A kamrani elfeket a titokzatos sámánok védik, akiket szinte lehetetlen legyőzni. Évekkel ezelőtt Grum’an megtudta, a kamraniaknak van még egy toteme ezen a hegyen és ez az utolsó, amelyből a sámánok erőt meríthetnek. Akkor elhatározta, elpusztítja azt, így megszabadulva a kamraniak utolsó védőbástyájától. Minden történetet és legendát végighallgatott erről a hegyről, az ott élő szellemről és a totemről. Végül tervet készített annak elpusztítására. Kellett neki egy felderítő, aki minden nyomot képes leolvasni. Olyan dolgokat is meglát, amelyet más észre sem vesz. Szélléptű Felofint egy küldetéssel tesztelte le, valóban olyan jó-e, mint amilyennek vallja magát. Az ő feladata, hogy ráakadjon a hegy titokzatos őrzőjének és a totemnek a nyomára. Gloden a tudomány megtestesítője volt. Ahogy haladtak egyre feljebb ő csapdákat és különböző tárgyakat helyezett el, amelyek jelezték, ha valaki a közelükbe ért volna és védték is őket. Emellett a robbantás szakértője, amire szükségük volt a totem elpusztításánál. Bill Andrewst a legjobb párbajhősként jegyezték szerte a vadnyugaton, de kiváló mesterlövész is. Mivel Grum’an biztosra vette, hogy a harc elkerülhetetlen, ezért kellett valaki, aki fedezte őket.

Mégis Grum’an jól tudta, a harcban csakis öreg barátjára Chrom Ol Semarionra számíthat.

Az ork felfelé kapaszkodott a hegyoldalon követve a felderítő által hagyott jeleket. Fekete haja copfba volt kötve, zöld színű bőrét a por lepte. Szeme ugyancsak fekete volt, de benne ürességet és gyűlöletet lehetett csak látni. Vastag orrán egyenletesen vette a levegőt. Ajkát kétoldalt vaskos agyarak szegélyezték. Testét csak egy bőrmellény fedte, amely alól kilátszódott izmos mellkasa. Erőtől duzzadó karján kidagadtak az erek, ahogy egyre csak húzta felfelé magát. Bőrnadrágja elsőre úgy tűnhetett, hogy nehezebbé teszi számára a mozgást, de számára elég kényelmes volt és hagyott neki elég mozgásteret.

A mágus könnyedén lebegett felfelé az ork mellett. Középen a törpe haladt, aki mindvégig zsörtölődött magában. A sort pedig Bill zárta, aki legalább annyira fürkészte a hegyoldalt, mint Grum’an.

Órákon át kapaszkodtak felfelé. A hegyoldal néhol meredekebb volt, néhol szinte sík területté formálódott, de nem lehetett látni a végét. A kis csapat egyre csak követte az elf felderítő hátrahagyott jelzéseit, de Felofint nem lelték. Az éjszaka vészesen közeledett, de Grum’an nem lassított a tempón. Mintha a benne tomboló féktelen harag tűzgyűrűként tekeredett volna a lelke körül és minden egyes percben felégetett volna egy darabot belőle, ahogy közeledtek a cél felé, amely egyben hatalmas erőt is kölcsönzött neki. A szemében tombolt a vágy, hogy elpusztíthassa a totemet és megküzdhessen annak őrzőjével. A többiek már kezdtek fáradni, de egyikük sem szólt.

Az éjszakát a hűvös hajnal követte. A levegő egyre nehezebbnek tűnt, ahogy haladtak felfelé és az időjárás is ellenük fordult. A süvítő szél, mintha csak egyre arra törekedett volna, hogy őket a mélybe taszítsa, de ha az nem is sikerülne, akkor keveredve a csípős hideggel elzsibbassza a végtagjaikat. A kis csapat viszont kitartott. Amikor egy elég nagy sziklaperemre értek Grum’an megállt és adott egy kis pihenő időt a többieknek. Chrom egy fekete lángot varázsolt, ami nem látszódott a sötétben, de melegséggel töltötte el a köré telepedőket. Gloden és Bill ki is használták az alkalmat, de az ork csak az előttük álló utat kémlelte. Ő nem akart pihenni, de jól tudta, két másik társa elfáradt. Azt nem kockáztathatta meg, hogy kimerüljenek, mert az éberségükre szükség lesz.

A nap még nem vetette rájuk első sugarait, amikor tovább indultak. Körülöttük sűrű köd gomolygott, ami megnehezítette a dolgukat, de Chrom egy újabb mágiájának köszönhetően szinte teljesen kitisztult a táj. Délutánra járt már az idő, amikor felértek egy széles sziklaszirtre, amelyen egy barlang bejárata tátongott sötéten.

– Ezt a hegyet nem szellem védi – jegyezte meg Chrom. – Szinte kézzel tapintható a varázslat. Most már biztosra veszem, amit eddig még csak sejtettem.

– Megosztanád ezt velünk is? – kérdezte Bill.

– A totemet egy kamrani sámán védi. A totem túlontúl fontos a kamraniaknak, ezért biztosra veszem, a sámánok közül is a legerősebb.

– Akkor nem lehet bajunk. Hiszen te egy mágus vagy. Könnyedén el kell bánnod egy sámánnal vagy akármi is legyen az.

– Nem próbálom megértetni veled, miben rejlik az én erőm és miben az övé, de talán azt te is meg tudod érteni, hogy két különböző mágiát használunk. Ahogy te is rendkívül jól bánsz a pisztolyoddal, de egy karddal nem tudnál mihez kezdeni, úgy mi is másban vagyunk jók. Ha összecsapnék vele, akkor nem lehetne megjósolni előre a harc végkimenetelét. Elég egy apró hiba bármelyikünknél és a másik máris diadalmaskodhat.

– Chrom, egy kis fényre lenne szükségünk – szólalt meg az ork.

A mágus odalépett a bejárathoz és egyetlen csettintés után egy láng jelent meg előtte a levegőben. Ott lebegett a semmiben és varázsolt természetesnek ható fényt a barlangban. A folyosó hol balra, hol jobbra tekeredett, de szerencséjükre nem jelentek meg újabb folyosók, amelyek talán nem megfelelő döntésre sarkalhatták volna a társaságot. Chromnak azért számos mágikus csapdát hatástalanítania kellett, de mindegyik helyére egy-egy újabb került, amelyeket Gloden helyezte el. Végül a folyosó egy hatalmas terembe vezetett. A terem kör alakú volt. A falakon egymástól egyforma távolságra elhelyezkedve fáklyák sorakoztak, amelyek halovány fényt csempésztek a sötétségbe. Középen ott volt, amit kerestek. Egy három ember nagyságú, sárga színű és különböző a társaság számára ismeretlen motívumokkal díszített totem. A totemtől nem messze feküdt egy test. Grum’an biztosra vette, hogy Felofin holtteste hever ott. Az ork szíve egyre hevesebben lüktetett, ahogy érezte közeledni a dicsőség pillanatát.

– Bill, keress magadnak egy megfelelő fedezéket, ahonnan mindent tökéletesen belátsz! – adta ki a parancsot Grum’an. – Gloden, te készíts elő mindent, amire szükséged lehet a totem felrobbantásához. Chrom és én fedezünk téged. Ha harcra kerülne a sor, akkor se foglalkozz semmivel, csak azzal, hogy a totem mindenkép elpusztuljon. Minden más másodlagos a számodra.

– Remélem, mi nem úgy járunk, mint ez a szerencsétlen – jegyezte meg a törpe, amikor elhaladtak az elf összeaszott holtteste mellett.

A következő pillanatban a lángok megremegtek. Grum’an mereven figyelte a termet és minden pillanatban készen állt, hogy fegyvert rántson. Chrom a mágiájához folyamodott, hogy megpróbálja felderíteni ellenfele kilétét, de sikertelennek bizonyult minden próbálkozása.

– Valami nincs rendben ebben a teremben – szólalt meg a mágus. – Érzem, ahogy az erőm csökken. Minél hamarabb végeznünk kell, mert nem sokáig lehetek a hasznodra, barátom.

A fáklyák apró lángnyelvei mintha életre keltek volna és hatalmas lángcsóvákká alakulva a harcosok felé csaptak. Chrom védővarázslatának köszönhetően Grum’an és Gloden sem sérült meg, de Billnek csak egy hajszálon múlott az élete.

– Kölyök, vonulj fedezékbe – rikkantotta el magát Grum’an, de már késő volt. Bill Andrews testét két fekete penge szúrta át és már csak élettelen test lógott azok végén. Itt a pisztolyok mit sem értek egy ősi hatalommal szemben. Grum’an egy kék testet pillantott meg az ember mögött. Gondolkodás nélkül iramodott felé. Az árny rendkívül sebesen mozgott, de Grum’an tartotta vele a lépést. Az ork előkapta mindkét pisztolyát, de az ellenfele könnyűszerrel elkerülte a golyókat. Volt, hogy csak félre mozdult, de volt, amelyik golyót egyszerűen a pengékkel hárított.

Chrom igyekezett társának segíteni, de a teremben nagyon legyengült, mintha a falak elszívták volna az erejét. Megpróbált kijutni a kelepcéből, de indák tekeredtek a lábára, egészen a derekáig, majd azok tüskéi mélyen belefúródtak a húsába. A mágus felkiáltott fájdalmában. Testéből lángok csapta ki, mintha ő maga robbant volna fel, de Chrom épségben maradt, csak az indák pusztultak el.

Gloden igyekezett tudomást sem venni a történtekről, hogy a robbanás ne csak a totemet, hanem a barlangot is elpusztítsa. Annyi időt szeretett volna nyerni magának, hogy ő még kijuthasson a teremből.

Grum’an megvált a pisztolyoktól és egy varázsszóval megidézett egy kétkezes ork pallost. Az árny felvette vele a harcot, miközben a természet erőit használva próbált végezni a másik két betolakodóval, de Chrom minden támadását hárította, miközben a bejárat felé vonszolta magát. A mágus nem tudta használni a lábait, de nem is volt ideje a gyógyító varázs előkészítésére. Grum’an és ellenfele szabad szemmel már nem is láthatóan mozogtak. A pengék fémes hangja töltötte meg a termet és néha szikrákat szórtak, amikor egymáson végigcsúsztak.

Gloden felpattant a totem mellől, amelyet addigra már körbebakolt robbanóanyagokkal és kerek fémgolyóba helyezett, amely a törpék egyik legveszélyesebb fegyvere volt. Még mindig nem törődött a harccal, mert jól tudta, ő nem lenne képes abba beleszólni. Egyetlen célja az volt, hogy kijusson a teremből még a robbanás előtt.

A sámán szeme sárgán izzott, amikor összetalálkozott Grum’an tekintetével. Az ork ekkor bizonyosodhatott meg arról, valóban egy elffel van dolga, akinek a teste kékre van festve. Minden pillanatban a halál lehelete lengte körül őket.

A terem oldalából, a földből és a mennyezetből is indák százai iramodtak meg a három betolakodó felé. Chrom számtalant elpusztított, de túlságosan le volt már gyengülve a védekezéshez. Csukójára és bokájára is indák tekeredtek, majd megfeszítették testét. A mágus érezte, amint a növények elszívták a maradék erejét is, majd darabokra tépték.

Gloden elszörnyedve nézte a mágus kegyetlen halálát. Robbanó és lassító csapdákat szórt szét maga körül, de minden inda helyén másik kettő jelent meg. A páncélján nem tudtak áthatolni, de a törpe túl lassú volt a meneküléshez. Végtagjaira rátekeredtek, majd a kis réseken behatoltak a páncélja alá és befúrták magukat a testébe. Haláltusájának fájdalom ittas üvöltése betelítette a termet.

Grum’an és a sámán nem bírtak egymással. Mindketten szereztek könnyebb sérüléseket, de folytatták ádáz harcukat. Az ork kikerülte vagy levágta az indákat és igyekezett a totem felé csalni ellenfelét. Ő már jól ismerte a törpék robbanó fémgolyóját, amely méregbe mártott tüskéket lövell ki a robbanást követően. Az egyik inda megsebezte bal karját, de ő ügyet sem vetett rá. Rövidesen érezte, hogy sebesült karja egyre gyengül. A kis seb helyén csírázni kezdett valami és a testét használta táptalajnak. Jobbjával nem tudta elég gyorsan forgatni a súlyos pallost, amit a sámán ki is használt és egyetlen gyors pillanatban vállból lemetszette az ork karját.

A baljából kikelő növény már Grum’an torka köré tekeredett. Teste már tele volt a növény által befecskendezett bénító méreggel. Térdre rogyott. Az elf sámán a totemhez sietett, hogy megfékezze a pusztítást, de elkésett. A robbanás megsemmisítő volt. Ezernyi tüske töltötte meg a termet, amely nem hagyott túlélőket. Másodpercekkel később a leomló kövek maguk alá temettek mindent és mindenkit.

Grum’an Bronden arcára az utolsó pillanatban még kiült az elégedettség, mert tudta, elérte, amit akart: A kamrani totem elpusztult és az őrzője vele veszett.