A hűvös éjszakába érve jobban összehúztam magamon a bőrkabátot, mert mese, hogy a vámpírok nem tudnak fázni. Dehogynem. Érdekes, de minél jóllakottabb egy vámpír annál erősebb is lehet, ám velejárója, hogy működésbe lépnek egyes emberi funkciói, például ilyen a fázás. Ha éhesebbek vagyunk, akkor már kevés bennünk az egyetlen emberi dolog, ami még egy vámpírba lehet: emberi vér. Furcsa törvények szerint működik ez a világ...,de hát ez van. Ki volnék én hogy változtassak a szabályokon? Végig sétáltam az egyetlen betonúton egészen egy öreg padig. Folyton a múlton járt az eszem. Tizenöt éve ennek a szadistának a hatalmában kell élnem. A mai nap van pontosan az évfordulója annak, hogy idekerültem hozzá. Már harminckét éves vagyok, de örökre húsz-huszonöt közöttinek fogok látszani külsőm alapján. A csodás természet nem fejezi be a dolgát. Nem öregszem, nem halok meg – hacsak nem egy merész személy le nem próbálja szelni a fejem, vagy karót csavar át a szívemen. Kissé fájdalmas lenne mindegyik, lefogadom, nem élvezném. Emlékszem, amikor még máshol voltam. Frissen él emlékeimben az a nap, amikor a kastély lett az "otthonom". Egy szép, nyári nap éjjelén az intézet udvarára egy fekete Volvo fordult be. Gyönyörű autó, mely a tisztaságtól csillogott és a figyelmet magára vonta külsejével, meg a motorja békés, alig észlelhető, halk búgásával. A kerti lámpák halovány fénysugaraiban tökéletes ívei vonzották magukra a tekintetem. Volvo s60-as. Nagyon tetszett, ezért indultam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Évek óta nem kaptam a gyerekkori pompa fényéből, amint árva lettem a szegénység fogadott. A kocsi felé haladva összegyűltek bennem az ártatlan, boldog gyermeki éveim emlékei. Ó, mennyi mindent megkaptam, nem is hittem volna, hogy mindazt egyszer egy sorsdöntő perc alatt elveszíthetem. Miután megismertem a szegénységet tudtam, hogy a legnyomorúságosabb pénzi körülmények közt is csak a szüleim hiányoztak, nem a sok játék és bármilyen más költséges szórakozásomat szolgáló eszköz, vagy program, csakis a szüleim elvesztésének gondolata fakasztott könnyeket. Az autó mellé értem. A sofőr kiszállt, ekkor szívem nagyot dobbant. Megjelenése megnyugtató, barátságos és szinte a Föld összes nője elolvadt volna tőle, de én a vonzó külsőből mást is észrevettem. Éreztem, hogy körül lengte a veszély meg a sötétség és az Erő. Fajtársammal akkor találkoztam először úgy, hogy ráéreztem ő is van olyan más, mint én, csakhogy akkor még nem tudtam miből fakadhat ez az érzés. Nem tudtam, hogy vámpír vagyok, csak annyit, hogy más, mint a többiek. Valamiért én nem bírtam a napon maradni, ezért állandóan bent robotoltam és segítettem a konyhán, vagy a takarításban. A nevelőnők mind tudtak arról, hogy milyen különös dolgaim vannak. Már akkor tudták, amikor hozzájuk kerültem, ezért mindig másképp is viselkedtek velem, mint a többiekkel. Legtöbben tartottak tőlem, mintha nézésemmel is meg bírnám őket ölni. Úgy tudtam volt egy nevelőnő, aki az intézetet miattam hagyta el. Mindenki értette mi van velem, csak én nem. Nem tudtam ők mi okból féltek tőlem. Választ felhalmozódott kérdéseimre sose kaptam az árvaházban, ám idővel megtanultam, hogy jobb, ha nem kérdezek. A másik magatartásról, amit nevelőnőimből kiváltottam még nem is esett szó. Kevesebbek közt azok voltak, akik cseppnyi félelmet se éreztek közelemben, csak a megvetésük látszott rajtuk. Sőt! Gyakran gyűlölködve néztek rám, átoknak, ördöginek és szörnyűnek tartották minden cselekedetem, bár ha jobban belegondolok már a létezésemmel problémájuk volt. Ezektől a nevelőnőktől a rosszat kaptam, azonkívül mást nem. Tehát az árvaház nem szólt szeretetről. Szeretettel nem találkoztam egyszer sem míg ott éltem velük. Ez az idegen felébresztette kíváncsiságom. Vajon benne sem él szeretet? Ő se tudja hogyan kell szeretni? Egyre jobban érdekelt az évek teltével, hogy vajon tudnak-e az emberek szeretni. Felfedeztem néha a szeretet jeleit, szóval igen a válasz, ezért a kérdésem átalakult az idő teltével: az emberek képesek engem szeretni? Velem van a baj? Tapasztalataim azt mutatták, hogy képtelenek rá. Ezzel szembesültem szüleim halála óta. Reméltem, hogy rosszul gondolom, de attól tartottam, hogy ennyi idő után belőlem is kiveszett az a jóságos, nélkülözhetetlen érzés. Az ismeretlen férfit figyeltem, ő csak egy pillantást eresztett felém, az se tűnt szándékosnak, hamar elkapta tekintetét. Közeledtem tovább és döbbenettel fogadtam az egyre intenzívebben vibráló különös erőt a levegőben. Félnem kellett volna tőle, de nem tettem – ezzel ellent mondtam magamnak. Odasétáltam hát a kocsihoz. A férfi már nem volt ott mellette. Teljesen felszívódott így az a különös erő is eltűnt mellőlem. Magam maradtam. Alaposan szemügyre vettem a Volvot. Lenyűgözött az emberek értelmi nagysága, ugyanolyan szinten álltak, mint mi és ez csodálattal töltött el. Már akkor tudtam, hogy magam nem sorolhatom az emberi fajba, ezért tudatlanságom következtében gyakran néztem le őket, talán azért, mert csak a rosszat kaptam tőlük. Későbbiekben változott meg a véleményem. Mikor éppen körbejártam a kocsit a férfibe ütköztem. Váratlanul ért, hogy ott találom, mert azt hittem a föld nyelte el. Olyan hamar és észrevétlenül ott termett, mint ahogy eltűnt. Varázslatos pillanat volt. Elbűvölten meredtem rá. Úgy tíz-tizenöt centivel tett túl az én százhatvankét centimen, így a szemeink szinte egy vonalban voltak egymással. Sötétkék szemei rabul ejtették pillantásom. Ott álltunk csöndben, egymásra bámultunk. Láttam a tekintetében megjelenni a vágyakozást. Sose nézett rám így még senki. Szívem gyorsabban vert pillantásának hevétől. Igazából nem csak pillantása ejtett zavarba, hanem hogy férfit, ráadásul nagyon is jóképű férfit látok. Az árvaházunkban csakis lányok voltak, férfit alig láttunk. A lányokat hallottam esténként elalvás előtt sugdolózni arról, hogy milyen fiút képzelnek el maguk mellé. Volt, aki ábrándozott a hercegről, valaki meg visszagondolt szerelmére, akit rég nem látott, mert szülei halála után elszakította őket az árvaház. Szóval gyakori volt, hogy a lányok egymásnak fiúkról beszéltek. Szerelemre vágyott minden korombeli. Valahogy én nem éreztem, hogy erre volna szükségem. Nem is tudtam, hogy mi lehet az. Persze felfogtam mit értenek emberek szerelem alatt, de nem tudtam elhinni, hogy én érezném valaha bárki iránt is. Ilyen vágyaim nem léteztek, csak a szüleim hiányoztak, rájuk lett volna akkor is szükségem. Mégis azért szerettem hallgatni ezeket a titkos, izgatott beszélgetéseket, mert tudatták velem, hogy igénylik az emberek a szeretetet, igaz annak kimutatásával még mindig voltak problémák, mert engem ugyan senki se szeretett. A lányok szerették egymást. Voltak ellentétek, mégis nagyon sokan szerették egymást. Csoportokban járkáltak, beszélgettek. Ezekben a csoportokban mind megjelent az egymás iránti szeretet, de én egy csoportba se tartoztam. Kitaszított voltam. - Bocsánat. – Törte meg a varázst az idegen. Hangja szelíd volt és megnyugtató, a legkevesebb mértékben sem bújt meg benne az agresszió. Tekintetét levette rólam, félrenézett. Úgy tűnt kicsit próbál visszarázódni. Tagadhatatlan, hogy hatással voltam rá, ahogy ő rám. Mikor újra a szemeimbe nézett már nem olyan mélyen veszett el bennük, csak nézett. - Én kérek elnézést. Csak ritka ezen a környéken egy ilyen autó... Remélem, nem bánja. – Magyarázkodtam ártatlanul. Zavarom nem múlt, sőt erre rátett még az is, hogy úgy éreztem a férfi kedvességet mutat felém. Az árvaházban ilyet nem tapasztaltam, ez megint csak emlékeket idézett fel bennem. A szüleimmel való életem során folyton ilyen viselkedés volt jellemző körülöttem, és a szeretet állandóan ott volt köztünk. Hiányzott ez. A férfi közelében úgy éreztem, hogy ilyesfajta hiányom csillapodik. - Csak bátran! – Mondta az idegen férfi. - Köszönöm. – Mosolyogtam rá, majd a kezem nyújtottam felé. – Helen Darkmoon, uram. - Kinsey Wirgton. – Fogott kezet velem a férfi. Tyű, milyen régies név! - Örülök a találkozásnak, Mr. Wirgton. – Mosolyogtam még jobban, de abbahagytam egy idő után, mert ő nem viszonozta ezt a mosolyt. Olyan furcsán viselkedett velem, hogy nem tudtam én miképp álljak hozzá. Összezavart teljesen. - Kérlek, nyugodtan tegezz! – Jelentette ki egy árnyalattal barátságosabban, mint előbb a bemutatkozásnál. - Rendben, Kinsey. – Szólaltam meg, csakhogy szokjam a nevét. Olyan fura. Igaza volt a tegezést illetően, hiszen alig tűnt huszonötnél valamivel idősebbnek. Meg is lepett, hogy ezen a környéken láttam. Csaknem fogad örökbe egy ilyen fiatal férfi innét senkit! El nem tudtam képzelni, tehát más oka lehetett ittlétének. Nem jöttem rá mi lehet az, pedig oldalam fúrta a kíváncsiság. Szó nélkül otthagyott. Az épület felé tartott. Nem tudtam mit kéne tennem. Menjek utána? Ugyan minek? Negyedóra elteltével az udvaron sétálgattam magamban. Próbálgattam érzékszerveim. Leginkább hallásommal szerettem foglalkozni. Figyeltem mindenféle zajra magam körül. Nem volt újdonság akkor már, hogy tökéletesnél is jobban hallok, mégis újra és újra lenyűgözött mikre vagyok képes. Ez elterelte kissé figyelmem a magányról. Miután ezernyi hang közül kiválasztottam egyet csakis arra figyeltem, kizártam minden más hangot. Úgy tudom madárra koncentráltam. Hallgattam miképp ugrál az avaron és csőrével kukacok után kutat közte. Annyira elfoglalt ez, hogy észre se vettem, amikor felbukkant mellettem Kinsey. Nem tudtam, hogy talált rám. Biztos voltam benne, hogy hozzám akart jönni, bár ennek okát nem tudtam. Meglepett. Magam se tudom miért néztem körbe, hisz odabent többiek már aludtak, csak én voltam képtelen erre ilyenkor, talán azért forgattam fejem jobbra-balra, mert el nem tudtam képzelni mit akart tőlem az a roppant vonzó férfi. Talán nem találja, akit vagy amit keres. Biztos segítségre van szüksége. Ami meg a késő esti kint létem illeti...Az éj mindig vonzott kifelé és nekem mást suttogott, mint az árvaház többi lányának, mert mikor eljött újra a nap végén hozzám e szavakkal hajolt: Ébredj, lányom, miattad jöttem el újra! Magányos sétálgatásom ideje alatt nagyrészt a Volvo tulajdonosára gondoltam. Nem tetszett, hogy ennyire leköti a gondolataim, ezért igyekeztem más irányba terelni figyelmem, ezért hallgattam a természet különböző hangjait. Mikor megjelent riadtan torpantam hátra. - Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. – Mondta, aztán szelíden rám mosolygott. Mosolya kész csoda volt számomra. Rég volt akárki csakúgy kedves velem. - Nem, én csak...elgondolkoztam. Megleptél. – Motyogtam szégyenlősen. Annyira gyűlöltem magam érte, hogy teljesen zavarba jöttem és pillantásától elvörösödtem. Félősen elkaptam tekintetem, és a földre meredtem. Jessica Prenter is kijött a kertbe. Ő azok közé tartozott, akik nem kedveltek, tehát megvetést sugárzott most is pillantása, amikor elém ért és egy kis ideig rajtam tartotta szemeit. Felöltötte bájvigyorát, majd rikácsoló hangján megszólalt: - Helen, ez az úr itt... – kezdett mondandójába, de közbe vágtam. - Már bemutatkoztunk egymásnak. – Mondtam. Visszatért határozottságom. Jessica nem hozott zavarba. Bosszantott. Jessica mit keresett itt? Jessica volt az intézet tulajdonosa. Szép "kis" mérettel megáldott, gőgös teremtés. Apró szürke, malac szemét rám szegezte, és végigmért. - Azt is tudod, hogy milyen papírokat írt alá az úr előbb? – Kérdezte gúnyosan, szúrós tekintetét nem vette le rólam. Zavarta, hogy félbeszakítottam a mondatát, mert ezzel az ismeretlen férfi előtt is kimutattam, hogy mennyire nem tisztelem őt. Büszkeségét ezzel megsértettem. Most úgy gondolta visszavághat. Nem akartam hagyni magam, de én nem a férfi jelenléte miatt, ha négyszemközt lennénk ezzel a kibírhatatlan nővel, akkor is igyekeznék fölényben maradni. - Miért tartozna rám, hogy mit csináltak? – Pimaszkodtam Jessicával. Nem szerettem ezt a nőt. Mindig lenézett. Sose mutatott együttérzést az árvák felé. Az évek alatt nem alakult ki túl jó viszony köztünk. Ő döntött úgy, hogy bizonyára napallergiám van, ezért tegyem magam hasznossá odabent napközben. - Mert ezennel, Mr. Wessmore a gyámod. – Jelentette ki Jessica. - Csak örökbe lettél fogadva, hát nem csodás? Nem akarok könnyes búcsút, szóval minél szebb jövőt, kisasszony! Viszontlátásra! – Hadarta el Jessica, amit az illem megkívánt, de nehezen ejtette ki a szavakat. Nem gondolta komolyan egyiket sem. Nem törődtem vele. Lesokkolt a kijelentése. Jessica gyorsan elviharzott, mintha valami fontos dolga volna, pedig már az is igazán különösnek számított, hogy egy árvaházban ilyenkor is dolgoznak. Én természetesnek vettem, de később rájöttem, hogy az árvaház egyes dolgozói nem is voltak olyan egyszerűek és mintakövetők, mint más árvaházban dolgozók. Szemem forgattam, amikor Kinsey-től nyájasan búcsúzott, mielőtt elrobogott volna. A férfira tekintettem, miután ketten maradtunk odakint. - Mr. Wessmore? – Csupán ennyit tudtam szólni. - A nevében fogadtalak örökbe. Én csak követtem a parancsot, Helen. – Mondta Kinsey, és megindult a kocsi felé. Először ejtette ki a nevem. Olyan varázslatosan hangzott szájából, hogy elterelte egy pillanatra gondolataimat a helyzetemről. Hangja bocsánatkérőnek tűnt. Töprengtem egy ideig mire bizonytalanul utána eredtem. A Volvonál viszont eszembe jutott valami. Kértem, hogy adjon egy percet. Visszarohantam a szobámba, melyen három másik lánnyal osztozkodtunk. Mindegyikőjük mélyen aludt. Nem is riadhattak fel miattam, hisz hangtalan osontam, akár egy árny. Nem akartam búcsúzkodni. Így sokkal könnyebb volt mindenkinek, mert nem kellett hamis érzéseket színlelni. Az ágyamhoz siettem. Benyúltam a matrac alá. Ott lapult a tokban a családi tőr. Szívem megnyugodott, amikor a vékony tokon keresztül megtapintottam a benne lapuló fegyver oldalát. Megkönnyebbült sóhajom halkan olvadt bele a csendbe. Kihúztam rejtekhelyéről a tokot, majd csuklómra húztam a két gumis pántot. A fegyver teljes hosszában tapadt alkaromra. Hosszú, vastag felső volt rajtam, így nem láthatta meg senki, hogy mi simul alkaromra. Nem akartam senkit bántani, de nem szerettem volna kérdésekre válaszolni. Mégis mit gondolnának, ha csakúgy megjelennék a tőrrel? Igaz, amikor szüleimmel éltem ez is természetes volt számomra, mármint a harci eszközök használata. Apám sokat láttam miközben higgadtan gyakorol késhajítást, vagy különböző rúgásokat, ütéseket a bokszzsákon. Lőgyakorlatát is volt szerencsém végig nézni egyszer. Imádtam. Ám ő mondta, hogy a világban ez nem természetes. Az emberek félnek a késektől, egyéb más fegyverektől, mert azt hiszik bántani akarjuk őket azzal, tehát megtanultam jobb, ha nem masírozok tőrrel az árvaházban. Nem gyakorlom a dobásokat – nos, apám szavai ellenére kipróbáltam ezt-azt éjjelente, amikor senki se figyelhetett, sőt mikor otthon éltem ott is gyakoroltam a használatát. Most tudta mégis a józan eszem, hogy felmerülne Kinsey-ben a gondolat, hogy egy őrült vagyok, és az életére akarok törni. Ez nem állt szándékomban. Egy légynek se bírnék ártani. Másról volt szó. Ez a tőr az egyetlen, ami megmaradt régről a szüleimtől. Más nem volt, amit az enyémnek mondhattam. Ez a tőr sokat jelentett nekem – a legtöbbet talán. Apám adta nekem. Azt mondta szükségem lesz még rá. Kérte, hogy mindig vigyázzak magamra. Emlékeztem szavaira, melyekkel akkor még nem is foglalkoztam, mikor elhangzottak szájából: Lányom, ne állj szóba az idegenekkel. Tudom, ez szokásos szülői kérés, de a mi esetünkben, a Tiédben már nem csupán szokásos félelemből kérek ilyet. A látszat megtévesztő lehet. Sose számíts teljesen másra! Csak magadban lehetsz igazán biztos! Tartsd meg! Idővel megérted... Ezután apám puszit nyomott homlokomra. Éreztem mennyire szeret, mennyire meg szeretne óvni minden veszélytől. Törődése mindig örömöt váltott ki belőlem. Azt éreztem mellette, hogy különleges lehetek én is, sőt fontos! Számítottak érzéseim, gondolataim. Mindent megosztottunk egymással. Apu jelentett nekem minden jót. Persze édesanyám is nagyon szerettem, de apámmal való kapcsolatom volt életemben a legszorosabb, legösszetartóbb kapcsolat. Különös szálak fűztek hozzá, úgy hiszem olyan voltam teljesen, mint ő. Levettem kezem alkaromról, ahol a tőr volt, és gondolataim áradata elé gátat építettem. Nem akartam megváratni Kinsey-t ezért gyorsan visszamentem a kocsihoz. A másik ok, hogy miért hagytam abba az emlékezést, az az hogy fájt nekem, mert apuék gondolata szomorúsággal töltött el. Úgy léptem ki utoljára az árvaház ajtaján, hogy tudtam sose megyek vissza többet oda. Ennek a gondolata nem ijesztett meg és nem is öntött el a bánat. Semleges volt számomra minden, ami az árvaházzal kapcsolatos, sőt lehet negatívba hajló. Beültem az anyósülésre Kinsey mellé. Mit mondhattam volna? Teljesen lesokkolt. Most komolyan örökbe lettem fogadva? Nem éreztem fontosnak, hogy ez valaha megtörténjen. Mikor idekerültem folyton anyuék után sírtam, de lassan elapadtak a könnyek. Már erőm se volt sírni két hét után. Csak a rettenetes gyász, a hatalmas, üres űr maradt utána. A mai napig gyászolok, csak könnyek nélkül, de a szüleim sose felejtem el. Ez így van rendjén. Minden este visszaemlékszem pár percre lefekvés előtt a szép időkre, mikor még velük lehettem. A hiányuk még mindig éreztem, de sose vágytam másik családra és új szülőkre. Mekkora hülyeség! Hogy gondolhatják, hogy pótolhatja bárki anyut és aput? Képtelenség. Most pedig itt ülök egy Volvoban és tessék! Tartok is az új "családom" felé. Nem kértem ebből. Egy év választ el a nagykorúságtól, minek kellett örökbe fogadni? Hagytak volna ott arra az egy évre és utána szabad vagyok, de nem. Nekem nem lehetett szerencsém! - Miért mentél vissza? – Kérdezte meg pár perc néma csendes utazás után Kinsey. - Csak el akartam búcsúzni a szobatársaimtól. – Hazudtam, és magam is meglepődtem azon milyen jól. Néha még az érzéketlen nevelőknek is nehéz volt hazudni. - Biztos nagyon szeretted őket. – Találgatott Kinsey, de nem válaszoltam. Nem, egyáltalán nem ragaszkodtam már a földön senkihez. Nem voltak barátaim. Senkim se volt, és nem is igényeltem, hogy ez másképp legyen, de úgy nézett ki, hogy az élet rám kényszerít egy új családot, amit sose mondhatok sajátomnak, mert biztosra vettem, hogy nem fogom egyetlen tagját se szeretni. A hátralévő út csendben telt. Egyikünk se próbálta a másikra erőltetni a társaságát. Én az ablak felé fordultam és néztem a tájakat, melyek mellett elsuhantunk. Negyed óra telt el, majd félóra, mikor már egy órája úton voltunk kíváncsi lettem. - Milyen messze van még? – Kérdeztem miközben próbáltam közönyösnek tűnni. - Még egy óra és ott vagyunk. – Válaszolt Kinsey. Úgy is lett, ahogy mondta. Egy óra elteltével egy erdő közepén jártunk, mikor az autó kecsesen ráfordult egy erdei ösvényre. Ez az erdő egy hegy oldalában volt. Középtájt járhattunk a hegyen, de nem mertem megkérdezni. Még úgy tűnne, mintha érdekelne... – ilyesféle gondolattal beszéltem le magam a kérdezésről. Ez csak egy új hely, ahol dekkolok egy kicsit. Letelik az egy év és húzok is. Ilyen gondolatok jártak a fejemben. A következő kanyar után nem bírtam leplezni meglepettségem. Elakadt a lélegzetem, mert a szemem elé egy hatalmas kastély látványa tárult az út végén. Mi egyenes oda tartottunk. Uram ég! Egy kastélyban fogok élni? - gondoltam magamban elképedve. Hihetetlen. A kastély nem volt ijesztő, de nem tudtam elképzelni, hogy itt a semmi közepén élnek ebben a kastélyban. Mit akar tőlem egy kastély tulajdonosa? Kinsey leállította a motort és bejelentette, hogy megérkeztünk. Nem szóltam továbbra se. Ekkor – mint egy végszóra – megérkezett a ház ura. Nem tudom honnét vettem, de tudtam, hogy ő az. Levonult a kis lépcsőn. Az aljában nekitámaszkodott a vaskorlátnak. Elegáns öltönyt viselt és kényelmesnek tűnő márkás gatyát. Mikor részletesen végigmértem a tekintetem találkozott az ő tekintetével. Szája azonnal mosolyra húzódott és én abban a pillanatban megértettem, hogy odáig tartott a jónak nevezhető életem.
Ez a rész szerintem jobb volt mint az előző. Nem minden tekintetben, de voltak olyan részek, ahol behúzott. Mosolyogtam és bólogattam, hogy igen, ez tetszik, ez jó! Nagyon átérezhető volt, ahogyan az árvaházi körülményeket írtad le, ott éreztem, hogy "benne" voltál a történetben. Nagy hatással volt rám, hogy a jóképű ismeretlen rögtön az álombeli srác. Nem vártam, és nagyot is ütött. Bár én szeretem, ha két szerelmesnek (akár milyen jelentétkelen mellékszereplők is) van oka egymásba szeretni, ha gyorsan jön is, logikusnak kell lennie. Örültem, hogy te nem nyálaztad össze ezt a jelenetet, azzal el lehetett volna rontani. A vibrálás meg kellett Nagyon várom a következő fejezetet, mert abban reménykedem, hogy még jobban megismerem a hősnőt, mert úgy érzem, hogy bele tudtál vinni magadból, ott vagy TE a sorok között.
Nagyon örülök, hogy egyre jobban tetszik. Remélem továbbiakban is így lesz majd, amennyire tudom igyekszem. Lehet már este feltöltöm a harmadik fejezetet. Kicsit tartottam régen is, amikor írtam ettől a résztől, mert van, ami miatt fontos visszatérnem Helen múltjára, de kicsit féltem nem e nagy váltás, hogy kezdünk azt máris ugrunk vissza az időben.. Annak is örülök, hogy te se várod, hogy kész nyáltenger legyen, ha férfi és nő szereplő találkozik. Annak én se vagyok híve.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
Nagyon várom a következő fejezetet, mert abban reménykedem, hogy még jobban megismerem a hősnőt, mert úgy érzem, hogy bele tudtál vinni magadból, ott vagy TE a sorok között.