Reggel arra ébredtem, hogy a napsugarak csiklandozzák az arcomat. Kinyitottam a szemem és hirtelen nem tudtam, hogy hol is vagyok. Beletelt pár percbe mire rájöttem, hogy a tegnapi napot nem álmodtam, ez itt és most a valóság. Elkezdtem kapkodni, hogy minél hamarabb találkozzak Amyvel és beérjek az iskolába. Nem sok időm maradt, mert elfelejtettem tegnap a nagy izgalomban felhúzni az órám és így egy kicsit késésben voltam. Gyorsan felvettem az első ruhadarabot, amit a szekrényben találtam, ez konkrétan egy fehér hosszúnadrág és egy barna top volt. Levágtattam a lépcsőn, megreggeliztem és indulás előtt egy puszit nyomtam anya arcára, aki szokatlan módon még mindig itthon volt, pedig ilyenkor már rég az ügyeket intézte az irodájában. De nem sok időm volt ezzel törődni, így elköszöntem tőle és kiléptem az ajtón. Gyors léptekkel haladtam az iskola felé és minden egyes másodperc elteltével jobban izgultam. A kapu előtt megláttam Amyt , aki már messziről üdvözölt. - Jó reggelt, Kate! Milyen volt a reggeled? Hogy aludtál? - Jó reggelt! – mondtam rekedtes, fáradt hangon. – Köszönöm, egész jó reggelem volt. Most, hogy lesz? Milyen órára kell menjek? - Először is elkísérlek az irodába és ott megtudunk mindent. Elindultunk a nagy épület felé, ami első látásra új építésűnek tűnt, de ha jobban megnézi az ember nagyon is régi. Rengeteg ember nyüzsgött a folyosón és én azt se tudtam, hogy merre kapjam a fejem. Tutira vettem, hogy nem egyszer fogok eltévedni ezeken a folyosókon sétálva. Már azt se tudtam, hogy merre jöttünk be, mikor odaértünk az iroda elé. - Jó napot kívánok! Kate Sallis vagyok. Most érkeztem és nem tudom még az órarendemet. - Ó, igen persze. A szüleid már telefonáltak – a 40-es éveiben járó titkárnő nagyon segítőkésznek tűnt. Feltekintett a szemüvege felett és úgy folytatta. – Itt van az órarended és, hogy melyik terembe kell menned. Remélem tetszeni fog itt nálunk. - Köszönöm szépen és további szép napot! – búcsúztam illedelmesen. - Szóval milyen órával kezdesz? – kíváncsiskodott az újonnan szerzett barátnőm. - Aj, kémiával. Neked mi az első órád? - Biológia. Ne már! Ha jól látom, akkor csak a tesi lesz közös óránk. Ez nem fair. Mindegy, majd később találkozunk, most sietnem kell nehogy elkéssek. Én is elballagtam a 405-ös teremhez, ez volt a kémia előadó. Mindig is utáltam a kémiát, soha nem értettem és nem is szerettem. Sokkal jobban vonzott a magyar és a történelem - a háborúk és a versek. Ezek mindig is le tudtak kötni és valamilyen szinten vonzottak is. Próbálkoztam egyszer-kétszer én is versírással, de soha nem sikerült olyan jóra, hogy felvállalható legyen, úgyhogy összegyűrtem a papírt és mindig a kukában landolt. Viszont versolvasással az egész délutánomat el tudtam tölteni. Nincs kedvenc költőm, a legtöbb alkotónak szeretem a művét. Megérkeztem a terem elé, nagy levegőt vettem és beléptem a kék színűre festett ajtón. A terem fehérre volt festve – ami elég egyhangúnak és kedvrombolónak tűnt – és a fehér tábla csak rontott a helyzeten. Szerencsére senki nem törődött a jelenlétemmel, így elég könnyű volt beleolvadni a környezetbe. Kerestem egy üres helyet és leültem a második padba egy lány mellé. Fura kinézete volt, mintha a Marsról szalajtották volna. Hosszú fekete haját két oldalt parasztfonásba kötötte és elég stréber kinézete volt. Ennek ellenére igazán szimpatikus volt. - Szia! Kate vagyok. – köszöntöttem. – Most érkeztem és nem igazán ismerek még senkit. -Elmondanád nekem, hogy szokott zajlani egy óra? - Itt senkit nem érdekel, hogy most jöttél. – válaszolt undorral teli hangon. – Ülj le és hallgasd végig az órát, nem olyan bonyolult. - Oké, kösz a segítséget – vágtam vissza. Azzal elfordultam tőle és az óra további részében nem kívántam róla tudomást venni. A tanár elég szárazon adta le az anyagot, amiből semmit se értettem. Még a nevére se igazán emlékeztem, talán valamilyen Harrynek hívják. Mikor vége lett az órának kiballagtam a teremből és Amy várt az ajtó előtt. - Na milyen volt? Érdekes mi? Gyere, elkísérlek a következő órádra. - Ó, de rendes vagy, köszi. – válaszoltam meghatódottan. Elkezdtünk beszélgetni a kémiai reakciókról. Vagyis ő mondta, én hallgattam, mert nagyon nem vágtam, hogy mikor mennyi elektron megy át egyik molekulából a másikba. Menet közben pillantottam meg Őt. Ott ült hanyagul az egyik padon és nézte a körülötte lévő embereket. Káprázatosan nézett ki, nem tudtam róla levenni a szemem. Fekete, kicsit kócos haja az igéző, zöld szemébe lógott és a kék pólója a felsőtestéhez simult. Úgy festett, mint valami isten. - Figyelsz te rám egyáltalán? – háborodott fel Amy, amiért nem figyeltem a kémiai magyarázatára. – Neked mondom. - Bocsánat, csak elkalandoztam – mondtam elhaló hangon - Lehet egyáltalán érdekesebb bármi is a kémiánál?! – kérdezte, de úgy tűnt, inkább csak magának tette fel a kérdést. Hidd el tudnék rá példát mondani. – gondoltam magamban. A nap többi részében az ismeretlen fiúval voltam elfoglalva. Volt benne valami babonázó, mintha láthatatlan kötelek húznának felé annak ellenére, hogy most láttam először. Nagyon nem értettem ezt az egészet. Nem érdekel, nem foglalkozok vele. – ismételgettem magamnak, ennek ellenére valahogy mindig ráterelődtek a gondolataim, akárhányszor nem a tananyagra koncentráltam. Pontban 14:00-kor vége lett az óráimnak. Régen örültem már ennek ennyire. Amy nélkül végiguntam az összes órát. Elég kívülállónak éreztem magam, de azért néha megpróbáltam egy-egy mosolyt az arcomra színlelni. Mielőtt még hazaindultam volna összefutottam vele. - Hé csajszi! Remélem jól érezted magad az első napodon. - Kitűnően. – hazudtam Nem akartam az ő kedvét is elrontani. - Amy! Kérdezni szeretnék valamit. – artikuláltam lassan a szavakat - Igen? – kérdezte kíváncsian Egész nap szerettem volna rákérdezni az ismeretlen fiúra, de ahogy oda jutottam valahogy mindig megakadtak a szavak a torkomon. - Csak…csak szeretném megkérdezni, hogy neked, hogy telt a napod? - Óóó remekül. – látszott, hogy meglepte a kérdésem. Mintha valami szaftosabbra, érdekesebbre számított volna. – Igazából azt hittem, hogy jobb lesz, de azért nem volt olyan szörnyű. Csak sajnálom, hogy nem hallottam semmi pletykát. Imádta az érdekesebbnél érdekesebb történeteket meghallgatni, viszont soha nem adta tovább őket, ami nagyon szimpatikus volt benne. Egyedül mentem haza, mert Amy szobafogságban van és így nem tudott elkísérni. Meglehetősen hidegebb volt a szokottnál – már amennyire szokottnak nevezhetem 1 nap után – így karba fontam a kezem és siettem haza. Hirtelen olyan érzésem volt mintha valaki figyelne. Megálltam, szépen lassan hátra fordultam, de nem láttam senkit. Újra elindultam, de még mindig olyan érzésem volt, hogy valaki belemélyesztette tekintetét a hátamba. Gyorsan, minden előjel nélkül hátra kaptam a fejem, de megint nem volt ott senki. Szaporábban vettem a lépteimet és átmentem az úton. Elfelejtettem szétnézni, így már csak azt vettem észre, hogy egy piros Mercedes nagy csikorgással fékez. Majdnem elütött. A szívem majd kiugrott a helyéről. Nagyon megijedtem, intettem is a sofőrnek elnézés gyanánt és továbbmentem reszketve és sápadtan. Érthetetlen volt a számomra, hogy menekültem meg, hiszen az a kocsi olyan közel volt. Ekkor a szemem sarkából megláttam egy árnyat. A pillanat töredéke alatt suhant el pár méterrel mellettem. Nem tudtam kivenni a formát, csak valami színmaszlagot figyeltem meg, ami nagyon ijesztő volt. Elkezdtem futni, ahogy csak tudtam – legalább a tesi óráknak haszna is van – hazafelé. Belépve az ajtón kapkodtam a levegőt. Ilyenkor bosszankodtam leginkább, hogy nincsenek otthon a szüleim. Mondjuk úgy se hitték volna el, amit láttam - hiszen még én se igazán értettem - azonban a közelségük megnyugtatott volna. A saját szememmel láttam az árnyat, de az agyam mégse akarta feldolgozni az információt. Hiszen ez lehetetlen. Mi lehetett az? Mindenesetre jól rám ijesztett. Bezártam az ajtót, kétszer is leellenőrizem, nehogy véletlenül ki lehessen nyitni és megpróbáltam lenyugtatni magam. Csináltam egy forró csokit – az egyik kedvencem –, bebugyoláltam magam egy színes polártakaróba és leültem a tv elé. De még így se tudtam a képernyőn feltűnő figurákra koncentrálni, mert a gondolataim folyton elkalandoztak. Megcsörrent a telefonom, amire én összerezzentem. - Szia Katei! – köszöntött Amy. Utáltam, ha így szólított. – Holnap vagy holnapután úgy terveztük az egyik barátnőmmel Sarahval, hogy elmegyünk egy kicsit szórakozni a városba. Van kedved jönni? Tudom, hogy van. – a hangja az utolsó mondatnál mézes-mázosra változott. - Rendben, megyek – mondtam megadóan, hiszen tudtam, kár elkezdeni a vitát, úgyis Amy nyer. – És pontosan mikor és hova megyünk? Én még nem ismerem a várost. - Tudom, tudom. De nyugodtan bízd ránk magadat. Addig majd kitaláljuk. Szerintem holnap lenne a legalkalmasabb, de ha esik, akkor csak holnapután megyünk. - Oké, megbeszéltük – mondtam, elköszöntünk és letettem a telefont. Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt elmenni otthonról a sötétbe azok után, amit ma láttam. Hiszen mi van, ha máskor is felbukkan? Féltem tőle, de nem akartam Amyt se megbántani, se megijeszteni, hiszen ő ma is egész nap mellettem volt és segített ahol csak tudott és ezért nagyon hálás voltam neki.
Következő nap reggel anya költött, mert végre megfogadta a tanácsomat és kivett egy pihenőnapot. Aput ugyanerre nem sikerült rávennem, így ő már hajnalban elment itthonról. - Kicsim, jó reggelt! Hasadra süt a nap. – költött anyu a lehető legkedvesebb módon. Imádtam mikor ezt mondta, megnyugtató volt számomra. Mire felöltöztem és fogat mostam, anya már megcsinálta a reggelit, tejfölös, sajtos lángost. Csak az anya által készítettet voltam hajlandó megenni, de abból bármennyit. Jól belakomáztam és teli hassal elindultam a suli felé. Nem telt el úgy egy perc sem, hogy ne néztem volna körbe, a tekintetemmel a suhanó alakot keresve. Szerencsémre sehol se bukkant elő. Alig vártam, hogy a biztonságot nyújtó iskola kapuin belépjek. Elkezdett cseperegni az eső, úgyhogy a kis kiruccanásunkat át kell tennünk holnapra, aminek kimondottan örültem. Már majdnem odaértem a suli ajtajához mikor a parkolóban megláttam Őt. Ma sokkal nyúzottabban nézett ki, mint tegnap – mintha nem aludt volna egész éjjel -, de még így is csodálatosan festett. A kocsija mellett állt és innen úgy tűnt mintha valamin nagyon elgondolkodott volna. Hirtelen felém nézett kíváncsiskodó tekintetével, egy másodpercre egymás szemébe néztünk – mintha megállt volna a világ -, aztán gyorsan elfordítottam a tekintetemet és botladozva beléptem az iskola bejárati ajtaján. Nem tudtam rendesen járni, össze-vissza lépkedtem, mert a tekintete elvarázsolt. Volt benne valami kedvesség és félelmetesség egyszerre, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Egész nap arra a különleges szempárra tudtam csak gondolni. Nagyon elkalandozhattam, mert azt vettem észre, hogy valakinek neki ütközök, és a földre huppanok. Szédülve felnéztem az arcára és ott állt Ő teljes életnagyságban. - Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. Ez volt a legszebb hang, amit életemben hallottam. Egy életen át tudnám hallgatni. Legszívesebben erre keltem és aludtam volna el. - Kö…köszi jól. – dadogtam össze-vissza. Egy hang se akart kijönni a torkomon, így egyszerűen csak megpróbáltam elsétálni mellette, hogy ne égessem magam tovább, de nem hagyta. - Egyébként Bradlynek hívnak. – tudatta velem a világ legeslegszebb hangján és kivillantotta hófehér fogsorát. - Kate. – válaszoltam egyszerűen. Mondani akartam még valamit, amitől nem tűnök ennyire elesettnek, de az agykerekem a közelében nem forogtak. Így inkább összeszedtem a könyveimet, amit az ütközés folytán a fölre ejtettem és elballagtam. Úgy éreztem, hogy muszáj valamivel kivernem a fejemből, úgyhogy suli után rögtön elindultam a legközelebbi könyvesboltba. A könyvek bármikor, bármit el tudtak velem felejtetni. Imádtam, ahogy belépek és megcsap a friss papírillat. El is határoztam, hogy veszek egy regényt – amit még Angliában ajánlottak a barátaim -, konkrétan az Alkonyatot. Állítólag nagyon jó és az ember nem tudja lerakni a kezéből. Pont erre volt most szükségem. Hazavágtattam az újonnan szerzett könyvemmel és el is kezdtem olvasni. Nagyon tetszett, de még így is sokszor elkalandoztak a gondolataim Bradleyre. Nem és nem. Verd ki végre a fejedből! – szidtam folyamatosan saját magamat. Mivel nem igazán tudtam a történetre koncentrálni, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem az e-mailemet. Önnek egy darab üzenete érkezett. – láttam a képernyőre írva. Amytől jött – biztos már hiányolt, mivel ma nem sokat beszéltem vele. „Helló Csajszi! Akkor holnap 5-re érted megyünk és irány a város. Remélem megfelel. Egy kis vásárlás, beszélgetés semmi több. Majd még holnap beszélünk a suliban. Puszi: Amy”
Sóhajtottam egyet és becsuktam a laptopomat. Kirándulás, kirándulás – hogy mennyire nem várlak…