsem, nem félek Hale-től, ami jó is volna, ha igaz lenne! Szívemből kívánom, hogy egyszer így legyen. Hale szája megrándult. Nem rám figyelt. Valamit meghallott és arra koncentrált. Hát igen, az éles vámpír érzékszerveket nehéz megtéveszteni. Valami probléma lehet, mert Hale pókerarca alól kivillan egy ideges arc. Feszültté válnak vonásai, csak azt nem tudom mitől. Érdekel? Talán csak azért, mert jót szórakoznék rajta, hogy ő is tarthat valamitől. Mennyire szívesen nézném, ahogy Hale fél valamitől. Sose láttam így. Szerintem nem is tart senkitől és semmitől. Eltipor másokat, hogy hatalma legyen. Hatalma abból áll, hogy egy érzéketlen gyilkos. Gyorsan csavarodik áldozatai nyakára, és azok sose tudják mikor méri rájuk a végzetes, halálos csapást, így meghúzódnak, és rettegve teljesítik minden parancsát. Most mégis idegesen túr rövid, szőke hajába. Egy percre gondterheltnek tűnik. Az a kép, amit mutatni szokott magáról a külvilágnak általában, az most elmosódni látszott. Összeszedettséget, erőt és hűvösséget sugárzó megjelenésétől eltérően ebben a percben szétszórtnak találom. Alig bírom elhinni, hogy így látom, ezért csöndben élvezem a látványt. Letelik az a döbbenetes perc, utána gondosan hátrasimítja haját. Szerintem külsejével együtt lelkiállapotát is próbálja rendezni. A tökéletes ridegség kezd visszatelepedni arcára. Sikeresen ölti fel álarcát, majd távozik. - Még visszajövök. Hamarosan beszélnünk kell. – Mondja higgadtan még valahonnét a távolból. Hitegettem magam sokszor, hogy ugyan miért féljek... nincs mit elvennie tőlem. Mindent elvett tőlem, mégis félek. Míg lelkileg nem törtem meg, félni fogok. Kész csoda, hogy eddig kibírtam. Tizenkét évesen lettem árva. Tizenhét évesen kerültem Hale-hez. Ő fogadott örökbe. Milyen édes mostoha apa... Emlékszem mikor Kinsey még mesélt erről a világról mennyire tetszett nekem. Akkor még vonzott ez a világ, úgy éreztem, hogy addigi világom elárult, mert azt hittem az vette el tőlem a boldogságom, a szüleim, és így nyújtotta át nekem a szenvedést, a magányt. Nem is sejtettem, hogy az ismeretlen új világban rejlett az is, aki kínokat szabadított rám, hogy azok teljesen porrá zúzzanak. Nem is tudom elképzelni, hogy odáig mégis hogyan maradhatott előttem titokban az a rejtélyesnek és jónak mutatkozó világ. Úgy éreztem még naivan hallgatva Kinsey-t, hogy én ennek a világnak, a természetfelettinek kapuja előtt ültem és vártam, hogy végre beengedjenek hatalmas falain belülre, hogy megismerhessem mi van ott, de ma már tudom, hogy ennek a világnak magamtól sose lennék részese, mert ahogy ismertem meg egyre inkább vágytam ki belőle, de a kapu már bezárult, talán rögtön azután, hogy betettem a lábam... Még munkált bennem a harag, tehát kíváncsian lopakodtam Hale után. Már messzebb járt tőlem, de tudtam, hogy merre vette az irányt. A kastély felé tartott. Egyelőre nem tudom megállt e út közben, más irányba fordult talán később, nem számít. Figyelek vámpíri ösztöneimre. A kastély felé mennék vakon tovább, csakhogy halk beszédet szűrök ki kicsit messzebbről. Nagyon óvatosan teszem meg lépéseim abba az irányba. A parkoló hátsó bozótos szakasza felől jönnek a hangok. Hale hangját felismerem, de a másik hang gazdája számomra ismeretlen. Egy női hang, lágy, dallamos. Feliszkolok egy vén fára. A mászás könnyen megy, hisz sűrűn nyúlnak ki erős ágak a fa törzséből. Mikor úgy érzem biztonságos helyet találtam magamnak a kémkedéshez szemeimmel pásztázom az erdőt. A bozót a parkolóból nézve tökéletesen takarhatja ezt a titokzatos látogatot, akivel halkan beszél még Hale is. Gyanúsnak találom, hogy szolgálói előtt is ennyi titka van. Hale sok mindent tartogat a tarsolyába, ahogy mondani szokás, csakhogy nem az a típus, aki rejteget bármit is, főleg nem rejtőzik, ahogy most ezzel a nővel teszi. - Ez az állapot tűrhetetlen. Hagyd, hogy végezzünk vele! - Hallom már jobban a beszélgetésüket. - Nem teheted. Még sok mindenre kell nekem Helen, ezért szükséges, hogy az a szörny éljen. Azzal képesek vagyunk Helen-t irányítani. - Magyarázza Hale türelmesen a csuklyás nőnek számomra érthetetlen tervét. Váratlan mindez számomra. Mivel tud irányítani Hale? És mit akar tőlem? Velem tervez, de mégis mit? Már így is az oldalán szolgálok. Ha ő szavaival élek "hatalma alá tartozok". Ennél többet mit hozhat ki meggyötört lelkemből? Harcosa vagyok. Több nem lehetek. - Sokra becsülöd azt a nyavalyás nőt. - Felháborodok a nő szavaitól. Nem tud rólam semmit, hát akkor mit képzel, hogy így beszél? - Épp elég erősek vagyunk mi így is. Öld meg Helen-t, én pedig végre megszabadíthatom magam egy tehertől. Ez a dög tényleg irányíthatatlan. Jó fegyver Helen-nel szembe, elismerem, de mit ér, ha ennyire nehéz kordában tartani? Mindennek a felét lehetetlen számomra értelmezni. Tippelgetni próbálok, de az se megy könnyen. Az eddigiekből azt hinném valami lényt hoztak létre ellenem. Lehetséges? Hale-ből kinézem. A céljukat nem értem – vagyis ahogy elnézem ez inkább Hale célja. - Idióta vagy! Ha tudnád mire lehetek vele képes... ó, csak várd ki! És maradj a tervhez hű, ha nem akarsz a háborúban az ellenségemmé válni! - Durván intézi szavait a nőhöz Hale. Egyértelművé válik számomra, hogy ki kettejük közül a főnök. Idegessé válok titkos beszélgetésüket kihallgatva, mert nem értek belőle sok mindent, és a rám vonatkozó résztől a rosszullét kerülget. Valami szörnyű dolgot érzek ezzel kapcsolatban. A rettegés újra felbukkan érzelmeim közt, csak most nem bírom csitítani magam. Nem tudok felkészülni erre a rosszra, mert nem tudom mire számítsak. - Hát persze, hogy nem cselekszem a parancsod ellenére. Csak gondoltam megpróbállak rábeszélni. - Magyarázkodik máris a nő. Arcát a csuklya takarja el. Vaskos, ezüstös színben pompázó köpenybe bugyolálta magát. Könyökéig csúszik a vastag, fényes anyag, amikor Hale vállára teszi vékony kezét. Kecses ujjai gyengéden szorítanak a férfi vállára egy pillanatra, hogy éreztesse a másikkal szavak nélkül "veled vagyok". - Ezt el is vártam tőled! - Horkant Hale. Gúnyos és lekezelő a megjegyzés, mégis szelíd válasz érkezik: - Nem csalódsz bennem, fivérem.
Ez nagyon érdekes volt! Kíváncsi vagyok, van-e összefüggés a-között, hogy Hale hergeli Helent és a-között, amit most tudtunk meg Helenről... vagyis még nem tudtuk meg, csak sejtjük, hogy nem átlagos
Én szeméyl szerint nagyon élveztem a rövid bájcsevejt Halevel
Örülök, hogy tetszett! Az ilyen beszélgetéseket én is kimondottan kedvelem. Valahogy könnyen meg tudom eleveníteni azt a személyt, akit Hale megtestesít a történetben, és remélem jól is megy át így neked is olvasónak, mert fontos szereplő. Nagyon köszönöm továbbra is véleményeid!!
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
