A Kamrani-hegy emberi szemmel mérve óriásként emelkedett a magasba és óvó tekintettel meredt az alatta elterülő, egykor termőföldben és növényzetben gazdag, de mára kihalt tájra. Az elmúlt évtizedekben senki nem merte megközelíteni, mert a legendák szerint egy szellem őrzi az ott elrejtett kamrani totemet, amely az egykor itt élő elf indiánok szent bálványa volt. A magukat gondolkodónak vallók szerint a hirtelen eltűnt mágusok egyike lehet az őrző, semmint egy szellem.

A hegy lábánál öt lovas állt meg, de nem egyszerű lovasok, hanem a vadnyugat leghírhedtebb élő gyilkosai. A porfelhő lassan eloszlott körülöttük, de nem szálltak még le a nyeregből. Négyük tekintette Grum’an Brondenre meredt, aki a nem túl hétköznapi társaság vezetője volt.

– Felofin, menj és tedd a dolgod! – mordult egyet a vezér.

Szélléptű Felofin a kamrani indiánok leszármazottjának vallotta magát. Ama indián népnek, amely megállította az emberek járványszerű terjeszkedését a prérin, de a hirtelen felbukkanó orkokkal már nem bírtak el, és végül vereséget szenvedtek, majd a háború utáni években emberek, orkok és törpék is fejvadászoknak álltak csak azért, hogy levadászhassák a megmaradt elfeket, akikért néhány vagyonosabb úr magas fejpénzt ajánlott. Ha valaki képes volt egy kamrani indiánt élve elfogni, akkor azért még nagyobb összeget fizettek.

A kamrani indiánokra jellemzően Szélléptű Felofin is ezüsthajú volt. Sápadt arcán nem tudott nyomot hagyni a nap fénye, pedig nem fedte semmi. Résnyire nyitott kék szeme a hegyet fürkészte. A következő pillanatban hangtalanul vetette le magát a nyeregből és nyomtalanul a hegy felé iramodott, miközben semmi sem kerülhette el a figyelmét. Félmeztelen, izmos felsőtestét különböző harci tetoválások fedték, melyeken táncot járt a nap fénye.

Felofin könnyed mozgással kapaszkodott felfelé, majd nyomokat keresett, de hosszú percek teltek el néma várakozással.

– Még mindig nem értem, miért volt szükség erre a féregre – zsörtölődött Gloden a törpe.

– Te nem is azért vagy közöttünk, hogy megértsd a miérteket, hanem azért, hogy kövesd a parancsaimat – felelte lekezelően Grum’an.

– Én azért vagyok itt, mert jól megfizettél, de jobban teszed, ha visszafogod magad, mert még a végén neked is bajod eshet.

Grum’an villámgyorsan leperdült a nyeregből és a törpe mellett termett. Glodennek semmire sem maradt ideje reagálnia, mert egy erős kéz ragadta meg a hosszú barna szakállát és a földre rántotta, majd Grum’an a torkára lépett, miközben revolverét a törpe szeme közé nyomta.

– Még egy szó és nem kell többé gondolkodnod ­­­– mondta nyugodtan, de annál fenyegetőbb hangnemben az ork.

A törpe levegő után kapkodott, de egyetlen értelmes hang sem hagyta el a száját. Amikor Grum’an megunta a Gloden haláltusáját, csak akkor engedte el. A törpe magában zsörtölődött tovább és megfogadta, hogy egyszer meg fogja bosszulni ezt a megaláztatást. Hosszú évekkel ezelőtt azért hagyta el hazáját, hogy hírnevet szerezzen magának, és pontosan kamrani indiánok levadászásával tett szert erre. Ő inkább a tudományt és a csapdákat használta ki, semmint a nyílt harcokat. Mégis eddig nem talált legyőzőre.

Lassan felkászálódott. Leporolta copfba kötött szakállát és megigazította befont barna haját. Úgy tűnt, az öltözéke egy középkori páncél, de rajta kívül senki sem tudta, hogy az annál jóval több. Az egy speciálisan megmunkált és megerősített páncél, amin nem tud áthatolni a puskagolyó, de kések és egyéb szúrófegyverek ellen is hatásos védelmet biztosít számára. Igaz ennek a védelemnek köszönhetően lassú is volt, de Gloden úgy gondolta, első a biztonság, a harcot meg elvégzik a csapdák és a bombák. Bozontos szemöldöke alól élesen villant barna szeme, amikor az orkra nézett. Karvalyorrán apró vércsík jelent meg, miután Grum’an kissé megsebesítette a pisztolyának végével.

Grum’an fürkésző tekintettel meredt a hegyoldalra.

– Itt az idő! – szólalt meg az ork néhány percnyi csend után. – A hegyen legyetek óvatosak. Ami védi azt a totemet az nem egy szellem, de több egy hús-vér lénynél.

– Nem kell minket féltened! – felelte Bill Andrews a vadnyugat leghírhedtebb párbajhőse. Bill még be sem töltötte az emberi mértékkel mért harmincadik életévet, de már több mint kétszáz párbajon volt túl, amiket kivétel nélkül meg is nyert. Az emberek egyik fele őrültnek tartotta, míg a többiek szemében egy valódi hős. Bill nem válogat. Bárki ellen kiállt, még ok sem kellett hozzá. Számára a párbaj a lételem, az élet és a hivatás. Gyorsasága pedig leírhatatlan.

Bill arcának egy részét eltakarta a széles karimájú, bőrkalap, amely jó szolgálatot nyújtott az égető nap ellen. Borostás, por verte arca keménységről árulkodott, zöld, szúrós tekintete pedig elhivatottságról. Szája széles mosolyra húzódott, mert minden porcikájában érezte, hogy a halál les rá és a csapat többi tagjára. Nyakában egy kék pamutkendő lógott, amellyel megtörölte koszos arcát. Egykor fehér ingjét az izzadság és a kosz egyvelege járta át, de csak egy része látszódott ki a hosszú, fekete vászonkabát alól. A durva posztónadrágját egy kígyóbőr öv erősítette a derekához. Az övre rögzített két pisztolytokot még a lábaihoz is hozzáerősítette, így sosem kellett attól tartania, hogy azok elmozdulnának. Fekete bőrcsizmája alatt keveredett a por, amikor kényelmesen, de annál úriasabb tartással leszállt a nyeregből.

– Nem hinném, hogy féltene téged, de a küldetésünk sikeressége azon múlhat, mennyire jól végzitek a rátok bízott munkát. Ha idő előtt elhaláloznál, akkor nem vesszük semmi hasznod.

– Minő megtiszteltetés számomra, hogy egy olyan nagy személy, mint te méltóztatott velem megosztani gondolatának egy morzsányi részletét.

– A te elméd nem lenne képes befogadni egy morzsányit sem azon gondolatokból, melyek bennem tekerednek, mint végtelennek tűnő kígyó.

Bill arcára egy pillanatra kiült az a fajta tudatlanság, amelyet Chrom Ol Semarion megszokott a hétköznapi tudattal rendelkező élőlényektől. A mágus tisztában volt vele, Bill tehetsége kimerül a pisztolyforgatásban és az ölésvágy rendkívüli élvezetében. Ezen felül nem sok tudással rendelkezik. Mégsem nézte le a hozzá képest oly keveset megélt embert. Chrom jól tudta, társai valamiben kiemelkedő tudásúak, és pontosan ezért válogatta őket össze Grum’an Bronden.

Chrom Ol Semarion kortalan. Már ő maga sem tudta, hányadik életévében járt, de az biztos, ő az utolsó ősmágusok egyike, ha nem az utolsó. Ő már az okrok első inváziója előtt is ezen a földön élt, megelőzve az összes többi népet. Habár az emberek közé tartozott, akkor sem vallotta magát a mostani értelemben vélt embernek. Teste szürkés színű és a magassága is jóval magasabb volt a megszokottnál. Bár öltözékét lecserélte, hogy ne tűnjön ki, de a posztónadrág, vászoning és a bőrmellény fölött egy posztóköpenyt is hordott, amellyel megőrzött egy keveset egykori kinézetéből. A bőr kalap mélyen az arcába volt húzva, hogy őt ne láthassák, de ettől függetlenül ő tökéletesen érzékelte a körülötte lévőket. Szürke szeme megrémített mindenkit, aki belenézett, apró orra alatt húzódott lefelé görbülő, vértelen ajka. Pisztolyt vagy egyéb fegyvert nem hordott, mert különböző varázslatok egész tárháza volt a tudásának birtokában.

– Elég volt a felesleges beszédből! – förmedt rájuk az ork. – Ha valaki nem képes a feladatára koncentrálni, akkor én magam fogok végezni vele.

A különleges társaság egyetlen tagja sem reagált. Mindannyian tudták, Grum’an Bronden bármelyiküknél veszélyesebb, hiszen nem pusztán a pénz vagy a kalandvágy vezette őket ide, hanem az életben maradás. Grum’an mindjükkel kiállt a saját területén harcolni és mindjük alul maradt az ork elleni harcban. Jó előre felkészült ellenük és kidolgozta azt a hatásos technikát, amellyel képes volt fölébük kerekedni.

Manapság az orkokat nem tekintik többre egy ostoba népnél, amelynek akárcsak az elfeknek meg vannak számlálva a napjaik. Számuk egyre csökken, mert nem képesek tartani az iramot a fejlődő világ rohamlépteivel. Grum’an mégis minden téren kiemelkedik népe tagjai közül. Gyorsasága, gondolkodása és mérhetetlen tudása a leghatalmasabbak közé emelik. Gyermekkora óta a bosszú egyengette az útját, miután kamrani elfek lecsaptak a táborukra és kegyetlenül lemészároltak mindenkit. Ők sohasem vettek részt az elfek elleni háborúban és nem is indítottak hajtóvadászatot ellenük. Kimaradtak minden viszályból, csak az életben maradásra törekedtek, de kamraniak nem kegyelmeztek nekik. Ő is halálos sebet kapott, de egy titokzatos gyógyító megmentette az életét. Évekkel később felkutatta az ismeretlent és maga mellé állította, majd a gyógyító a mestere lett. Azóta is elválaszthatatlan társak a mágussal, aki megígérte neki, segít az elfek elleni hadjáratában.