Veröfényes délután volt. Irodám nyitott ablakán keresztül behallatszott a tavasz elsö megnyilvánulása, a madarak vidám éneke. Friss, lágy szellö illant be a nyitott ablakon keresztül a helyiségbe, messziröl beterelve a nárciszok és tulipánok fennséges illatát. A nap kíváncsian kukucskált be hozzám, sugaraival elvonva figyelmemet a számítógép képernyöjéröl. Nehezemre esett a munkámra koncentrálnom, de össze kellett szednem minden erömet, hisz a nyakamon volt már a hó végi elszámolás. A cégtulajdonos ritkán látogatott el hozzánk, de abban biztos lehetett mindenki, hogy minden hó végén egyszer bedugja borvirágos orrát az ajtón, hogy 5-6 órát az irodámban töltve szigorúan leellenörizzen minden aktát, belekössön az alkalmazottak öltözékébe, viselkedésébe. Nem volt rossz embernek mondható, hiszen neki köszönhetem ezt a munkát, csak sajnos néha többet ivott a kelleténél. Szörnyü, hogy az alkozol mennyire meg tudja változtatni az embert. Pedig amikor elöször láttam, milyen más volt. Akkor még az arcáról tükrözödött a boldogság, a szeretet. Nem hallottam csak kedvesen szólni az emberekhez, ha csak a módjában állt, akkor segített. Ruházata mindig is elökelö volt, de sohasem hivalkodó. Nem is tudom, hogyan talált rá az alkoholra, hiszen tudomásom szerint nem érte nagyobb csapás az életben. Magánvállalkozó volt, s az meglehetösen eredményes. Talán az szökött a fejébe, s nem tudott mit kezdeni vele. Lényegtelen. Utóbbi hónapokban egyre gyakrabban fordult elö, hogy ittas állapotban jött be hozzánk, s olyankor végképp mindenbe belekötött. Másnap délelött aztán ott várt bocsánatkérön az óriási virágcsokor az ajtóm elött. 19 évesen, nem sokkal az érettségi vizsga után jöttem ki Münchenbe dolgozni abban a reményben, hogy a Németországban megkeresebb pénzböl majd spórolni tudok, s anyagilag is segíteni tudom a már korán megözvegyült édesanyámat, aki saját fiatalságát föláldozva dolgozott éjjel nappal annak érdekében, hogy belölünk, gyerekeiböl tisztességes, jól nevelt embert faraghasson. Bátyámnak, aki bár már betöltötte a 26. életévét is , de még mindig otthon lakott, s hiába böngészte minden nap a napilapot, munkát mégsem talált sehol, és nekem tisztességes ruhákat vásárolhasson és minden nap meleg ételt tehessen elébünk. Elöször egy családnál dolgoztam, mint baby sitter. A család antiautoritär módon nevelte gyerekeit, s a fiúk minden erejüket bevetették, hogy engem idegileg tönkretegyenek. Az idegösszeomlás határán voltam, amikor az egyik este megismerkedtem egy német fiúval, akivel aztán 2 évig voltam együtt. Andrè, mivel így hívták a fiút, mindenben segített engem. Szülei saját lányuknak tekintettek, s úgy is bántak velem. Minden szabad percemet náluk töltöttem. Hamarosan otthagytam a családot, s különbözö családoknál kezdtem el takarítani. Néha gyerekfelügyeletet is vállaltam. Igy sokkal többet kerestem, mint baby sitterként és szabadabbnak is éreztem magam. Kivettem egy kis, 12 négyzetméteres szobát a belvárosban. A wc és a zuhanyzó kinnt volt a folyósó végén, de az nem zavart engem. Minden második nap aludtam csak ebben a helyiségben. Egyik nap Andrènál, aki akkor még a szüleinél lakott, s nagyon el volt kényeztetve, másik nap pedig az én kis barlangomban töltöttük az éjszakát. Ilyenkor egy 90 centiméteres ágyon bújtunk össze egymással. Letettük a matracot a földre, így bújtunk össze egymással. A szekrény és az ágy közé szorulva még esélyünk sem volt lecsúszni az ágyról alvás közben. Meg voltam elégedve a munkámmal, de azért mégis nagyon vágytam rendes munkára. Olyanra, amire az ember büszke lehet, s nem kell attól tartania, hogy a rendörség valamilyen úton rájön, hogy valami nem stimmel, mert nincsenek sehol fölmutatható iratok. Nincs se tartózkodási engedély sem munkavállalási engedély. Ez azonban nem volt olyan egyszerü, mint az ember gondolná. Ha valakinek nem volt munkahelye, akkor nem kapott tartózkodási engedélyt. Tartózkodási engedély hiányában viszont nem volt lehetöség a munkavállalásra. Tehát az egyik kizárja a másikat. A gimnáziumi érettségimet nem fogadták el a bajorok, csak mint egy olyan középfokozatú végzettséget, amivel tulajdonképpen kitörölhettem a hátsó felemet, egyetemre nem jelentkezhettem vele. Sem a német nyelvet nem beszéltem tökéletesen, sem megfelelö fokozatú végzettségem nem volt, s ráadásul még külföldi is voltam, természetesen tartózkodási engedély nélkül. Jövendöbeli apósomnak volt egy jó ismeröse, aki épp akkor keresett egy olyan irodai munkatársat, akiben megbízhat, sokat dolgozik s mégsem kell neki sokat fizetni. Ilyet a németek közül nem volt egyszerü találni. Hisz melyik német megy el filléres órabérben dolgozni, föleg, ha még a túlórát sem fizetik meg rendesen. Így jöttem én számításba. A mai napig relytély maradt elöttem, hogy hogyan, de elintézte nekem a szükséges hivatalos papírokat. Örültem, hogy egyáltalán kaptam egy rendes munkát, be voltam jelentve, nem voltam feketemunkás többé. Nem érdekelt a fizetés, fö, hogy a lakbért és a havi kajámat ki tudtam belöle fizetni. Spórolni már megtanultam otthon, mivel a szüleimnek sem volt soha pénzük, mindig a létminimum alsó határán éltünk. Barátommal már kishíján az esküvönket tervezgettük, amikor hirtelen minden megváltozott. Egyik napról a másikra bejelentette, hogy ö kivándorol Amerikába, s már meg is szervezett mindent. Eleinte még irogattuk egymásnak szerelmes leveleinket, aztán a hónapok elteltével a szerelem heve enyhült, s a levelek gyakorisága is egyre ritkult, míg végül teljesen megszakadt. Közel két évig semmit sem hallottam róla, amikor véletlenül összefutottam az édesapjával a belvárosban. Azt sem tudta szegény, hogyan mondja meg nekem a számomra kellemetlen hírt. Idöközben fia beleszeretett egy Amerikában élö, német származású lányba, feleségül vette, majd hamarosan megszületett a kislányuk. Andrè, hamarosan egyre inkább az alkoholnak szentelte szabad idejét, ahelyett, hogy a feleségével és a lányával törödött volna. Rövidesen elvált a feleségétöl, jobban mondva a felesége hagyta ott öt. Mivel a német állampolgárságát az elsö adandó pillanatban föladta, nem tudott egyszerüen visszaköltözni a szüleihez. Egyre jobban lezüllött, manapság pedig egyik napról a másikra tengeti életét az utcán, a híd alatt, koldulásból, lopásból élve. Édesapja, aki nagyon lelkére vette a fia szomorú sorsát , minden hónapban egyszer benéz hozzám a céghez. Olyankor munka után beültünk a szemközti kávézóba, s egy-két órát jól elbeszélgettünk egymással. Ilyenkor az az érzés fog el, mintha én venném át egy rövid idöre Andrè szerepét. Az öreg, akinek nem maradt már semmi az életben, mint egy lány, aki bár nem édes gyermek, de annyi szeretet és megértést tud adni, mint amit a saját fia sohasem adott és sohasem fog tudni adni. Egy betegeket és idöseket otthonukban ápoló cég volt az, ahol akkor mint személyzeti munkatárs dolgoztam. Jobban mondva személyzeti munkatársként kezttem, de ez a megnevezés ma már nem igazán felelt meg a valóságnak. Tulajdonképpen minden rám várt, amit egy irodában el lehetett intézni; kezdve az ápolók munkabeosztásától a bérelszámoláson , könyvelésen keresztül az új betegekkel való szerzödés megkötéséig. Mielött egy új beteggel aláírtuk volna a szerzödést, mindig meglátogattuk otthon, ezzel egyidejüleg fölmérve, milyen fokú ápolásra van szüksége a betegnek, milyenek a családi körülmények és milyen a lakhely, ahová ki kell majd a munkatásaknak nap mint nap járnia. Keddenként eredetileg mindig hamarabb fejeztem be a munkát, s utána szépen nyugodtan oda tudtam érni metróval az esti sportra, ami nyolckor kezdödött. Az asztalommal szemközti falon magányosan lógó óra kismutatója lassan már a három órához közeledett, s nekem még tömérdek elintéznivalóm volt. Nem beszélve arról, hogy másnap még egy vidéken élö nénikét is meg kell látogatnom, egy új szerzödés kapcsán. Természetesen oda sem lehet elökészületlenül menni. Már teljesen lemondtam az esti sportról, amikor hirtelen támadt egy ötletem. Mivel úgyis reggel 7-re már a paciensnél kell lennem Dachauban, ígymár ma este elviszem a szolgálati autót, ezzel megspórolva reggel legalább fél órát. Nem beszélve arról, hogy a sporthoz is hamarabb odaérhetek autóval. Míg a busszal és metróval jó háromnegyed órát furikázok, addig személygépkocsival húsz percent belül ott lehetek. A nagy forgalom erre az idöre már lecsendesedik , a legtöbben már legkésöbb hétre otthon vannak a családjuknál, hogy a gyerekeket minél hamarabb ágyba dugva a fél nyolckor kezdödö híradót pontosan megnézhessék. Nagyon meg voltam elégedve magammal az ötlet miatt, s a tavasz szenvedélyes csalogatásának ellentmondva vetettem bele magam a munkámba. Alig telt el egy fél óra, csörgött a telefon. Már a telefon kijelzöjén láttam, hogy barátnöm, Erika az. Fölvegyem? Ne vegyem? – civakodtam magamban, mire aztán mégis fölemeltem a telefonkagylót. Nem igazán örültem a hívásának, mert ha nem figyelt oda az ember, azon vette észre magát, hogy egy órát eltelefonált. Erika képes volt huzamosabb idön keresztül beszélni a telefonba a nélkül, hogy a másik fél egyáltalán szóhoz jutott volna. Ehhez jelenlegi helyzetemben semmiképpen sem volt kedvem. -Nincs kedved ma a sport után eljönni velem a Dublinerbe? Megvacsorázunk és dumcsizunk egy jót. –kezdte . Tulajdonképpen ma este már nem volt szándékomban semmit sem enni. – válaszoltam rá mentegetözés képpen. Ez valamilyen úton módom igaz is volt. Azokban az idökben több kevesebb megszakítással állandóan fogyókúráztam. Na ja, fogyókúrának nem lehetett nevezni az egészet, inkább az étkezési szokásaimat szerettem volna átalakítani. Már annak idején kezdtem egyre szkeptikusabb lenni a gyári készítmények iránt, ami az évek folyamán egyre erösödött. Megpróbáltam minden olyan ételt mellözni, amiben tartósítószer, ízfokozó, mesterséges aromák vagy bárminemü mesterséges anyag található. Gyakran vállaltam annak idején esti vagy hétvégi gyermekmegörzést plus jövedelemként, így gyakran lehettem részese a kisgyermekes anyák beszélgetéseiknek. Többízben elhangzott, hogy a te gyereked eszik már üveges ételt? Ilyenkor égnek tudott meredni a ször a hátamon. Meg vannak róla gyözödve, hogy milyen egészségesen táplálják utódjukat! Közben mindössze csak egy dolgot nem vesznek figyelembe. A bébiételes üvegen az áll, hogy a törvény szerint nem tartalmaz tartósítószert. Azt persze a legkevesebben tudják, hogy vannak olyan tartósító szerek, amiket a törvény elöírása szerint nem kell feltüntetni a terméken. Ezek természetesen benne vannak, különben hogy tartana el egy üveges étel, föleg ami még húst is tartalmaz, akár 1-2 évig is mindenféle só és cukor nélkül. Még nagyanyáink is használtak, ha szalicilt nem is, de cukrot. Agyon édesítették vele a lekvárjukat. Talán ezért is voltak ama régi dolgok még igazán finomak. Persze az akkori cukor meg só sem volt annyira kémialiag átalakítva, mint a mostaniak. Miután ezek és még több ilyen hasonló dolog tudatosodott bennem, egyre jobban megpróbáltam visszalépni a nyersanyagok szintjéig, bár azokban is sokszor kételyem támadt, s saját kezüleg kezdtem készíteni táplálékomat. A fehér liszt helyett a teljes kiörlésüt vettem, a hagyományos háztartási cukor helyett pedig a gyümölcscukrot. A magas glikémiás indexe miatt mellöztem a répát és a krumplit. Amikor betartottam a glikémiás indexen alapuló diéta szabályait, mely szerint egyes élelmiszerek, mint a cukor, krumpli, a fött sárgarépa, fehér liszt, fehér risz valamint a tejcsokoládé hozzájárulnak a vércukor szint hirtelen megemelkedéséhez, s ennek következtében tapasztalhatjuk az eves utáni fáradtságot, elég jól le tudtam fogyni a nélkül, hogy bármikor is koplaltam volna. Nem kellett a kalóriákat számolnom, elfogyaszthattam akár egy jó müzlit is, persze azzal a feltétellel, hogy nem tartalmaz normális, háztartási cukrot. Ehettem csokoládét, arra ügyelve, hogy minimum 70 % kakaótartalma legyen. Egy idö után már nem is kívántam az édes dolgokat. Lemondtam az olyan élelmiszerekröl, amik bárminemü ízfokozót, tartósítószert tartalmaznak. Nem szívesen ettem éttermekben, mivel ott nem lehetett tudni, mi minden van a kész ennivalóban. Sajnos manapság már az éttermekben is egyre több gyárilag elöre elkészített ételeket szolgálnak föl. Ezért nem is volt kedvem valahová vacsorázni menni. Ezen kívül már most hulla fáradt voltam, s még elöttem álltak Barbara kimerítö tornagyakorlatai is. Elszédültem, ha csak rágondoltam, hogy nekem még ezek után valahová szórakozni is mennem kell. Mivel tudtam, hogy ha Erika valamit a fejébe vesz, akkor addig nem hagy békén, míg igent nem mondok. Ennek következtében rövid idö után végül inkább belementem a dologba. Legfeljebb majd eszek valami salátát. – nyugtatgattam magamat. Vaao…! Csak 10 percet beszéltünk! Ez record! – Tettem le a telefont, s gyorsan nekiláttam az elöttem álló papírhegyek feldolgozásának. Fél nyolc körül járt az idö, amikor kikapcsoltam a számítógépet. Elgémberedett végtagjaimat megmozgatva álltam föl, s mentem oda az ablakhoz, ami délután óta még mindig nyitva állt. Amint megfogtam az ablakkilicset azzal a szándékkal, hogy becsukom, hirtelen jeges szél csapta meg az arcomat. Mintha arra akart volna engem figyelmeztetni, hogy ho-hó, napközben bár gyönyörü idö volt, most azért öltözz föl jól, mert igy kora tavasszal még csalóka ám az idö. Mihelyt a nap elvonul nyugati szomszédaink irányába, ismét lehül a levegö, a tél még nem búcsúzott el teljesen tölünk. Csend honolt a tájon. A madarak sem énekeltek már, békésen visszavonultak fészkeikbe, ahol most valószínüleg a nap fáradalmait kipihenve bújnak meg a rájuk éjjelente veselkedö ragadozó állatok sokasága elöl. A nagyteremben, ahol reggelente és a déli müszakváltás idején nagy hangzavarban nyüzsögnek az ápolók, most senki sem volt. Szinte ijesztö volt a csend. Úgy éreztem magam, mint egy betörö, aki éppen attól tart, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat valaki, aki aztán nyakon csípheti a betolakodót, amikor odamentem a bejárati ajtó mellett álló vasszekrényhez, ahol az éppen pihenö jármüvek kulcsai voltak elhelyezve szépen sorban, az auto nevével ellátva a kis akasztókon. Mindig van 2-3 autó, ami szabad, most viszont különös képpen csak egyetlen kulcs volt fölakasztva. Levettem a szegröl, zsebre dugtam a kocsi forgalmi papírjait, s elindultam a kijárat felé. Mire leértem a garázsba és beszálltam a fekete színü kis Mini-be, már háromnegyed nyolcat mutatott az óra. Utolsó pillanatban indultam el, de még volt csekély esélyem rá, hogy percre pontosan megérkezzek a fitnessre. Alig értem ki a körgyürüre, amit 2-3 perc alatt el lehetett érni autóval, hirtelen, másodpercek leforgása alatt elsötétült fölöttem az ég. Kettöt villámlott, s olyan erösen kezdett zuhogni az esö, mintha dézsából öntötték volna. Alig láttam vezetni, szinte lépésben haladtam elöre. Az Olympiapark közelében voltam, amikor a visszapillantó tükrömben hirtelen arra lettem figyalmes, hogy a hátam mögött egy szirénázó rendörautó közeledik. Minél gyorsabban utat akartam neki adni, igy letértem a jobb szélsö sávba, ezzel kishiján nekimenve az ott haladó jármünek. Szerencsére az autó lefékezett, s így nem történt semmi baj. Balra fordítva a fejem vettem észre, hogy a rendörautó eltünt. Nem láttam szirénázva elmenni mellettem, de a hátam mögött sem volt már sem az egyik sávban, sem a másikban , se szirénázva, se a nélkül. Hirtelen az esö is lecsendesedett, az égbolt ismét kivilágosodott. Remegett a kezem s hirtelen izgalmamban le is izzadtam. Igy érkeztem meg a sportra, ahol Erika váltig állította, hogy ö ült abban az autóban, aminek majdnem nekimentem, s hogy ö semmiféle szirénázó rendőrautót nem látott. Ennek ellenében én olyan lassan mentem az autóval, mint egy reumás csiga. Mire a sportnak vége lett, lassan én is megnyugodtam. Kifejezettem jót tett a szokottnál erösebb tréning. Bár még mindig nehéz volt a fejem a napi munkától, lassan örültem az este hátralévö részének. Igaza van Barbarának, az embernek ki kell mozdulnia otthonról, hogy ki tudjon egy kicsit kapcsolódni, el tudja felejteni, ha csak percekre is, a mindennapokat meghatározó, állandóan ismétlödö monoton dolgokat, amikkel reggeltöl estig körül van véve.
