A repülőtérre igyekeztünk. Tegnap jelentették be a szüleim, hogy a munkájuk miatt – ami mellesleg az ingatlanok vételéből és eladásából állt – el kell költözzünk egy nagyobb városba, konkrétan Orlandoba, ami Közép-Floridában található. De hát milyen ember költözik Floridába?! Ha csak belegondoltam az őrületes melegbe, ami a nap minden percében jelen van vagy a tengerpartokon lévő embertömegbe, máris hányni támadt kedvem. De hát nincs más lehetőségem, el kell fogadnom és kész. Sokkal inkább szerettem a borongós időjárást, mint a napsütést. Igazából mindig is elég különcnek tartottam magam. Teljesen máshogy néztem ki, mint a korombeli lányok és a divat se érdekelt túlságosan. Nem tudtam megbékélni a kinézetemmel. A világosbarna hajam, ami a vállamig ért, mindig úgy állt a fejemen mint egy szénaboglya, a szemem színéről jobb is ha nem beszélünk. Meghatározhatatlan színe volt, és néha inkább éreztem magam ufónak mint emberi lénynek. Kinéztem az ablakon és megláttam a repülőteret, hirtelen összeszorult a szívem. Mire észbe kaptam azt vettem észre, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon és még egy és még egy. Nincs választási lehetőségem, mennem kell és kész. Könnyes szemmel szálltam ki a kocsiból, anya bíztatóan megszorította a kezemet. Nagy levegőt vettem és próbáltam az utolsó pillanatokat kiélvezni, annak, amit Angliában tölthetek. Bicegve elindultam a bejárat felé, de úgy éreztem, mintha a lábaim ólomból lennének, ezért inkább megpróbáltam a fejemben cikázó gondolatokat kizárni és csakis a lábaim egymás után rakására koncentrálni.
Röpke 16 óra múlva megérkeztünk Orlandóba. Kiléptünk a repülőtér kijárati ajtaján és forgott velem a világ. A nagy épületek , az illat, minden olyan más volt, álomszerűnek tűnt. És őszintén reméltem, hogy ez csak egy álom. Megcsíptem magam nem is egyszer de sajnos nem történt semmi. Úgyhogy inkább hagytam, hogy anyáék magukkal cipeljenek az új lakhelyünkre. Negyedóra múlva megállt apa egy kicsi, takaros ház mellett, amit ezentúl az otthonomnak tekinthetek. Szép narancsos színe volt egy kicsi terasszal és egy viszonylag nagy kerttel. A kert mögött egy gyönyörűséges erdőféleség terült el. Úgy éreztem, hogy erre a viszonylag bejáratlan területre magányos perceimben még nagy szükségem lesz. Kivettem a csomagtartóból a szüleim után a 2 óriási bőröndömet, amiben mindenféle kacat volt. Anyáék körbevezettek a házban és megmutatták az én szobámat. Mikor beléptem, elállt a lélegzetem. Igaz, hogy nem nagyon szívleltem Orlandót, de hirtelenjében úgy éreztem, hogy ebben a szobában ülve bármit el tudok viselni. Egyszerűen káprázatos volt. A zöld falak, az antik bútorok és a picike kis erkély, amire bármikor kimehetek, ha friss levegőre vágyódom. Leszaladtam a lépcsőn és szüleim nyakába ugrottam. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm – sipítoztam boldogan. - Jaj kicsim, tudod,hogy megpróbálunk mindent megtenni, hogy egy kicsit jobban érezd magad itt – mondta apa. Apa egy bajuszos, kicsit pocakos, aranyos arcú férfi volt. A negyvenes éveiben járt, ami a haja színén is meglátszott már. Rendkívül kedves volt az emberekkel és megpróbált ott segíteni, ahol csak tudott. Pont ezekért a tulajdonságokért volt olyan kiemelkedő a munkájában és tudott sikeres üzleteket lebonyolítani. - Remélem sikerül hozzászoknod az itteni légkörhöz minél hamarabb – mondta anya a szokottnál is kedvesebb hangján. – Meglátod hamar sikerül beilleszkedned. Anya elég fura szerzet volt. Pici és derekáig érő hosszú haja mindig eltakarta a fél arcát. Rendkívül szétszórt volt, amit apával, mi már megszoktunk, de a körülöttünk lévő emberek elég nehezen tudták tolerálni. Viszont nagyszerű érzéke volt az üzlethez és pont ezért rendkívül jól kiegészítették egymást apuval. - Hát azt kétlem. – kezdtem elhaló hangon – De majd megpróbálok kedves lenni mindenkivel, hátha sikerül egy-két barátra szert tennem. Igazából elég nehezen barátkoztam. Valahogy mindig taszítottam az embereket, de eddig nem sikerült rájönnöm, hogy miért. Csak egy vagy két barátom volt Londonban is, de ők nagyon közel álltak a szívemhez. Ezért is volt olyan nehéz otthagyni azt a helyet. Hirtelen rám tört a felismerés, hogy itt végre újrakezdhetek mindent, hogy új emberekkel ismerkedhetek meg és talán nagyon nagyon boldog leszek itt. Egyelőre viszont erre túl sok esélyt nem láttam. - Felmegyek a szobámba és kipakolok – tudósítottam a család többi tagjának Csak ekkor néztem körül úgy igazán a házban. A falak a legtöbb helyen narancsra vagy citromsárgára voltak mázolva, ami nagyon elnyerte a tetszésemet. A nappali végében egy cuki kis kandalló volt beépítve, pont olyan, amire a szüleim mindig is vágytak. Én nem igazán tulajdonítottam nagy jelentőséget a kandallónak, de azért boldog voltam a látványától. A konyhában, gyönyörű fából faragott bútorok álltak, amitől még a lélegzetem is elállt. Sikerült ez alatt a pár perc alatt megszeretnem ezt a házat és reméltem, hogy a külvilágot is ilyen békésnek és nyugodtnak fogom találni. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy körülnézek a városban. Hiszen holnap iskolába kell menjek, de még fogalmam sincs hogy hova, és nem lenne a legszerencsésebb az első napomon elkésni. Felvettem tehát a kedvenc barna színű táskámat, a szandálomat, amit nemrég kaptam anyától a szülinapomra és egy napszemüveget. Nem tudtam, hogy hová tartok csak sodródtam az árral. Elővettem a térképet, amit jóval az utazás előtt kaptam apától, mivel nagyon féltett és nem szerette, ha egyedül botorkálok egy vadidegen városban. Szerettem, hogy óvni próbálnak, viszont a legtöbbször túlzásba vitték. A legdurvább eset az volt, amikor apa eljött kémkedni utánam csupán azért, mert az egyik lányt, akivel elmentem délután a moziba nem ismerte. Mint mindig, akkor is lebukott és megígérte, hogy soha többé nem fog ilyet művelni, persze nem sikerült betartani, ahogy a többi ilyesfajta ígéretét sem. Pedig az ember azt hinné, hogy 17 évesen már nem aggódnak miatta annyira a szülei. Sokszor úgy érzem, hogy jobban féltenek mint 10 éves koromban. Kicsit idegesítő, de én így szeretem őket. Szerencsére közel laktunk a belvároshoz, úgyhogy fél óra sétálás után oda is értem a központba. Nagyon tetszett az, amit láttam: a fák, ahogy körülöleltek egy-egy - szinte az eget súroló - épületet, vagy néhány kisebb park, ami a tavasz révén fenséges színekben pompázott. Ennek ellenére kicsit egyedül éreztem magam ebben a nagyvárosban, ezért el is döntöttem, hogy gyorsan megkeresem az iskolát, ahová holnap reggel az első utamat kell vennem és már megyek is haza. Fájtak már a lábaim is a sok sétától, tehát megpróbáltam egy parányit sietni. Ennek az lett az eredménye, hogy az egyik járókelőnek nekikoccantam és a kezében lévő turmix a nadrágján landolt. - Jaj, bocsáss meg! – kértem illedelmesen elnézést. - Ugyan már, semmiség – mondta a lány, akit velem egykorúnak saccoltam – Bárkivel előfordulhat. Nagyon kedvesnek tűnt, mélyen ülő, barna szemeiből csupa jóindulat sugárzott. Hosszú, szőkésbarna haja hullámokban omlott le a hátán. Koptatott, világos farmernadrágot - amit most már a rózsaszín, eperillatú ital díszített - és egy egyszerű mustársárga felsőt viselt. - Nagyon sajnálom. Csak siettem és nem néztem a lábam elé. – mondtam bűntudattal teli hangon – Nem tudnád nekem megmondani, hogy hol találom a Lake Nona Középiskolát? - Persze, hogy tudom. Én is oda járok és szívesen megmutatom. Te új vagy itt, mert nagyon megszeppentnek tűnsz? Amúgy Amynek hívnak. – mondta barátságosan és kezet nyújtott. - Engem pedig Katenek. Igen, most költöztünk ide és még nem ismerek senkit. Egyúttal megmutatnád a várost is, mert szerintem nem jó irányba haladok? - Lóghatnánk együtt, ha gondolod. Holnap mehetnénk együtt a suliba és akkor belül is szívesen körbevezetlek. – magas hangját egy oktávval még magasabbra emelte, mintha félne a választól. - Rendben, megbeszéltük – mondtam olyan kedvességgel, amennyire csak tudtam. Elmosolyodott és nekivágtunk a városnak, közben nagyon jókat kacarásztunk. Rég nem éreztem magam ilyen jól, mint Amy társaságában. Eszméletlenül vicces és aranyos volt, ráadásul olyan kedves, amiről én mindig csak álmodoztam. Azt észrevettem, hogy nagyon szeret beszélni, amiben én nem igazán jeleskedtem, így nagyon jól kiegészítettük egymást. - És megérkeztünk az iskolához. - Úúú ez csodálatos. Hihetetlenül nagy. Nagyon tetszett a látvány. Az iskola udvara be volt parkosítva, tele fával és virágokkal. A bejárat előtt egy nagy parkoló terült el, látszott, hogy sok diák jár ide. Féltem ugyan, hogy nem fogok tudni beilleszkedni, de mégis boldogság érzése járta át a testemet. - Hát akkor köszönöm szépen a körbevezetést, holnap találkozunk! – mondtam búcsúzóul Amynek
Elindultam a házunk felé vezető úton. Kiderült, hogy a suli csak pár utcára van az otthonomtól, így minden szempontból tökéletes helyen állt a házunk, amiért nagyon hálás voltam a szüleimnek. Beértem a házba és észrevettem, hogy anyuék nincsenek itthon. Már megint dolgoznak gondoltam, tehát újra magamra maradtam a gondolataimmal. Nem szerettem egyedül lenni, de egy idő után már hozzászoktam, hogy egymagam vagyok otthon. Hogy ne unatkozzak annyira, hozzákezdtem írni a naplómat, amit már 8 éves korom óta vezetek és az életem minden apró részletét leírom benne. Írás közben elkezdtem összehasonlítani Amyt és az angliai barátaimat. Teljesen különböztek, Amy sokkal kedvesebb volt mint a régi barátaim együttvéve. Itt minden sokkal másabb és rájöttem, hogy a lehető legjobb dolog, hogy ideköltöztettek a szüleim. Mikor befejeztem a naplóírást lementem a konyhába és csináltam magamnak egy kis vacsit, ami a maradékok egymásra dobálásából állt: egy kis kenyér, sajt, uborka, majonéz, ketchup. Igazából a legtöbb embernek felfordulna tőle a gyomra, de én kimondottan szerettem. Elmosogattam és közben észrevettem egy kis cetlit a pulton.
Bocsánat, hogy nem tudtam vacsorát készíteni neked, de ígérem, holnap kárpótollak egy kis túrós palacsintával. Puszi: Anya
A túrós palacsinta volt az az édesség, amivel bármikor le lehetett venni a lábamról és ezt nagyon jól tudta. Amúgy se szoktam rá az ilyesmiért haragudni, de így különösen boldog voltam. Későre járt, tehát úgy döntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt a saját fürdőszobámban és elteszem magam holnapra. Saját fürdőszoba. Nagyon jól esett kimondani, hiszen mindig is ez volt a vágyam és most végre valóra vált. Nem volt túl nagy, de az én igényimet tökéletesen kielégítette. Mikor végeztem a fürdéssel, elég későre járt már, ezért úgy határoztam, hogy gyorsan megnézem az e-mail-emet és megyek aludni. Nem jött semmiféle levelem. Kicsit elszomorodtam, hogy nem hiányzom nekik, de már megszokhattam volna. El is határoztam, hogy mostantól csakis a jóra fogok koncentrálni és ilyesmi nem fogja elrontani a kedvem. Éjszaka többször is felébredtem, mert a lámpaláz miatt nem tudtam nyugodtan aludni.
