Egy széles mező tárult döbbenettől kitágult szemeim elé. A látvány, ami feltárult előttem egyszerűen csodás volt. Szemeim itták azokat az élénk, vidám színeket. Fülembe áradtak a vidám dallamok, melyek madarak torkát hagyta el a közeli fák ágairól. Orromba szívtam a bódító illatokat, melyeket a rét pompázó virágai árasztottak magukból. A rét hangulatát, pedig a virágok színei festették elém. Mindenféle színárnyalatot felfedeztem szerte a mezőn. Szemkápráztató, élénk, örömteli színeket. A Nap békésen, lustán pihent az égen, egy felhő sem állta útját, mintha mindegyik hódolt volna meleget árasztó erejének, mely mindenki szívét megolvasztotta nem e világi hatalmával így jobbá téve élők legtöbbjének szívét. Engem is ez a pozitív érzés töltött el, amikor egész testem érte a Nap ezerfelé ágazó karja, engem nem sújtott a Nap ereje, azok a fényes karok simították hátam, kezeim, nyakam, minden részem, amit csak elértek. Nem gyengültem el a fényétől, úgy éreztem magam, mint egy ember... Lehetséges ez? Tudok így érezni? Hiszen nem ismerem milyen is az... Mégis, lemertem volna fogadni, hogy emberként a Napfény ilyen lehet. A meleg sugarak ujjai édesgetve simították hajamat. Kellemes érzés volt, ahogy szeretget a természet melege. Nem tompultak el az érzékszerveim. Hitetlenkedtem, hogy a bűvös Nap vajon miért nem szívta ki az erőm. Lehetetlen! – furcsállottam még jobban az idilli helyzetet. Egy embernél érthetőek ezek a kellemes érzések, de én nem vagyok ember. Hogyan lennék? Sose voltam az! Kezdtem megijedni a körülöttem zajló különös dolgoktól. Mi történik velem? – gondoltam rémülten. Pillantgattam mindenfelé, hogy egyetlen magyarázatot is találjak a szokatlan helyzetemre, nem mintha ellenemre lett volna a Nap kedveskedése, de nem olyanná nevelt az élet idáig, hogy bízzak a furcsa, természetellenes dolgokban. Az ég hirtelen beborul, mintha lelepleztem volna az igazságot, így az álca már nem kellett tovább. A színfalak mögé tekinthettem. Minden látszat eltűnt. Érzéseim is változtak, amint a Nap melege nem ölelgetett szorosan. Egy pillanat alatt megváltozott körülöttem minden. A virágok sem voltak olyan gyönyörűek már, mind hervadtan feküdtek a földön teljesen összefacsarodva, szárazon. Az illatokat szél hordta el. A mező szélén nyújtózkodó fák előbb még kellemes, hűs árnyékot biztosítottak, menedéket... ám most egyiken sem ragyogott színes levél. Mind lehullt, elsárgul. A fák úgy magasodtak az ég felé, akár a börtönfalai. Bezártak, nem volt kiút. Vállamat hirtelen egy hideg kéz érintette meg. Majdnem felsikítottam ijedtemben, de még idejében a számra tapasztottam kezem – ezzel magamba fojtva a sikítást. Sarkon perdültem, hogy szembe kerüljek a mögöttem álló idegennel. Mikor megláttam a férfit szemem könnybe lábadt. Tévedtem. Nem idegen ő. Kinsey állt előttem. Arca beesett volt és sápadt, bőre teljesen megszürkült. Sötétkék szemeiből hiányzott az a fény, melyet úgy imádtam. Annak a fénynek ott kellett volna csillognia mindig! Az volt Kinsey lelkének sugárzó fénye: a jóság, kedvesség, lovagiasság, hűség és szeretet fénye, de ebből semmi se maradt. Még egy halvány, hanyatlás előtti fény, mely még éppen hogy pislákol... annyi se. Kinsey nagyon sovány volt. A ruhája szakadt és hatalmasnak látszott roppant vékony testére. Világosbarna haja fénytelenül, csapzottan tapadt az arcára, koszosan. – Kinsey....– Nyögtem halkan és kezem felé nyújtottam, de a férfi arca megrándult. Talán a haragtól, vagy ami ennél rosszabb: a félelemtől. – Kérlek, ne..! – Suttogtam reszketve, de Kinsey hátrált egy lépést. – Sose kellett volna így történnie! – Szólalt meg, de közben nem nézett a szemembe. Szemét a földre szegezte. Szörnyen hasított belém a fájdalom, hogy közeledésemre agresszív félelemmel reagál. – Kinsey... Kérlek! – Lépek közelebb hozzá. Már nem hátrál, de nem azért, mert kezd enyhülni ellenségeskedése. Szemét felemeli, és a szívem majd’ széthasad Kinsey tekintetétől. A pillantása vádlón égeti az arcomat. Egyetlen jó-szándék sincs benne. Megrémiszt az, ahogy közelít felém. Átlépi a kettőnk között lévő távot és alig marad köztünk pár centi. A hideg futkos hátamon. Baljósan dördül az ég felettünk. – Kérsz? Ugyan mire? Mit akarsz? – Fröcsögi egyre dühösebben, de hangját egy csöppet sem emeli föl, ettől még ijesztőbb. Félek tőle. – Ne haragudj! – Nyelek egyet, és egy könnycsepp csordul végig az arcomon. Milyen szánalmasnak éreztem magam, de Kinsey nem szán meg. – Takarodj előlem, ha nem akarsz magadnak bajt, Hell! – Mondta Kinsey dühödten. Teljesen elborította az agyát mélységes haragja, mely felém áradt és megragadott engem fájón, szavai nélkül is. Hell... a gyomrom összerándul erre a szóra. Hale hívott így, mert ez azt jelentette „Pokol”. Kinsey tudta, hogy miért leszek rosszul ettől a becézéstől, de ő szándékosan használta ezt a szót, hogy még jobban elijesszen. Nem értettem miért, de a félelem gonoszan ölelt körbe. – Sey.... – Leheltem szinte az ajkára, annyira közel állt. Erőt veszek magamon. Nem félhetek tőle. Nem félek tőle. Ő Kinsey! Tétován, de hozzá érek az arcához, majd másik kezemmel is megérintem. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy ott helyben megöl, de utána nagyon mélyen magába szívja a levegőt majd szépen lassan kifújja. – Most...azonnal...tűnj...el...Hell!!! – Sziszegi a fogain át. Hátrálok egy lépést majd még egyet. Nem lehet... Kinsey nem lenne ilyen velem. Ő szeret engem. Nem haragudna rám, sose gyűlölne meg ennyire....Nem...Nem lehet! NEM! Az eszem nem akarja elfogadni az elém táruló látványt. A rémséges eseményeket és érzéseimet rontja egy sötét alak felbukkanása Kinsey oldalán. Azonnal felismerem a kecses, férfias mozdulatokat. A gúnyos, fagyos kék tekintetet és azt a gyilkos mosolyt. Hale! Hale megveregeti Kinsey vállát, és azt mondja a fülébe: Ügyes vagy! Minden porcikám rettegett tőle mindig, most is ekképp érzek. Kiráz tőle a hideg, mikor meghallom a nevetését. Csak ő tud így nevetni, mert miközben így tett a körülötte lévőkben megfagy a belélegzett levegő és tüdejük fagyasztja, ereikben a vér megkeményedik. Életet szívta ki azokból, akik ezt a nevetését hallották zengeni. Gyorsabban hátrálok, de a harmadik lépés után valamin átesek. Hangosan csapódik hátam a földön, amikor elvesztem az egyensúlyom. Teljes bénultsággal feküdtem a mocskos sárban. Az esés következtében talán bevertem a fejem, mert úgy érezem nincs erőm felkelni, de végül rájövök, hogy nem esett bajom. A félelem gyengítette el végtagjaim és minden izmomat. Talpra kell állnom! A fenyegető veszély lopakodik felém, mely Hale-től indult el. Ennek a veszélynek a karmai fénylettek előttem. Félelmem késztetett, hogy cselekedjek. Menekülj! – Visítja belső lényem eszeveszett ijedtségében. Nehezen, de sikerül felülnöm. Haladás a mozdulatlansághoz képest, nemde? Viszont abban a pillanatban azt kívánom bár nyelne el a Föld. Egy sötét barna világító szempárba ütközik a tekintetem. Az orrom előtt egy farkas van. Egy gyönyörű, hatalmas farkas. Éreztem a belőle áradó Erőt és azok a sötét szemek olyan mélyre láttak bennem, amennyire csak akartak. Mindent tud rólam, látom rajta. Lelkem is beleborzong, amikor ezek a tekintetek simítják végig. Kinsey és Hale megindulnak felém. A farkas bátran ott áll tovább előttem és engem bámul meg se moccan. Tekintete azt üzeni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nyugalmat áraszt pillantása. Hinni akarok neki, el akarom fogadni az általa nyújtott békét, de a rémület ettől messze sodor és nem hagyja, hogy nyugalomra leljek. Hale a farkas mellé ér, az még ekkor se menekül. Egy tőr éle csillan fel a levegőben, majd elveszik, ahogy Hale suhint vele. A tőr markolatig benne van a farkas testében. A farkas marad tovább a helyén. Még mindig engem néz. Annyira titokzatos. És mintha tekintetével beszélne hozzám: Csak állj ellen Te is, ahogy én! Féltem ki nem mondott szavaitól, de megértettem, hogy ez a félelem nem azért támadt föl bennem, mert tőle félek. Nem is azért mert Kinsey-től félek és érdekes, de igaz: nem azért, mert Hale-től félek. A félelmem oka nem más, mint az, hogy láttam miképp tűnik el szeméből az élet és ettől rettegtem... Beleremegett a szívem, hogy őt elveszíthetem. Igen, így igaz. Félek, hogy a farkast elveszítem. És abban a pillanatban vált nyilvánvalóvá: Ha ő elbukik, én is vele veszek...
Riadtan kelek fel az álmomból. Teljesen kivert a víz miközben aludtam. Körbepillantok a sötétben. Kezdek megnyugodni. Itt vagyok a szobámban. A kényelmetlen ágyamon összegömbölyödve fekszem. Izzadtság tapad testemen. Megszoktam már, ez általában így ment, amikor ilyen álmaim voltak, kivert a víz és a takarót szorongattam, mintha az megvédhetne a rám leselkedő gonosztól. Ebben a kis szobában némileg nyugtom van, hisz ez még az egyetlen hely, ami az enyém lehetett ebben a kastélyban. Ez csupán egy kis lyuk, melyhez érzések ugyan nem kötnek, de legalább itt nem zavarják meg annyira az egyedüllétem – már amikor itt vagyok. Semmilyen személyes dolgomat nem tartom ebben a barátságtalan kis szobában, hisz nem is nagyon vannak olyan tárgyak a birtokomban, amelyekhez emlékek kötöttek volna. Az egyetlen, ami teljes mértékben az enyém és igazán személyes az a tőröm. Ez a tőr mindig a csuklómra erősített bőrtokban pihent az alkaromon. Nem tudom mit jelenthet az álmom, de mostanában folyton erről álmodok. Nem mindig ugyanígy, de a szereplők és a lényeg ugyanaz. Hátborzongató. Felülök az ágyon, majd hosszan magam elé meredek. Csapzott hajam félretűröm arcomból. Transzba ejtve bámulok a semmibe. Az álom képei frissen ott vannak gondolataimban. Különös állapotomból akkor térek vissza, amikor egy madár jelenlétét érzem meg a közelben. A párkányon ül az apró lény, egészen az ágyamig hallom kicsi szívének szapora verdesését, ha koncentrálok rá. Nagyon ügyelve arra, hogy egy picit se csapjak zajt felkelek ágyamból, és az ablakhoz osonok. Félrehúzom a redőnyöket. A madár szíve nagyot dobban, szárnyait kitárja, gyors messze röppen. Vágyódva nézek utána. Az udvarra kitekintve látom, hogy a Nap már csak egy vékony kis fénycsíkban van a táj peremén a messzeségben. A fény az erdő fái közt bújik már, különös, halvány árnyékokat kölcsönöz így a magas fenyőknek. Hamarosan végleg lebukik és beáll a sötétség. A lusta délután helyét felváltja az éber éjszaka. Nehezen sikerült erőt vennem magamon, hogy készülődni kezdjek az éjjeli őrjáratra, de mint minden este most is meg kellett tennem. Lassan pakoltam ki az ágyra a ruhákat. Fekete zoknik, fekete farmer, fekete top fölé fekete pulóver, ráadásnak fekete ujjatlan kesztyűk. Tökéletes. Mint egy vérbeli profi gyilkos, de hát mit áltatom magam? Az is vagyok. Hale remek munkát végzett. Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón. Lefelé tartottam, amikor nekem ütközött a lépcsőfordulóban Dario az egyetlen vámpír, aki ebben a rémkastélyban ártatlannak tűnik. Nem is értem hogyan lehet közöttünk, hisz el nem tudom róla képzelni, hogy egy agresszív harcos. Velem egy magas, dús, szőke hajú és zöldszemű férfi, vagy inkább nevezhetjük fiúnak. Nem tudtam pontosan hány éves lehet, de az itt élők közt a legfiatalabbnak őt tippeltem. Látszatra csupán alig húszasnak mondhatnám, de tudván, hogy vámpír és ebben a kastélyban él nem hittem, hogy nálam fiatalabb lehet. Nem is bírtam elképzelni róla, hogy legalább annyi kegyetlenség rejtőzhet benne, mint bennem. Nála brutálisabb vagyok, szerintem. Pedig mikor idekerültem még én is ilyen ártatlan, elesett pillantásokat vetettem a körülöttem lévő durva vámpírokra, és minden idegen zaj zavart, megrémisztett. Akkor még azt hittem, hogy az árvaház rendesen kiképzett a kemény életre. Naivan hittem, hogy engem nem ijeszt már meg semmi, és többé nem sírok. Miután a nyugodtnak mondható egy évem eltelt Hale nekiállt az igazi kiképzésnek, akkor rájöttem, az árvaház semmiség ehhez képest. Már az első nap, hogy Hale belefogott a kíntatásomba sírtam, mint egy védtelen gyermek, de idővel már a fizikai fájdalom se hatott. Tűrtem a szenvedést, aztán a lelkemre se volt hatással, és végül megszületett az, akit most látnék, ha tükörbe pillantanék: egy vámpír, sőt mi több...egy veszélyes gyilkos.
Remélem, lesz folytatása! Még csak most fedeztem fel, hogy neked is van ám itt egy novellád! Bevallom, többször is neki mentem, mire olyan hangulatba kerültem, hogy alaposan elolvassam. Nem az írás hibája volt, leginkább én voltam túl frusztrált, és (ez szintén nem a kritika része) nekem túl kicsik ezek a betűk. (lehet, hogy az enyém meg túl nagy... ) Mindegy, nehéz odafigyelni a szövegre, mikor kifolyik a szemem
Na, de végre a műről is: Tényleg érdekelne a folytatás, megnézném hősnőnket "akció" közben. A cselekmény jó. A leírtakat azonban lehetne finomítani. Olvasni és értékelni én nem tudok profi módjára, csak úgy, mint egy laikus olvasó, saját (talán megfoghatatlan) élményem alapján. Van néhány vesszőhibád, meg biztos más is, de nem én vagyok a megfelelő ember, hogy az elírásokat boncolgassam, mert az én szemem valahogy átugorja, (nem veszem észre) ezeket. Volt egy mondatod, az ébredés után, valahogy úgy kezdődik: "Ebben a kis szobában némileg" na, a lényeg, hogy ott kivághattál valamit, mert az a mondat nem értelmes, lehet oda írni akartál még.
Van még, amit nem értek, most még logikai lyuknak neveznék, de azt gondolom, várnom kellene ezzel a kijelentéssel, mert lehet, hogy szándékosan írtad így. Azt gondolom, ennek a történetnek erőssége lehet, ha a világot és a hierarchiát gondosan építed fel. Hajrá, tetszik nagyon Hale Jó alapokra helyezve, a legparább főgonosz lehet belőle!
Köszönöm, hogy mindent leírtál, amit az olvasottakról gondolsz, mert ezeket a problémákat tudom kezelni, és ezentúl jobban odafigyelek. Át is fogom nézni nemsokára miket ronthattam el, vagy hagyhattam ki a történetben. A folytatás meg nekem is jönni fog következő héten, hisz már szerencsére ez a történet, aminek már a második részébe is belekezdtem. Remélem továbbra is érdekelni fog majd!
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
Jó alapokra helyezve, a legparább főgonosz lehet belőle!