Mikor idekerültem abban az egy évben, tizennyolc éves koromig még jól éreztem magam. Kinsey jó volt hozzám, de érzelmileg elzárkózott tőlem, inkább arra koncentrált, hogy megossza velem a tudását a fajokról, a törvényekről. Érdekesen alakult azaz év. A lányok csevegése sokszor játszódott le fejemben. Nem tudtam kikapcsolni ábrándos hangjuk. Rég volt normális emberi kapcsolatom – bármilyen is – tehát nem tudtam, hogy is viselkedjek Kinsey-vel, aztán mégis alakulni kezdett a hozzáállásom. A régi társalgási képességem visszatért, egészen normálisan viselkedtem, de Kinsey-vel nem volt könnyű dolgom, mert ő nem nagyon tért el a témától. Csak azt mondta, amit mondania kellett. Annál többet sose – legalábbis nagyon igyekezett. Nem is szándékoztam bizalmatlan természete ellenére barátkozni vele, mert magam is bizalmatlan voltam. Nem nagyon hittem a jóban, ezért óvatosan, távolságtartóan viselkedtem magam is. Ám ez változott, ahogy újra képes voltam hosszabb mondatokban beszélni. Ez azért volt, mert kezdtem megnyílni Kinsey-nek, bár ezt nem akartam, de csak jöttek és jöttek maguktól a szavak. A leginkább az érdekelt ki lehet ő. Rá voltam a legjobban kíváncsi szerettem volna megismerni. Amikor ezeket az újonnan kialakult vágyakat észrevettem hevesen tiltakoztam magamban. Nos, így jutott eszembe a lányok gyakori témája, a szerelem. Fecsegésük visszhangzott gondolataimba. Nem hittem el, hogy én is kezdek a szerelemre vágyni. Talán azért nem hittem el, mert nem is tudtam róla, hogy arra vágyok, csak annyit tudtam, hogy szeretek Kinsey-vel lenni. Egyre jobban zavart a férfi zárkózottsága, pedig magam is ilyen természet voltam. Egészen addig a különleges téli napig ment ez a tudatlan vágyakozás és Kinsey visszahúzódása, míg a hó először le nem hullt abban az évben. Az a nap más volt, mint a többi. Éreztem, hogy valami hamarosan eljön. A Karácsony felé közeledtünk, de nem érdekelt. Karácsony a szüleim nélkül nem volt az igazi, ezért már régen elvetettem az ünnep gondolatát. Kitöröltem fejemben lévő naptáramból huszonnegyedikétől egészen újévig minden napot. Akkor még mondhatni jól teltek a napjaim a kastélyban. Kinsey-vel voltam reggeltől estig. Hale-t egyszer se láttam a megérkezésem óta. Fogalmam se volt róla ki ő. Az, amennyit róla megtudtam, csupán annyi, hogy ő fogadott örökbe és ennek a kastélynak ő az Ura. Ó, és hogy – akárcsak én magam – ő is születésétől vámpír. Hale kész rejtély volt előttem, de nem mertem róla kérdezősködni. Még a gondolatától is tartottam. Rossz előérzetem volt már attól, ha Kinsey említette. A hátam borsódzott, amikor haladtak el mellettem mások, és róla beszéltek. Kinsey-n kívül más társaságát nem kerestem. Minden vámpír és ember, aki itt élt durva harcosnak tűnt. Igazi gyilkosok voltak, vagy a másik fele gyenge áldozat típus volt – ők általában az embereket jelentették, de egy-két vámpír közt is előfordult az ilyen. Nem kezdtem tehát barátkozni senkivel. Nem tartottam őket annyira, hogy megismerjem a személyiségük. Magamban csak arra koncentráltam, hogy nemsokára letelik azaz egy év és mehetek világgá. Azon az éjjelen, ami más volt, mint eddigiek tényleg minden máshogy alakult. Kinsey később érkezett a bejárat elé, mint szokott és nem a kastély hátsó kertjébe indultunk, hanem a szabadban sétáltunk, az erdőben. Nem kérdeztem rá, hogy mi ez a hirtelen változás, ráhagytam. Hogy miért magam se tudom, vagyis.... be kellett magamnak vallanom, hogy már első pillantástól kezdve vonzódtam Kinsey-hez, de rajta nem láttam semmilyen érzelmet, csak akkor mikor még az intézet előtt egymásba futottunk. A fehér hó gyönyörű, apró pelyhekben ereszkedett le az égből, így adta a természet jelét annak, hogy a tél megkezdődött. Jöttek a rövid nappalok és hosszú éjszakák. A hűvös délutánok, melyeket kicsiként még egy bögre meleg kakaó kíséretében vészeltem át az otthon melegében, szeretetben a családommal. Estére már teljesen belepte a tájat a vastag hóréteg. Ahogy haladtunk egymás mellett a délután csöndjében nem hallatszott más csak a halk hóropogás a csizmáink alatt. Lopva pillantottam hátra néha, hogy megnézzem a mögöttünk összegyűlt nyomokat. A telet tartottam a legszebb évszaknak. Tehát gyermeki csodálattal néztem rövid ideig a nyomokat. Mosoly lopta magát arcomra, de igyekeztem elrejteni. Nem akartam, hogy Kinsey teljesen buggyantnak nézzen. Kinsey jó darabig némán sétált, de mikor már mélyen az erdőben jártunk belefogott egy ősi vérfarkas legenda történetébe. Úgy szerettem hallgatni, ahogy beszélt. Igaz, hogy a valóságról szólt sok történet, de az ő szájából minden olyan mesésnek tűnt, és ettől úgy éreztem, hogy nem is olyan rettenetes hely ez a Föld, ahol élünk. Mikor vége lett a történetnek belemerült egy másikba, amelyik egy grófról szólt, aki átváltozott vámpírrá egy ősvámpír harapásától. Ősvámpírokról sose beszélt igazán részletesen nekem, tehát úgy gondoltam ők azok, akik a legrégebb ideje vannak a Földön. Logikus. - Te hogy lettél vámpír? – Szóltam a beszédébe kíváncsian. Vonásait fürkésztem. Egy kisebb grimasz jelent meg az arcán, de nem válaszolt. Legyintett, és folytatta a történetet. - Miért nem akarsz velem ilyenekről beszélni, Kinsey? – Álltam meg dacosan. Tekintetem rászegeztem. Élesen pillantottam az arcára. Zavart ridegsége. Ennél jobban csak az bosszantott, hogy engem vajon miért érdekelt ő ennyire.. Fontossá vált számomra a kérdés „Kicsoda ő?”, pedig arra vágytam, hogy ne akarjam tudni. Nem szerettem volna újra kötődni valakihez. Féltem ettől, de mikor Kinsey nem válaszolt, azaz bizalmatlankodott automatikusan idegessé váltam tehetetlenségemben. - Helen, hagyjuk az érzelmi témákat, rendben? – Mondta lazán, és pillantása semmit sem árult el. - Nem! – Csattant fel élesen hangom. - Tessék? – Meglepetten pislogott rám. Odáig egyszer se csináltam ilyet. Sose ellenkeztem, mindig szófogadóan, csendben hallgattam és követtem, amerre csak ment. De úgy éreztem itt az ideje kimondanom, hogy mi zavar. - Mindenki zord, agresszív és idegesítően közönyös itt velem. Miért? Folyton abba az álarcba botlom, amit magadra öltesz, ha felteszek egy kicsit személyesebb kérdést. Mondd, Kinsey, mitől félsz?! – Tört ki belőlem a harag és a bánat egyszerre. Annyira meg akartam őt érteni! Senki más nem érdekelt, de Kinsey... Legalább arra kapnék magyarázatot, hogy miért ilyen velem! - Veled nincs semmi baj... - Felelte halkan Kinsey. Egy kicsit elgondolkozott, de utána megint belekezdett a mesélésbe. Megint megtorpantam. Szemeim szikrákat szórtak rá. Kinsey arca érzelemmentesen fordult felém, és abbahagyta a szövegelést. Teljesen nyugodtan meredt rám. Egy csöppnyi érzelem se jelent meg az arcán. Annyira felidegesített! - Abbahagynád ezt a kislányos hisztit? Nem tűröm meg, ha valaki így viselkedik! Valószínű, hogy egy ilyen idegesítő libának mesélek magamról majd, nem? - Mondja érzéketlenül. Szavai szörnyen fájnak. Magam se értem miért, de gyorsan lendítettem a kezem készen arra, hogy felpofozzam, de ezt megelőzően a tökéletes reflexeinek köszönhetően sikeresen lefogott. Egy fának szorított. Éreztem, hogy testünk szorosan összeért. A kezét a csuklómon tartotta. Centikre volt kezem az arcától. Közelsége feltüzelt. Kezdett kibontakozni bennem a vágy. Kezdtem rájönni mire is vágyom. Kinsey pillantása hirtelen heves lett, és ahogy rám nézett a szívverésem szinte kihagyott. Kék szemei a lelkem mélyére láttak. Eleresztette a kezem és két oldalt mindkét kezével megfogta az arcom. Olyan gyorsan cselekedett, hogy fel se eszméltem, amikor váratlanul szájon csókolt. Életem első csókja. Nem éreztem magam mellette kislánynak, pedig jóval több tapasztalata volt nálam. Igazi nőként bánt velem. Úgy csókoltam vissza, mintha már én is ezredszerre csókolnék férfit. Időm se volt gondolkodni azon, hogy mit teszek. Annyira természetesnek tűnt, hogy őt csókolom. Hozzábújva úgy éreztem, hogy mindig is hozzá tartoztam. Karjai védelmezően fogtak körbe. Öleléséből áradt a sóvárgás. Gyengéd csókja a rövid, gyors kezdet után szenvedélyesebb, forróbb lett. Beleolvadtam karjaiba és magam is úgy öleltem át, hogy azt hittem sose fogom elengedni.
Visszatértem a legszebb emlékeimből a keserű valóságba. Haladtam magamban az erdőben, míg fel nem fedeztem az egyik út mentén egy magányosan virágzó ibolyát. Április. Idén sokáig tartott a hideg tél. Vajon hány tavaszt fogok még átvészelni? Gondoltam és a gyönyörű virágot bámultam. Én is ilyen egyedül maradtam, akár ez a virág. Merengve néztem a gyönyörű, gyenge szirmait, melyeken mégis erősen, bátran ragyogtak a színek. Hol a családod? - mintha csak magamnak tenném fel ezt a kérdést. Tovább ballagtam az erdő mélye felé. Eltévedni lehetetlen számomra. Érzékszerveim mindig visszatalálnak a helyes útra. Vagy inkább a legrosszabb útra, melyre valaha léphettem, de az én választásom volt? Egy cseppet sem. Mégis mit tehetnék az ellen, hogy így alakuljon az életem? Tehettem valaha a Sors ellen akármit? A családom megölték, képtelen voltam megakadályozni. Árvaházba kerültem, nem tudtam mit csinálni, hogy ne így legyen. Örökbefogadott a legbrutálisabb vámpír a Földön. Volt beleszólásom? Tehetetlenségem sokszor a józan ész határáig lökött, melyen túl az őrület birodalma tornyosult. Nem akartam panaszkodni, amúgy se lett volna kinek és felesleges fecsegésnek tartottam, ám néha elgondolkoztam, hogy mit szúrhattam el ennyire, amiért ezt kaptam az élettől már olyan fiatalon. Hát igen, valaki magában keresi a hibát, de van ki másokra keni. Én csak meg akartam érteni miért járt ez nekem. Senkit nem szeretnék okolni az életem alakulásáért. Hale-t gyűlöltem, de nem okoltam. Nem felelős egy lélek se a másikért. Valamiért ez volt a Sorsom, melybe tudtam, hogy bele kéne törődnöm, de ez ennyi év után se volt egyszerű feladat. Elgondolkozva bandukoltam a vékonyka ösvényen. Egyetlen őr se járt erre, de ezért szerettem, és ez volt az oka, hogy mást nem is hagytam, hogy erre vegye az irányt engem követve. A vámpírok őrzik a területük. Sokkal jobban ragaszkodnak a tulajdonaikhoz, mint az emberek, hisz ebben is megnyilvánult a hatalmuk. Ám az emberekkel azonos szinten ragaszkodunk szeretteinkhez, akikért bármit megtennék. Bánatosan tértek vissza gondolataim Kinsey-re, és vele együtt a múltra...
A ragyogó nyár újra eljött és a vidám Nap jelezte az évszak beköszöntét. Egy év telt el. Kinsey még szüleim miatt érzett gyászomat is tompította. Úgy éreztem vele biztonságban vagyok. Vele boldog voltam. Elválaszthatatlanok lettünk. Sokat törte a fejét azon, hogy mikor szökjünk és merre induljunk. Egy teljesen új, számomra ismeretlen országba akart menekülni, úgy gondolta az jelenti számunkra a biztonságot majd. Ugyan nem is tudtam milyen országba készülünk, de sokszor ábrándoztam arról, hogy már ott vagyunk. Teljesen szabadok. A szabadság gondolata olykor türelmetlenné tett, annyira vártam az eljövetelét, hogy sürgetni akartam az időt. A tizennyolcadik születésnapom beköszöntekor Kinsey úgy gondolta eljött a mi időnk: egyszerűen elindultunk az erdőbe, ám tovább mentünk a megszokottnál, míg el nem értünk egy gyönyörű tisztásig, amerre még addig nem is jártam. Minél messzebb kerültünk attól a szörnyű kastélytól, annál jobban kezdtem hinni a szép jövőben, mely ránk várt. A tisztásról kiértünk, és egy elhagyatott földes úton a Volvo állt. Nem is tudtam arról, hogy Kinsey miképp vitte oda és mikor, de örültem, hogy tényleg ilyen felkészült. Nyugodt voltam, mert bíztam a tetteiben. Vidáman futni kezdtünk. Szinte egyenesen az anyós ülésbe "repültem" örömömben. Kinsey fürgén bepattant, és beindította a motort. A kocsi könnyedén elindult. Nagy iramban tértünk le a hegyről. Már láttam a hidat, melyen áthaladva kiértünk volna Hale birodalmáról, de az élet nem ilyen egyszerű. Hirtelen a semmiből ott termett a Volvo előtt Hale. Tenyerét felemelte az irányunkba, és meg se rezzent a rohamosan közeledő autótól. Kinsey felszisszent, aztán még jobban a gázra lépett. Mit sem ért. Nekicsapódtunk a férfi testének. Éreztem még, hogy Erő hullám suhint végig a kocsi szerkezetén. Ez az Erő csoda, hogy nem roppantotta szét az egész járműt. Mégis olyat facsart az egész szerkezeten, minden apró alkotója beleremegett. Sokkosan meredtem magam elé. Bevertem a fejem az ütközéstől kipattanó légzsákba és az orrom, sőt az egész koponyám rettentően fájt. Az orromból vér csordogált. Nem csatoltam be az övet. Én hülye! Szerencsém, hogy vámpír vagyok.. ha ember volnék már rég bezúzódhatott volna a koponyám, vagyis így is ez történt, de a hatása nem a halál. Csak az irtózatos fájdalom. Remegve kirúgtam a kocsi ajtaját, ami azonnal le is szakadt a gépjármű oldaláról. Totál káros, – néztem az autó belsején végig mielőtt kikászálódtam az ülésről. A fejembe fájdalom nyílalt, mikor kiszálltam, de egy belső hang kényszerített. Nem tudom mi volt ez a nagy sietség. Aludni akartam. Kipihenni ezt az őrületet, de nem lehetett. Kinsey!! – Villant elmémbe élesen ez a gondolat. Miatta nem lehetett most tétlenkednem. Ijedten pillantottam vissza a volán mögé. Kinsey sehol. Hátsó ülések? Ott sincs. A kocsi elejéhez mentem. A motorháztető egészében letört. A szélvédőből nem maradt más nagyon apró golyócskákon kívül. A kocsi egy fordított "v" alakban behorpadt elölről,mintha ketté hasították volna középen. - Helló-belló, Csipkerózsika! Hát a herceg csókja nélkül felébredtél? – Szólalt meg közelről Hale hűvös hangja. Megborzongtam a sötét Erőtől, mely átjárta a testem. Belőle áradt, éreztem. Oldalra néztem, ahol Hale ücsörgött egy gumiabroncson elégedetten. Felébredni? Aludtam? Nem.. csak.. "meghaltam", de vámpírlétem segített, és amint megsérültem a szervezetem regenerálódni kezdett, csakhogy időbe telik az ilyen balesetnél, ekkora sérülésekkel. Mi történt míg eszméletlen voltam? Féltem a választól. Elfogott a rettegés, de végére kellett járjak. Hale nem zavart meg. Hagyta, hogy szépen lassan felfogjam mi történhetett. Kétségbeesetten keresni kezdtem Kinsey-t, de sehol se láttam a baleset környékén. Mikor már készültem volna, hogy Hale-re zúdítsam minden átkom és nekitámadjak megláttam egy lábat kilógni az út melletti bokor mögül. Szívem gyorsabban dobogott. Odafutottam annak ellenére, hogy a lépéseknél minden porcikám fájdalomtól üvöltött. Ott feküdt Kinsey. Testét elfedték a karcolások és a tömérdek mennyiségű vér. A sokk beborította az agyam. Csak álltam, és bámultam a férfi összeroncsolt, véres testét. Letérdeltem mellé, és könnyekkel küszködve rázni kezdtem a karját miközben egyre csak azt hajtogattam, egyre kétségbeesettebben, hogy : Kinsey, kérlek, kelj fel! ,de nem kelt fel és válasz sem érkezett. Tudtam, hogy így lesz, mert mellkasából egy hosszú karó állt ki. Kinsey meghalt... Ráborultam, nem érdekelt, hogy arcomra tapad vére. Haját piszkáltam, ingének szélét gyűrögettem, ahogy rajta hevertem. Üvölteni lett volna kedvem. Elvesztésének fájdalma marta a szemem, de nem engedtem gyengeségnek. Felültem, majd erőt véve magamon felálltam. Izmaim, csontjaim nem kívánták ezeket a mozdulatokat, mind a kíntól sajgott. Koponyám nem is említem, hisz attól gyötörtek ám a fájdalmak. De nem. Nem érdekelt mindez! Megfordultam. Pillantásom összeért Hale kegyetlen tekintetével. Kihúztam Kinsey-ből a karót, és megpörgettem a kezemben. Elöntött a bosszúvágy. Nem érdekelt leépült állapotom, csak a harag munkált bennem s a mélységes bánat. Erőm izzott, ahogy farkasszemet néztem szerelmem gyilkosával. Hale felállt, majd bosszantón intett nekem. Na gyere játsszuk le! – sugallta felém testtartása. Hát rendben. Legyen! - gondoltam. A dühtől megfeszült minden izmom. Hale-nek rontottam a maradék erőmmel.
Még most is gombóc gyűlt a torkomba, amikor a tisztásra értem. Leültem a fűbe, és az égnek fordítottam a fejem. A csillagok fényesen ragyogtak az égen. Én pedig ott ültem messze a csillagoktól, a Mennytől, teljesen magamra hagyva...
Élmény volt! Amikor valamiről írsz, szerintem azt jól csinálod. A leginkább azt a pár sort emelném ki, amit a szereplőid mondanak, ugyanis: nehéz olyan mondatokat, párbeszédeket írni, ami valóságosnak hat, mind e-mellett nekem nagyon bejött az a pár sor. A szereplők ezáltal váltak számomra valósággá.
Bár volt, ahol nekem túl terjengős volt, de ez inkább saját hibám, sajnos türelmetlen olvasó vagyok. Továbbá nekem még mindig hiányoznak bizonyos háttérdolgok. Sántít az a tény, hogy egymásba "futottak" az autónál, hiszen vámpírok. Illetve valami konkrét dolog, amitől az egyik... öhh.. lény, bele szeret a másikba. Annak azért jó, ha van valami alapja.
Ezért is éreztem úgy a történet folyamán hogy, szeretném Kinsey-t megismerni és a kapcsolatukat látni még úgy, hogy nincsenek együtt. Egyszóval megismerni Kinsey-t, a tudást, melyet átad és ahogyan átadja, a mozdulatait, szokásait, önuralmát...
Hat rám, amit írsz. Át tudom érezni a főhős elhagyatottságát és fájdalmát, a vége pedig szorongatta a torkom.
Összességében, nekem TE tetszel a legjobban, vagyis az, amit áthallok belőled az íráson keresztül. Érdekel ez a történet, szívesen olvasom tovább, tetszik a főszereplő páros, és Hale!
Annyira jó érzés olvasni a hozzászólásaid. Nagyon jól esnek. Örülök, hogy így látod a dolgokat az írásommal kapcsolatban. A szerelmi szálnál értem mire gondolsz. Én is azt szeretem, ha "megmagyarázza" egy történet miért is szeret a két szereplő egymásba, hogyan történt mindez, de nekem még dolgom lesz későbbiekben ezzel azért írtam le így. Viszont teljesen megértem mire gondolsz ezt illetően. Azt meg kimondottan jó olvasni, hogy Hale is tetszik, mert igyekszem minél jobban megjeleníteni a nagyon erős karaktereket, akik fontos szerepet játszanak a történetben.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
bele szeret a másikba. Annak azért jó, ha van valami alapja. 
Viszont teljesen megértem mire gondolsz ezt illetően.