A nevem Acrem Halleson. Immár több mint száz éve taposom Radagas földjét, talán van az már kétszáz is. Jómagam sem tudom, de nem is lényeges. Már arra sem igazán emlékszem, hogy hol is kezdődött el életem története. Igazából már nem is tudom, hányszor haltam meg és hoztak vissza a halálból, de azt már biztosra veszem, hogy a mostani lesz az utolsó harcom.

Dél-Radagason születtem az 53. év 174. napján. Anyám mindig boldogan mesélt élete eme csodálatos órájáról. Állítása szerint soha korábban nem ragyogott olyan szépen a nap. Születésemkor az ablakon beszökő napsugarak pont engem világítottak meg, így atyám biztosra vette, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. Valószínűleg nem erre gondolt.

Ifjú voltam, amikor atyám kitalálta, Ordianba küld, hogy lovag váljon belőlem. Délen nincs is nagyobb dicsőség, mint Ordian szolgálatába állni. Már akkor is lázadó voltam. Engem nem vonzott a lovagok élete, a kötelességtudat és a hűség. Én szabad akartam lenni, azt tenni, amit és amikor akarok, ezért a szüleim megtakarított pénzével a zsebemben tizennégy évesen megszöktem, hogy világot lássak.

A pénz nem tartott ki sokáig, ezért kényszerből tolvajnak álltam. Dél legjelentősebb kereskedővárosánál, Kariknál keresve sem találhattam volna jobb helyet. Gyorsan bekerültem az egyik helyi tolvajbandába, ahol komoly dicsőséget vívtam ki magamnak. Arra vágytam, hogy felnézzenek rám, féljék a nevem. Tizenhét lehettem, amikor összetűzésbe kerültem a banda fejével, és szóváltásba keveredtünk, majd arra eszméltem, hogy a késem a markolatáig belemélyedt ellenfelem szívébe. Körülöttem mindenki riadtan nézett rám, én pedig megnyaltam a késemen csorgó meleg vért. Azt hiszem, abban a pillanatban változott meg az életem.

Már nem is emlékszem, hány emberrel végeztem kalandos életem során, de most nem is tudnék mindre visszaemlékezni.

A harcos könnyedén mozog. Látom a szemében a magabiztosságot, de lebecsül engem. Fiatal és ostoba, de valóban nagyon gyors. Kicsit össze kell kapnia magát, ha végezni akar velem. Korábban egy ilyen ficsúr nem jelentett volna gondot számomra, ám Rielon halála óta az öregedés erőt vett rajtam. Lassú és fáradékony vagyok. Nem véletlen vonultam el a hegyekbe remetének, de a múltam árnya ma utolért.

Sosem volt szükségem okokra, hogy gyilkoljak, ha úgy éreztem, hogy ölnöm kell, akkor gondolkodás nélkül megtettem, mert az egész életem csakis a gyilkolás, a vér és a fájdalom köré épült. Hamarosan mindenki megtudta, hogy ki is az az Acrem Halleson. Fejvadászok eredtek a nyomomba, de sosem menekültem, mindig felvállaltam a tetteim, inkább kerestem a konfliktusokat. Semmit nem élveztem annyira, mint másik életének a kioltását. Az évek alatt mesteri gyilkos vált belőlem, aki úgy tekintett az ölésre, mint egy művészetre.

Hamarosan már nem azért kerestek fel az emberek, mert meg akartak velem küzdeni, hanem azért, mert szerettek volna mellém állni. Azt akarták, vezessem őket és tanítsam meg nekik, milyen is gyilkolás iránti valódi elhivatottság. Élveztem, hogy engem bálványoznak, mert a legtöbbjükben ugyanazt a vágyat láttam, mint magamban, de éreztem, hogy egyik sem lesz olyan, mint én. Együtt felforgattuk északot. Fizetségért bárkivel végeztünk. Nem voltak tabuk. Engem nem is igazán érdekelt a pénz, és ennek egyik-másik emberem hangot is adott, de az volt az utolsó hiba, amit nyomorult földi életében elkövetett. Gyorsan megtanulták, ha valaki szembe akar velem szállni, azt csakis fegyverrel a kezében tegye. Egyszer majdnem végzett is velem egy ambiciózus fiatal fejvadász, aki csak azért csatlakozott hozzánk, hogy kiismerjen, és meg tudjon ölni. Ügyes volt. Nagyra tartottam, de nem tudott rászedni.

Az évek elrohantak, és azt vettem észre, az embereim rettegnek tőlem. A félelem és a rettegés sokkal jobb érzéssel töltött el, mint a korábbi bálványozás. Imádtam látni a félelmet tekintetükben, amikor rám néztek – a megtestesült halállá váltam, aki közöttük jár.

Az ifjú harcos villámgyorsan csap le. Ki tudok térni előle, de tudom, egy célja van, hogy kifárasszon. Esélyem sincs az ellentámadásra, mert minden elhibázott támadás után védekezésbe vált. Sokkal jobb harcos, mint először hittem. Egyáltalán nem becsül le engem, sokkal inkább óvatos. Ismer. Be akar cserkészni, hogy a megfelelő pillanatban bevigye a végső csapást. A szeme csillog, miközben harcolunk. Minden percét élvezi. Ez engem is élvezettel tölt el, mert látom, hogy cseppet sem fél tőlem. Egy méltó ellenfélre akadtam. Azt hiszem, hosszú életem során egy ilyen harcosra vártam.

Alig múltam huszonkettő, amikor egy fejvadászcsapat csapdába csalt minket. Az embereimet lemészárolták. Velem csak azért nem végeztek, mert élve kellett elfogniuk. Mint kiderült nem is akármilyen fejvadászok voltak, hanem a hírhedt tréákok. Azóta sem láttam olyan jól működő szervezetet, mint az övék. Az akkori vezetőjük, egy bizonyos Kaelon, látott bennem fantáziát, s vállalta a kiképzésemet, bár tény, hogy a többi újonchoz képest túlkoros voltam.

Választásom nem lévén, ezért belementem. Én ezt is csak életem egy apró pontjának tekintettem. Kezdetét vette az ötéves, kemény kiképzésem, földön és vízen. Késsel, karddal, nyíllal és minden egyéb az élet kioltására alkalmas eszközzel. Nem telt el nap edzés nélkül, miközben mindössze négy órát alhattam egyhuzamban. Több száz képességfejlesztő edzésnek vetettek alá három évig, amelynek a végén a testem maga volt a megacélozott fegyver, majd egy éven keresztül nem használhattam a szemem, mert meg kellett tanulnom a legmagasabb pontig kifejleszteni a többi érzékszervemet, hogy minden helyzetben képes legyek a maximumot kihozni magamból. Megtanultam a vakharcot, elsajátítottam az árnyékharc alapjait, és eljutottam arra a pontra, amikor már senki és semmi nem érdekelt, egyetlen célom az volt, hogy én legyek a legjobb a tréák fejvadászok között.

Az öt év eltelte után úgy éreztem, bármire képes vagyok, és egy két lábon járó fegyvert alkottak belőlem. Mint kiderült, sokkal gyorsabban fejlődtem, mint bárki más, emiatt különlegesnek éreztem magam, és ezt tudták a többiek is, talán ezért, talán azért, mert rám mág akkor is kívülállóként tekintettek, de a klánon belül közellenség maradtam. Jól tudtam, hogy mindenki szívesen végezne velem, és engem ez örömmel töltött el. Soha nem lankadt a figyelmem, minden egyes pillanatban készen álltam.

Sorra kaptam a veszélyesebbnél veszélyesebb küldetéseket, melyeket rendre teljesítettem. Egy ideig még élveztem is, de ahogy múltak az évek valahogy elveszett a varázs. Úgy éreztem, hogy sokkal több kell nekem, mint néhány kötelező feladat. Megszöktem, és azóta a klán tagjai folyamatosan a nyomomban voltak. Számos volt társammal végeztem már, de az egyik alkalommal én is halálos sebet kaptam. Számbeli fölényük volt az ellenfeleimnek, de mielőtt elért a halál árnyéka, minddel végeztem. Ekkor talált rám Rielon, a mágus. Azon az átkozott napon hozott vissza először az életbe. Aztán megtette még kétszer, talán háromszor… nem tudom már. Egy mágikus kötéssel magához láncolt, s ezzel elérte, hogy minden akaratát teljesítsem – akár az életemet is feláldoztam volna érte.

Fogságba estem, de nem tudtam tenni ellene semmit, ameddig a mágus életben volt. A következő majd’ száz év rabigában telt el. Rielon fiatalon tartott, hogy erőm teljében tudjam őt védelmezni, de egy nap porszem került a tökéletes tervébe, és megölték. Aznap ismét felszabadultam, de sokkal gyorsabban kezdtem el öregedni. Néhány évvel később elhatároztam, hogy elvonulok a Fekete-hegyre, és remeteként töltöm a hátralévő életem. Egészen a mai napig nem volt semmi gond.

Az ifjú is egy tréák fejvadászai közül. Látszik a mozgásán. Majdnem hibátlanul harcol, de jelenleg ez pont elég neki, hiszen esélyem sincs arra, hogy végezzek vele. Minden mozdulatát előre látom, ahogy ő is tudja, én mire miként reagálok. A pengék villannak és vadul szikrázva csapnak össze, de nem bírunk egymással. Már legalább két teljes órája próbálunk a másik fölé kerekedni, mindhiába.

Érzem, hogy nem bírom már sokáig, mert egyre fáradtabb vagyok, és nehezemre esik hárítani az ifjú erős csapásait. Úgy döntök, itt az ideje véget vetni a harcnak. Hagyom, hogy testközelbe érjen, és bevigye a végső támadását. Meglepődik, ideje sincs felfogni, mi történik… de pontosan így akarom… Túl fiatal még a halálra, de eddig mindenkivel végeztem, aki az életemre tört, és ő sem lehet ez alól kivétel. Ütött az órád, barátom.

Pengéjét az utolsó erejével még megcsavarja a szívemben, majd térdre rogy, és a torkához kap. Ujjai között vér buggyan elő, és végigfolyik a karján. Boldogsággal tölt el, hogy ő hal meg hamarabb. Végül engem is elhagy az erőm, a lábaim nem bírnak el és elterülök a porban. A világ forog körülöttem, majd lassan magába szippant a végtelen sötétség.

Hát így múlik el egy harcos, akinek az életében csakis a gyilkolás jelentett örömet. Ez voltam én, Acrem Halleson.