A Három Patkány Éve 1. fejezet A Három Patkány (részlet folytatása)
Romuald először is szájon csókolta a szőke lányt, majd kiszállt az autóból, és búcsút intettek egymásnak. Tudta jól, hogy nem látja többé, már csak Dehát miatt is. Szegény kis krapek, nem értékelte ezt a virágszálat. Jókedvűen fütyörészve, zsebre dugott kézzel sétált az I.N.R.I. felé, kis kirándulása a városban felvidította. Mielőtt azonban a kocsma közelébe ért volna, Eriket pillantotta meg, és a látványtól megtorpant. Barátja az útszéli padkán ült lelógó fejjel, és egy gallyal a koszba rajzolt. Romuald kíváncsian közeledett hozzá, és ahogy jobban megnézte, nem is rajzolt, hanem csak szurkálta az aszfaltot, de ami a legkülönösebb volt, hogy a térdig sáros volt, és a kezére is földmaradványok száradtak. - Hát, te mit csinálsz itt? Erik hunyorogva pillantott fel rá, a délelőtti napsütéstől megfájdult a szeme. Ernyedten ült, és Romuald rögtön látta, hogy szét volt esve. - Elfelejtettem, hol parkoltam – mondta száraz torokkal. Romuald alaposan szemügyre vette. Valami történt a barátjával. - Busszal jöttünk, kissrác, nem emlékszel? - Aha – hümmögött Erik, aztán lehajtotta a fejét, mintha nem is lenne olyan fontos a busz. - Mi lett veled? – kérdezte Romuald rosszat sejtve. Erik megint pislogva nézett fel. - A temetőben ébredtem. Romuald gyanakvó pillantást vetett a kocsma mögött rejtőző régi temető felé. - Te? - Aha, és előtte elmondták, hogy egy átok fenyeget. Romuald elmosolyodott, majd megnézte az óráját, és a kocsma mellett álló buszra bökött. - Jól van, de hamarosan indulnunk kell, Laci délre haza szeretne érni. Indult is volna a busz felé, de Erik ugyanolyan egykedvűen piszkálta a kavicsokat a gallyal. Mélyet sóhajtott, szaggatottan, mint aki levegőt venni is fáradt. Romuald megpróbálta kifürkészni, mi történt vele. - Füvet szívtál? Erik begurulva pillantott rá. - Te meg gázt, te hülye – mondta, és dühösen felpattant. – Belerángattak valamibe, amihez semmi közöm, valaki ki akar készíteni, érted? Szerinted önszántamból töltöm az éjszakámat egy temetőben és ások ki sírokat? Kétségbeesetten mutatta fel piszkos körmeit, és Romuald valóban jól ismerte ahhoz, hogy ilyesmit ne feltételezzen róla. De akkor meg mi zavarhatta össze ennyire? És ki lehet az, aki belekeverte valamibe? - Tudod te, hogy hangzik az, amit mondasz? – kérdezte óvatosan, mire Erik fáradtan leeresztette kezeit, vállai is lehanyatlottak. – Megkörnyékezett az ördög, vagy mi van? - Asszem, igen – bólintott Erik elgondolkodva. Olyan szerencsétlennek nézett ki, hogy Romuald megsajnálta. A vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. - Azt ajánlom, szedd rendbe magad, aludj egyet, aztán otthon mindent szépen elmesélsz, oké? Erik vállat vont, neki most minden mindegy volt. Lassanként magához tért a buszban alvó társaság, ezért hazaindultak Csökmőre. Mindenki levert volt az átmulatott éjszaka után, egyedül Dehátnak és Dusánnak volt még annyi ereje, hogy dalra fakadjanak, de repedtfazék hangjuk csak borzolta a kedélyeket, ezért hamar feladták. Erik félrevonult a többiektől, a busz végében végigfeküdt az üléseken, és elaludt. Mikor megérkeztek, Romualdhoz, ketten kellettek, hogy felrázzák, olyan mélyen aludt. Zsófi nagyi mindenkit ebéddel várt, aztán a csapat szétszéledt. Romuald néhány mondatban elmesélte nagyanyjának, milyen ajánlatokat kapott a kiadótól, Zsófi nagyi büszkén hallgatta unokája sikerét. Erik nem figyelt rájuk, a távolba révedt, majd végigdőlt az asztal melletti padon, és ismét elaludt. Arra ébredt, hogy Romuald berúgta az egyik motorját, ami püfögve, kolompolva folyton lefulladt. Romuald megint bütykölt, vette tudomásul Erik zsongó fejjel. Most egyáltalán nem hiányzott neki a zaj, ezért a szobájába vánszorgott, és becsukta az ajtót. Romuald egy harmincéves Javát próbált beindítani nem túl sok sikerrel. Körülötte feküdtek a szerszámai, olajos rongyok, ahogy Romuald egyre idegesebb lett, egyre nagyobb összevisszaságban. Ez a motor még az anyjáé volt, ezért szívügyének érezte, hogy végre sikerüljön beindítania. Azonban akárhogy olajozta, cserélte alkatrészeit, a szerkezet nem akart engedelmeskedni neki. - Romuald! – kiáltotta túl a pufogást Zsófi nagyi. – Nem értem, miért az udvar közepén kell ezt csinálnod. Miért nem férsz meg a garázsban? Romuald műhelyét a garázsban a legjobb szervizgarázsok is megirigyelhették volna. Azonban a helyiség az évek során átláthatatlanságig túlzsúfolt lett, az udvaron pedig minden ott feküdt Romuald körül karnyújtásnyira. - Jól van már – morogta Romuald, miközben leszállt a motorról, hogy szemügyre vegye a gyújtást. - Lennél szíves visszapakolni, mielőtt feljelentenek a szomszédok – mondta Zsófi nagyi szigorúságot erőltetve magára, majd a kapu felé indult. – És ha valaki keresne, fodrásznál vagyok. - Ki keresne? – motyogta Romuald az alkatrészek közt kutatva, észre sem vette, hogy nagymamája megint sértődötten hagyta magára. Újra próbálkozott a berúgással. Az ülésen ülve adott gázt, de nem történt semmi. Még egyszer rúgott, de most sem akart sikerülni, ellenben a kipufogó hangos puffanással kormot köpött. - Rohadj széjjel! – dühöngött, és a válla fölött hátrapillantott a koromra. Aztán a lángoló kipufogót meglátva leugrott, és felkapta a földről az odakészített porral oltót. Oltásra készen fordult a ropogva lángoló motor felé, majd megdermedt. A kipufogó teljesen kormos volt, de ezt nem tűz okozta. Feszülten figyelt. Nem is volt láng soha. Megint csak képzelődött... Hiszen hallotta, hogy a tűzben felpattogzik a festés, látta a lángnyelveket! Elszántan szorongatta a porral oltót pár percig, majd ujjai lassan ellazultak. Nincs is semmi tűz. A porral oltó a földön koppant, Romuald pedig megtörölte izzadt homlokát. Erik eközben a szobájában széthajtogatott egy Magyarország térképet az ágyon, és fölé hajolt. Az Idegen azt mondta, hogy keressen. De mit keressen? Jól ismerte a környéket, de hogy találhat meg egy kunyhót? Ha létezett ez a boszorkány ötszáz évvel ezelőtt, lehetetlen, hogy álljon még poros kis viskója. Egyáltalán miért lehet olyan fontos? Fogta a térképet, és mérgesen bevágta a sarokba. Annyi dolga lenne még, nem azért jött haza, hogy holmi átkok után kutasson, amiket az álmában látott. Ránézett a telefonjára. Egyetlen hívása sem volt. Hiszen Pesten még fel sem kereste egyetlen ismerősét sem. Ha már aludni nem tudott, elhatározta, hogy dumál egyet Romualddal. Az ajtóban azonban megállt, mert váratlanul eszébe jutott valami. Egy aprócska emlék... valahonnan régről. Felkapta a térképet, és kiviharzott az udvarra. Romuald a kibelezett motor mellett állt, és egy gyertyát tisztogatott egy ronggyal. - Felébredtél? – pillantott a szeme sarkából Erikre. - Megtaláltam – emelte fel Erik a harmonika-térképet. – Gyere, elmondok mindent. Romuald már úgyis megunta, hogy a Java minduntalan kifog rajta, ezért hátradobta a válla fölött a használhatatlan gyertyát, és Erik után ment. - Nem is tudtam, hogy elveszítettél valamit. Erik nem szólt semmit. Az ebédlőasztalon szétterítette a térképet, ő maga pedig leült egy székre. Romuald kíváncsian állt meg az asztal mellett. - Szóval, mi volt az a marhaság azzal a temetővel? - Azt hiszem, elvarázsoltak. - Ez velem is előfordul néha – vont vállat Romuald. Erik szívesen nevetett volna saját esetén, de most komoly ábrázatot erőltetett magára. - Eddig még senkinek nem mondtam el, mert nem tartottam érdemesnek arra, hogy megemlítsem. Jó ideje rémálmok gyötörnek. Az utóbbi időben felerősödtek, hogy alig merek elaludni miattuk, de pár napja már akkor is látom, mikor ébren vagyok. Kissé furcsán hangzik, de nem tudom jobban megfogalmazni. - Miért lenne furcsa? – kérdezte Romuald, és még figyelmesebben hallgatta barátját. Erik az asztalra könyökölt. - Tegnap este is ez történt. Ez a... látomás odavezetett a régi temetőbe, tudod, az I.N.R.I. mögött. Magamtól nem mertem volna, ismersz. De volt ott valami, aminek nem tudtam ellenállni. Erik szóról szóra elmesélt mindent, amit látott, és amit érzett, nem hagyta ki az Idegennel való találkozását sem. Romuald zsebre dugott kézzel hallgatta, látszólag fél füllel, de nagyon is figyelmesen. - És ki volt az a fószer? – kérdezte a végén. Erik felvonta a vállát. - Nem tudom, pedig kérdeztem tőle. Azt mondta, ő „csak egy idegen”. Nagyon sokat tudott rólam, fogalmam sincs, honnan. - Elhiszed, amiket mondott? Erik most felállt, hogy jobban tudjon magyarázni. - Ez a legfurcsább. Egy szavát sem hittem, mert egyébként is racionális fickó vagyok. Viszont valahol megmagyarázhatatlan módon tudom, hogy igaza van. - Csak nem hívő lettél? – kérdezte Romuald tettetett ijedtséggel. Erik gyorsan megrázta a kezét. - Hadd magyarázzam meg! Ez az Idegen azt mondta nekem, hogy keressem meg a boszorkány házát, mert ott találhatok valamit, vagy ilyesmi. Azt hittem, csak össze akar zavarni még jobban, de attól kezdve, hogy megismertette velem Emese emlékeit, egyre több dolog rémlik fel előttem. Abból az időből, amikor Emese élt. - Például? - Például sejtettem, hogy Emese házának a sír közelében kellett lennie, nem élhetett több vármegyére tőle. És most hirtelen eszembe jutott a falu neve is. Kis-Gyarmat. Erik olyan hatással ejtette ki a nevet, hogy Romualdnak is fel kellett volna derülnie, de a fiú még mindig szkeptikus volt. - Ilyen hely nincs is. Mindketten a térképre néztek. - Persze, hogy nincs – mondta Erik. – Ötszáz évvel ezelőtt hívták így, pontosan emlékszem: Gyarmat. - Füzesgyarmat! – böktek egyszerre a térképre. - Látod! – bökte meg Erik a barátja vállát. – Füzesgyarmaton volt Emese kunyhója! Tíz kilométerre sincs Szeghalomtól. Romuald az állát vakarva nézte ujjongó barátját. - Egy kunyhó, ha jól értem – mondta, hogy ellenőrizze, jól követi-e Erik mondanivalóját. - Igen. Az Idegen azt mondta, keressem meg, mert ott válaszokat találok. Tudom, hülyén hangzik, de hátha éppen arra jövök rá, hogy az a fickó hazudott nekem. Vagy arra, hogy attól elmúlnak a rémálmaim. - Meg lennék lepve – morogta Romuald. – De legyen. Nagyobb hülyeségben is részt vettem már. Menjünk, nézzük meg azt a kunyhót! Ha még megvan. Erik lelkesen dörzsölte össze a tenyerét. - Benne lennél? Mármint mi van, ha csak kitaláltam az egészet? - Nem találtad ki. Láttalak reggel. Ekkora átverésre nem lennél képes, mert nem vagy jó színész. Erik örült barátja őszinteségének, még ha kicsit durva is volt néha, most hálás volt neki. - Remek. Induljunk! - Ácsi! – állította meg Romuald a szoba felé igyekvő fiút. – Előbb még van egy kis dolgom. Szét kell kapnom a blokkot, mielőtt lemegy a nap, addig nem fekszek le, míg anyám Javája be nem indul. Holnap reggel...
Mielőtt Romuald beszállt volna a Jeepbe, behajolt az ablakon. - Van porral oltó a kocsidban? - Nincs, miért? – mondta Erik, de Romuald nem válaszolt, a garázsba rohant, kihozott egy tűzoltó készüléket, és berakta a csomagtartóba. Erik összehajtogatta a térképet, majd Romuald fülig szaladt vigyorral beült az anyósülésre. Szétnézett, ujjaival végigdobolt a műszerfalon, majd örömében megbökte barátját. - De jó kocsi ez, te! Erik mosolyogva csóválta a fejét, aztán elindultak. Romuald bekapcsolta a biztonsági övet, és fütyörészve hajolt ki az ablakon, láthatóan jól érezte magát. Nem csoda, ma reggel még nem táncoltak lángnyelvek a szeme előtt. Eriket is feloldotta barátja szertelen viselkedése. Romuald vidáman csapkodta a térdét. - Te, vezethetem majd én is? – kérdezte hirtelen. Erik felnevetett. - Isten ments! Láttalak már autót vezetni. - Mi a bajod velem? – tárta szét a kezét Romuald. - Csak annyi, hogy elfelejted, ennek itt négy kereke van, nem pedig kettő. - Olyan nagy különbség? – csapott a levegőbe Romuald fellengzősen. Erik inkább nem válaszolt. Ma nem sütött a nap, borult volt az ég. Érezhetően közeledett a tél. - Miért is olyan fontos neked a porral oltó? – kérdezte. Romuald egy másodpercig mereven nézte maga előtt az utat, majd újra szélesre húzódott a szája. - Emlékszel, hogy neveztük egymást régen? Aki ügyesebb volt, az volt az Előre Gondolkodó, akinek az ötletei mindig besültek, az volt a Későn Gondolkodó. - Igen – derengett fel Eriknek a gyermekkori emlék. - Hát, most én akarok lenni az Előre Gondolkodó. Ezt a szerepet úgyis ritkán kaptam meg. - Helyes – bólogatott mosolyogva Erik. A percek lassan teltek, a kilométerek lassan fogytak. A felszabadult beszélgetés kissé oldotta Erikben a feszültséget, de csak ideiglenesen. Minél közelebb került a célhoz, annál izgatottabb lett, mit fog találni. Szeghalom után jobbra fordultak, és a nyílegyenes alföldi úton addig haladtak, míg el nem érték a barátságos „Üdvözöljük városunkban! Willkommen in Füzesgyarmat!” táblát. Erik egy percre megállt a táblánál. Üres volt az út, nyugodtan szemlélgethette a táblát. - Mi lesz, ha nem találsz semmit? – tette fel a legfontosabb kérdést Romuald. - Semmi. Hazamegyünk, és megnézzük a Madarakat – mondta Erik könnyedén, majd a gázra lépett, és behajtottak a kisvárosba. Füzesgyarmat szép kis városka volt fürdővel, mozival, építészeti emlékekkel, tájházzal. Romuald jól ismerte arról, hogy fejlődésnek indult az utóbbi években, hiszen népes rendezvényeit többek között a Falussy Rt. is támogatta. Éppen ezért kissé meglepődtek, mikor a város központjába hajtottak. Az utcákon alig lézengett valaki, a csodás parkokat belepték a falevelek, a szél üres nylonzacskókat fújkált át az úton. Erik kétségekkel vívódva vakarta a fejét. - És most? – kérdezte Romuald. – Kérdezősködünk egy csehóban? - Kezdetnek nem rossz – felelt Erik, és leállt egy parkolóba. A fürdőbe, vagy egy helyi vendéglőbe szeretett volna bemenni, de éppen zárva volt mindkettő. Azt gondolták, még túl korán volt a nyitáshoz. Helyette átmentek az utca másik oldalán álló kiskocsmába. A cégér tanúsága szerint valamikor Szőke Tisza volt a hely neve, de a festés megfakult, a „T” betű megkopott, az „sz”-t pedig leleményes kezek „c”-re festették át. Így született meg Szőke Ica. A csehóban ugyanolyan lezüllött alakok ültek, mint bármelyik falusi gladiátorképzőben. Bután széttekintő véreres szemek, vagy éppen életük legnagyobb sorscsapásait akadozó nyelvvel ecsetelgető arcok, és mások, akik úgy bólogattak erre, hogy egy erősebb rántás után az asztalra koppanhatott a fejük. Munkások, idült alkoholisták, akik jobban érezték magukat sorstársaik között, mint otthon a család körében. Erik és Romuald hangos „jónapottal” lépett be, egyetlen felelet erre valahonnan a sarokból érkező csuklás volt. A morcos csapos fél szemmel pillantott feléjük, miközben egy poharat törölgetett. Valaha elegáns hely lehetett, mert bárszékek álltak a pult előtt, de mára minden lerongyolódott. Erik és Romuald letelepedett a falhasadt kárpitú bárszékekre. - Hello! – könyökölt a pultra otthonosan Romuald. – Némi infóra lenne szükségünk. Nem vagyunk ismerősök errefelé. A csapos közelebb jött, és a pult szélére támaszkodott. Csak most látszott, hogy egyik szeme idegesen remegett, a másikat nem tudta kinyitni egy csúnya, régi forradás miatt. Valószínűleg ott szerezte, ahol a börtöntetkókat. - Kinek a megbízásából kérdezősködtök? – dörmögte megorrontva a bajt. – Van engedélyetek? A két barát egymásra nézett a váratlan kérdéstől. - Félreértett – mondta gyorsan Erik. – Mi turisták vagyunk, és régi műemlékek érdekelnek. Vannak esetleg a faluban effélék? A csapos a legsötétebb sarokba mutatott. Egy csontvázképű öreg remegő kézzel öntötte magába a fröccsöt. - Idősebb Kovás Kálmán, fuvarozó. Negyven éve idejár. Leltári szám a talpán. Erik kedvesen mosolyogva ingatta az ujját. - Nem, nem. Engem inkább épületek érdekelnének. Állítólag van a környéken egy nagyon régi lakóház. Több száz éves. A csapos szúrós szemmel nézett rájuk, majd két poharat vett elő. - Isztok is, vagy csak dumáltok? A fiúk több segítségre számítottak. Ez a hideg közöny meglepte őket. - Társalgunk – mondta Romuald olyan hangsúllyal, mint aki senkinek nem engedi, hogy elrontsa a jókedvét. – Legalábbis, ha képes ilyesmire. A csapos egészen közel hajolt hozzá. - Mondtál valamit, taknyos? Romuald válaszolt volna, de széknyikorgás jelezte, hogy páran felálltak az asztal mellől, és őket figyelték. Erik megragadta a barátja karját, lehúzta a székről, és kivezette. Nem bajt okozni jöttek. - Rokonszenves környék – viccelődött odakint Romuald, amint a kocsi felé igyekeztek. Sáros alvázú rendőrautó gördült végig a kihalt utcán. Lassan, ráérősen, a kereszteződéshez érve megállt, pedig nem jött egy autó sem egyik irányból sem, majd ugyanilyen komótosan elfordult. Erik a szeme sarkából figyelte. Őket tartották szemmel, azért lassítottak. - Menjünk be ide! – ajánlotta Romuald. – Könyvesboltban csak tudnak segíteni. Pattanásos képű lány pattant fel a pénztár mögül, mikor beléptek az üzletbe. - Hello! – köszönt Erik. – Érdeklődni szeretnék, hogy... A lány elkerekedett szemmel figyelte a fiúkat. Hümmögött ijedtében, szája sarka legörbült, majd bátortalanul hátra kiáltott. - Éva néni! Vevők! Kedves, kerekképű asszonyság jelent meg. Néhány lexikont tett le a pultra, és illedelmesen köszönt. - Miért kell mindig kirohannom? – pirított a lányra, majd széles mosollyal fordult a vevők felé. – Segíthetek valamiben? - Igen – mondta Erik. – Turisták vagyunk, és érdekelnek a helyi nevezetességek. Régi épületek, hírességek lakóhelyei, satöbbi. Ha van ilyen a városban, hálás lennék, ha egy kis segítséget kaphatnék. Amilyen rokonszenvesen előadta Erik a mondanivalóját, úgy simult le a mosoly a nő arcáról. Ridegen nézett végig kettejükön, majd felfuvalkodott. - Nem szégyellik magukat, ilyen átlátszó indokkal bemerészkedni ide! - Bemerészkedni...? - Tudom, mit akarnak a maguk fajták két védtelen nőtől. Pfuj, piszkos dolgokat! Takarodjanak, kifelé! Erik és Romuald hebegve, de sietve hagyta el az üzletet, mögöttük hatalmasat zörrent a becsukódó ajtó. - Nem értem, mi van itt – mondta Erik, mikor magához tért. Romuald a Jeep motorházának támaszkodott. - Legközelebb ne add elő a turistás sztorit. Errefelé nem szeretik őket. - Nem lesz legközelebb – nézett szét Erik. – A saját orromra fogok hagyatkozni. Beszálltak hát a kocsiba, és utcáról utcára szemügyre vették a helységet. Romuald megkérdezte néhányszor, biztosan jó helyen járnak-e, de Erik rendületlenül folytatta a keresést. Érezte, hogy jó nyomon volt. Mi másért kapta volna meg Emese emlékeit? De hol volt a kunyhó? A városban sokféle műemléket látott, de mindegyik modernebb volt, mint a boszorkány háza. A tájház épülete előtt az út szélére húzódva megállt. - Éhes vagyok – mondta Romuald. – És az a rendőrautó folyton a nyomunkban van. - Az a dolguk, hogy nyomozzanak – nézett hátra Erik, majd kiszállt a kocsiból. Megnézte közelebbről is a parasztházat, de nem tűnt ötszáz évesnek. Mennyi idős lehetett vajon? Romuald unottan figyelte, ahogy Erik szóba elegyedett egy arra járó öregasszonnyal. A néni nem nagyon értette, mit akar mondani neki Erik, aztán meg rikácsolni kezdett, és a táskájával fejbe vágta Eriket. Romuald pislogva ámult el az öregasszony viselkedésén. Erik a fejét dörzsölgetve ült be a kocsiba. - Hát, ez meg mi volt? – nyögte ki Romuald. - A vén szipirtyó biztos stukkert hord a táskájában! – lapogatta a fejét Erik szenvedő arccal. Mielőtt még Romuald ismét kérdezhetett volna, váratlanul rendőrautó szirénája harsant fel a békés csendbe, és egy pöfögő Ladát üldözve kihajtottak arra az útra, ahol a Jeep parkolt. A Lada az út közepén kacsázott, ablakából egy fickó hajolt ki, és egy sörösüveget dobott az őt üldözőkre. A sörösüveg szétreccsent a rendőrautó szélvédőjén, mire az egyik rendőr pisztollyal nyúlt ki az ablakon, és a Ladára tüzelt. Közben visított a sziréna. A Lada nem túl sebesen pöfögött el Erikék mellett, de a durrogást hallva gyorsan lehúzták a fejüket. Csak akkor néztek fel újra, mikor a rendőrautó is elsuhant mellettük. Vagy száz méterrel arrébb a Lada kátyúba futva megcsúszott, és egy fára csavarodott. A rendőrök gyorsan kiugráltak az autóból, hogy körülfogják a bajkeverőket. Erik kiszállt a kocsiból, Romuald is gyorsan követte. Elképedve nézték, amint a rendőrök megbilincselik a sörösüveg dobálókat a távolban, és a túl közel merészkedő érdeklődőket is a kocsira tenyereltetik, és megmotozzák. Teljes volt a felfordulás. - Mi a rák folyik itt? – bukott ki Romualdból. Egy hozzájuk közel eső házból egy tréningruhás, trikós pasas jött ki sörösüveggel a kezében, és a kapuban állva fennhangon kommunistázni kezdte a rendőröket. Pechjére megjelent egy másik rendőrautó is, és rövid szóváltás után berakták a kocsiba, és továbbhajtottak a kollégákhoz. - Ez itt Dilifalva – nézte Romuald az össze-vissza szaladgáló embereket. – Itt mindenki megkattant. Erik összeszűkített szemmel nézett rá. - Nem véletlenül ilyen a közhangulat. - Merthogy? - Az Idegen azt mondta, közelgő veszély fenyegeti az embereket. Mindenkit, aki az országban él. Emese kunyhójában van valami, ami ennek az egésznek a kiindulópontja. Azt gondolom, ez az erő, ez az átok zavarja meg a gyarmatiak fejét. Feszültek, mert tudat alatt éreznek valamit a közelgő veszélyből. És mindez azt bizonyítja, hogy a kunyhó közel van. - Nem tetszik ez a nyomortanya – morogta Romuald. Gyorsan elhajtottak a forrongó események közeléből. Erik most már biztos volt benne, hogy a kunyhót valahol a falun kívül kell keresnie. Sajnos helybelire nem számíthatott, hogy elkalauzolja a környéken. Megállt hát egy benzinkútnál, hogy vegyen egy várostérképet. Romuald is kiszállt, de ő inkább a közeli élelmiszerbolt felé kacsintgatott. Azonban az ajtó előtt megcsörrent a telefonja. - Romuald, hol... agytok? Felhívott... ürge, aki... - Dusán, nem hallak. Nincs térerő. Hiába távolodott el az épülettől, csak nagyon akadozva hallotta a barátját, forogva, félmondatokban beszélgettek. A benzinkút kicsiny üzletében Erik néhány csokit tett a pultra, mert nemcsak Romuald érezte, hogy leesett a vércukorszintje. A pénztáros srác vele egykorú lehetett, ezért Erik még egyszer utoljára megpróbálkozott azzal, hogy valamiféle hasznos információt szerezzen tőle. A fiú nagy fekete szemekkel nézett rá a pult mögül. - M-még v-valamit? – kérdezte dadogva, és saját beszédhibájától szégyenkezve kerülte a kuncsaft tekintetét. - Nincs véletlenül térképetek a városról és a külterületéről? A fiú úgy nézett Erikre, mintha ezt még soha senki nem kérdezte volna, mióta él. - N-nincs – felelte erőltetetten forgatva a nyelvét. – P-próbáld meg a k-könyvesboltban. - Hogyne – hangolódott le Erik. – Pedig nemrég tudtam meg, hogy néhai nagyapám rám hagyott valami házat a falu környékén, de én errefelé nem vagyok ismerős. Míg beszélt, a fiú beütötte a csokik árát a pénztárgépbe, aztán visszafordult Erik felé. A levegőbe nézve gondolkodott egy darabig, majd azt mondta: - A faluban n-nem... nemigen van üres ház. K-kettőt adtak el legutóbb l-lebontásra, de üres nincs. Innen r-ritkán költöznek el az emberek. A h-határban van n-néhány romos viskó, d-de az biztos nem érdekel. Erik ennek ellenére kíváncsi lett. Végre valaki, aki segítőkésznek mutatkozik, igaz nehéz kivárni a mondat végét, de már biztos, hogy jó nyomon van! - Pontosabban milyenek is azok a romos viskók? – kérdezte. Abban a pillanatban csilingelt az ajtó fölötti csengő, és két egyenruhás rendőr lépett be az üzletbe. - Milyen ürge? – kiáltotta Romuald a telefonba a benzinkúttól eltávolodva. - Felhívott, mert megadtad neki a számomat – felelte Dusán a telefon másik végéről. - De kicsoda? - Nem emlékszem, hogy hívják. Tavaly... születésnapján találkoztunk. - Kinek a szülinapján? - Halló! Romi, nem hallak! Romuald kezdett begurulni. Morogva fordult jobbra-balra, gyomorkorgását hallva már szeretett volna végre bemenni a boltba, ahonnan friss péksütemények illata áradt. - Hallasz már? - Most jó. Szóval Viktor szülinapi partiján futottunk össze vele. Nagymenő gitáros volt, te jobban ismered, mint én. Valami régi együttesben nyomult régen, most rendezvényeket szervez. - Ezt értem, de hogy hívják? - Nem jut eszembe. Túl sokat ittam akkor, Dehát is teljesen padlón volt, úgyhogy ő sem tudja. Valami Vásárhelyi, vagy mi... Várjál, Dehát azt mondja, nem Vásárhelyi. Romuald csak fél füllel figyelt, váratlanul lekötötte a figyelmét valami. Ugyanaz a sárfoltos rendőrautó állt meg a benzinkút mellett, amelyiket legelőször látták cirkálni, egy polgárőrös terepjáró kíséretében. A két marcona közeg kiszállt, majd besétáltak egyenesen a benzinkút üzletébe. - Nem Marosi véletlenül? – kapta el a pillantását Romuald, ahogy fény villant az agyában. – Marosi Laci. - Hát, persze – kiáltott fel Dusán. – Most már emlékszem, azt hittem, Marosvásárhelyről eszembe fog jutni. - Szóval mi van Marosival? – kérdezte most már türelmetlenül Romuald. A benzinkutas fiú kissé lehalkította a hangját. - N-nem érdekes egyik sem. V-van egy a Szigeten, ami már nagyon öreg, k-kis híja, hogy k-ki nem dől az oldala. Egy öreg... öregember javítgatta egy d-darabig, d-de már évek óta nem látták őt sem. - Ki volt az? Milyen régóta? – kérdezte növekvő érdeklődéssel Erik. - Valamiféle horgász lehetett. V-vagy csak a neve volt az? N-nem tudom, húsz éve lehetett már. Erik összeszűkített szemmel nézte, olyan szigorúan, hogy a fiú kissé behúzta a nyakát. Erik számára a történet most kezdett érdekessé válni, és hirtelen rájött, mégsem olyan képtelenség, ami vele történik. - Biztos, hogy nem Halásznak hívták? – kérdezte. - N-nem tudom – tördelte az ujjait a fiú. – Én sosem láttam, t-túl fiatal vagyok. Cs-csak hallottam arról az öregről, aki az elhagyott h-házikót igazgatta. Egyesek szerint k-kincset keresett, d-de nem hiszem. Nem tudja senki. A fiú gyorsan megrázta a fejét. A rendőrök az újságokat válogatták, a fiú a szeme sarkából nézte őket. - Figyelj rám! – mondta Erik a csokikat szatyorba rakó fiúnak. – Nekem tudnom kell, hol van az a kunyhó. Személyes okokból. A nagyapámat ugyanis Halásznak hívták, és húsz éve halott, és ha úgy van, ahogy mondod, akkor számomra nagyon fontos az a kunyhó. A fiú lopva szétnézett, majd megvonta a vállát. - N-nem biztos, hogy k-keresett valamit. Ez csak m-mendemonda. A korábbi segítőkészsége hirtelen elpárolgott, vette észre Erik. Nem csoda, hiszen az egyik közeg felfigyelt a beszélgetésükre, odaállt Erik mellé, és a pénztáros fiúra nézett. - Minden rendben, Gergő? - M-m-minden... – hangzott a bátortalan felelet. A rendőr a pultra tette a tányérsapkáját, de annyira a szélére, hogy megingott, és mielőtt Erik elgondolkodott volna azon, miért nem tudta a pult közepére tenni, már le is billent, és halk puffanással esett a padlóra a rendőr és Erik közé. Egyszerre pillantottak a sapka után. A rendőr nem nyúlt utána azonnal, és Erik sem érezte, hogy törnie kellene magát, hiszen a sapka tulajdonosa is észrevette, mi történt. Aztán tekintetük összetalálkozott, és Erik undorral vegyes haragot pillantott meg a másik tekintetében. - Szándékosan lökted le a sapkámat? – kérdezte a rendőr, mire a társa otthagyta az újságokat, és közelebb jött a tényállás felé. Erik nem értette, de tisztán felismerte a szándékos provokációt. Ezek akartak tőle valamit. Nem ijedt meg, de ebben a pillanatban szeretett volna valahol máshol lenni, mondjuk a kocsijával körbejárni a várost, mert minden perc késlekedéssel távolabb kerülhet a felgyülemlett rejtélyek megoldásától. Nem válaszolt, és ezt a rendőr pimaszságnak vehette, mert tekintélyt parancsolóan szembe fordult vele. - Tudod, hogy amit csináltál, az hivatalos közeg elleni erőszak? Erik viccesnek tartotta ezt a kijelentést, mint mindent, ami ebben a városban történik, de megpróbált nem a rendőr képébe röhögni. - Véletlenül esett le, nekem semmi közöm hozzá. A rendőr azonban más véleményen volt. Feldühödött, és azonnali megtorlást követelt. - Vedd fel! Most már biztos volt, hogy akartak tőle valamit. Addig erőlködnek, míg ki nem provokálnak valami tényleges balhét. Erik nem volt hajlandó minden őrült kívánságának eleget tenni. A benzinkutas fiú elkerekedett szemmel figyelte őket, és lassan hátrább húzódott. - Mondtam már, hogy semmi közöm hozzá – mondta Erik. A sapka még mindig ott feküdt kettőjük között, és a feszültség egyre nőtt. - Még hogy semmi közöd, te kis taknyos senki! – csattant fel hirtelen a közeg, és Erik most már komolyan tartott attól, hogy csávába került. – A kérdezősködéseiddel feldúlod ennek a békés falunak a nyugalmát, plusz még hivatalos személy ellen is szegülsz, amikor tisztességesen érdeklődni akarunk a szándékaid felől, és a dulakodásban kár teszel az egyenruhámban! - Micsoda? – Erik alig tudott megszólalni. Igaza volt Romualdnak, itt dilis mindenki. - Bilincset, Pityu. Bevisszük az őrszobára ezt a bajkeverőt. - Micsinálnak? – hápogott Erik, de két oldalról máris közrefogták. Legszívesebben kicselezte volna őket, hogy kereket oldjon, egy pillanatra látott esélyt rá, de ezen a helyen nem volt benne biztos, milyen messze juthatna. A legkevésbé hiányzott neki, hogy bilincsben vezessék el, de nem adhatott okot arra, hogy utána lövöldözzenek. - Tedd hátra a kezed, ha nem szeretnél súlyosbító körülmények miatt még több kellemetlenséget. - Nem beszélhetnénk meg józanésszel? – próbálkozott Erik, de a Pityu nevezetű durván a pultnak lökte, hátracsavarta a karját, és már kattant is a bilincs a csuklóján. - Kussolj! – mondta Pityu rendőr. – Majd én elveszem a kedved a pofázástól. Karját megragadva kivezették, és Erik most már nem látta értelmét, hogy bármi értelmeset mondjon. A dadogó fiú is némán nézte végig a jelenetet a sarokból. Romuald fáradtan tette el a telefont. A vonal megszakadt, és ő nem sok értelmeset tudott meg Dusántól. Nem baj, ha hazaérnek, felkeresi majd. Elindult végre a bolt felé, gondolatban már be is vásárolt az illatokból, de váratlanul mozgást vett észre a szeme sarkából. És ahogy meglátta, hogy Eriket megbilincselve hozzák ki, megtorpant. Olyannyira mozdulni sem tudott, hogy azt sem tudta, odafusson, vagy inkább elrejtőzzön, nehogy őt is lecsukják. Erik a tekintetével Romualdot kereste, ahogy a rendőrautóhoz vitték. Összenéztek, de túl messze voltak egymástól, nem volt esélyük beszélni. Romuald tekintete csupán jelezte, látta, mi történt, aztán Eriket beültették a rendőrautóba. Romuald ekkor ocsúdott, mert a két rendőr szétnézett a környéken. A bolt ajtajához hátrált, és odasimult, hátha úgy nem lesz feltűnő. Rövid pillantást vetett a Jeepre. Azzal lett volna esélye elmenekülni, de a kulcs Eriknél volt. A rendőrök gyanakodó tekintettel ültek be az autóba, ezalatt Romuald lassan eloldalazott az épület sarkáig, ott már nem láthatták, és a tűzfalhoz lapult. A rendőrök eligazították a polgárőröket, majd becsapták a kocsiajtókat. Romuald most lett igazán ideges. Óvatosan kikukkantva nézte, hogy távolodik el a rendőrautó Erikkel együtt, és egyedül marad ebben az idióta városban.
Áron bá keserűen vette tudomásul, hogy itt sem fog egyetlen biztosítást sem kötni. Hiába jön ide vidékre, az emberek vagy nem akarnak, vagy már kötöttek életbiztosítást. Nem neki való volt ez a foglalkozás. Ahogy a kocsiban üldögélt, újból felvetődött benne, hogy felhagy az ügynökösködéssel, ez csak időpocséklás. Nagyon lehangoló munka volt, ráadásul már öreg is volt ehhez. Esetleg visszatér valamelyik régi foglalkozásához. Még egyszer elátkozta azt az állásközvetítőt, amelyik belerángatta ebbe az egészbe. Nem sok éve lenne már a nyugdíjig, de addig nem tudja elképzelni az életét biztsítási ügynökként. Az ügynököket nem szereti senki. Annyi ajtó csapódott már be előtte, hogy egy darabig számolta, de kétszáz után abbahagyta. Minek terhelje magát ilyen szomorú adatokkal? Egyébként alapvetően vidám, optimista beállítottságú ember volt. Ma azonban nem volt jó napja. Szeretett öreg Volkswagenjében üldögélni, de nem húszéves öltönyében és nyakkendőben. Szívesen visszaindult volna Budapestre most rögtön. Aztán eltökélte magát. Itt van még egy bolt, ha itt sem jár szerencsével, nyomban hazaindul. Amint kiszállt a kocsijából, már sejtette, mire számíthat. Ebben a kisvárosban egy normális emberrel sem találkozott még, kizárt dolog, hogy most fusson össze eggyel. Egy próbát azért megér, de aztán örökre leáldoz ügynöki karrierje! Aktatáskáját unottan lóbálva indult az ábécé felé. Megigazította magán a zakót, hogy legalább elsőre jó benyomást keltsen, arcára megnyerő mosolyt erőltetett. Azonban alig tett néhány lépést, a sarkon egy fiú ugrott elé, és ettől annyira megrémült, hogy megtorpant. Ebben a faluban jobb, ha óvatos az ember, gondolatban védekezésre is felkészült, abban az esetben, ha az őrült nekitámadna. Viszont ilyesmi nem történt. A fiú alighogy elé ugrott, rögtön a falhoz lapult. Észre sem vette a szegény biztosítási ügynököt, és a válla fölött visszafelé tekintgetett. Láthatóan ideges volt, és Áron bá nem örült neki, hogy belebotlik egy idegesen rejtőző alakba. Gondolta, jobb, ha lelép, mielőtt felfedezik, de mielőtt megmozdult volna, a fiú észrevette, és rámeredt. Ő is meglepődött, úgy sejtette, egyedül bujkált, de inkább kíváncsian, mint ijedten nézett az öregre. Néhány pillanatig csak nézték egymást, ezalatt mindketten azt szerették volna felmérni, hogy az eléjük toppanó lakos az őrületnek melyik szakaszában leledzik éppen. Áron bá elhatározta, nem hagyja, hogy útját állják. - Gyengék a falak errefelé – kerülte ki a gyanús helybelit. – Támassza csak tovább, elmeháborodott úr, nehogy kiboruljon. Sietve oldalazott el, de a fiú megszólította. - Várjon! Áron bá összeszűkített szemöldökkel vette tudomásul, hogy megragadták temetési öltönyét. - Rendőrök portyáznak mindenfelé – súgta Romuald, és még szorosabban simult a falhoz. Áron bá megigazgatta meggyűrődött zakóját, majd hárított. - Elnézést. Bűnügyekből szeretnék kimaradni, én már öreg vagyok ehhez. Kellemes napot, további jó faltámasztást! - Várjon! Maga normálisnak néz ki – szólt rá megint a fiú, és Áron bá maga sem tudta, miért marad. - Naná! – kérte ki magának a biztosítási ügynök. – Mert nem vagyok idevalósi. Romuald megkönnyebbülten sóhajtott. - Hál’ istennek! Segítsen nekem! Terelje el a figyelmüket, hogy el tudjak szökni. - Sajnálom, mondtam, hogy bűnügyekből... - Nem erről van szó. Most nem magyarázhatom meg, de észrevétlenül el kell tűnnöm. Áron bá szíve megesett a bajba került fiún. Visszaemlékezett arra, mikor ő is fiatal volt, és ő is hasonló helyzetbe került. És hogy mindig kivágta magát. Ezek a mai kölykök olyan gyámoltalanok. Még elmenekülni sem tudnak segítség nélkül. - Megnézem, mit tehetek – sóhajtott, és a fiú hálás tekintetétől kísérve kilépett az épület mögül. A terepszínű ruhás polgárőrök nagyon tárgyaltak valamit. Áron bá pár lépéssel közelebb ment, aztán az úton meglátott egy biciklistát, aki egy hatalmas farkaskutyát futtatott maga mellett pórázon, és hirtelen elkiáltotta magát. - Hé, fogják meg, ellopta a kutyámat! A polgárőrök egy pillanat alatt felfogták a helyzet komolyságát, és valamennyien a „bűnelkövető” nyomába szegődtek. A biciklista gyorsítani kezdett, mikor látta, hogy egy csapat terepruhás fut felé, és idegesen pislogott hátrafelé. Áron bá élvezettel nézte az üldözést, míg el nem tűntek a szeme elől, egészen feldobódott. A kiabálásra előjött az ábécéből egy igen nagydarab eladónő, hogy megnézze, mi folyik az utcán. Áron bá megborzadt a nő elhanyagolt külsejétől, felhízlalt zsírpárnáitól, és ahogy kíváncsiskodás közben beletúrt az orrába. Ekkor ment el a kedve az ügynöki pályától. - Drága asszonyom! – szólította meg az asszonyságot. – Mondja, kérem, hogy nincs szüksége életbiztosításra, és én már itt is hagyon ezt a nyamvadt falut az orrtúró parasztjaival együtt! Az utolsó szavakat nagyon kétségbeesetten ejtette ki, meg is lett a hatása. A nő dühösen becsapta az ajtót, és kifordította az „Ebédelni mentem” táblát. Helyes, sétált vissza Áron bá a kocsijához. A fiú már eltűnt addigra, ezek szerint mégsem olyan teszetosza, mint ahogy gondolta. Beült a Volkswagenbe, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésben a kormány mögött. Irány Budapest, határozta el. Kihajtott a parkolóból, de az útkereszteződésnél egy percre megállt. Aktatáskája szúrta a szemét az anyósülésen, fogta hát, és lazán hátradobta a hátsó ülésre. A hátsó ülés erre azt mondta, hogy „aúú”. Áron bá idegesen fordult hátra. Romuald a homlokát dörzsölgetve egyenesedett fel. - Kösz a segítséget, öreg. - Mi a fenét keresel itt? – förmedt rá Áron bá, haragjától talán csak a meglepettsége volt nagyobb. – Hogyan szúrtad ki a kocsimat? - Üres volt a parkoló. - És pont az én kocsimba volt képed betolakodni? - Sajnálom. Vészhelyzet volt. A fiú úgy ült ott, mint egy rakás szerencsétlenség ölében az aktatáskával, mégis volt benne valami eltökélt szemtelenség. - Szállj ki! – utasította Áron bá. – Szállj ki, amíg kedves vagyok! - Segítsen nekem – mondta kedvesen Romuald, és az első ülés támlájára könyökölt. - Már segítettem egyszer. - Igen, köszönöm. De a barátom bajban van, és... és maga megbízható, rendes embernek néz ki. Még mit nem képzel ez a taknyos, háborodott fel Áron bá, és talán ki is mondja, ha nem jelennek meg a benzinkút felől a polgárőrök a pórázon vezetett farkaskutyával. - Uram, itt a kutyája! Még csak ez hiányzott, ilyenkor persze hatékonyak, ha nincs rájuk szükség! Ha ideérnek, egy hétig sem magyarázza ki magát. - Húzódj le, te istencsapása! – mormolta az öreg, Romuald lebukott, és Áron bá ráfordult az útra, éppen ellenkező irányba, mint amerről a polgárőrök közeledtek, és nagy port kavarva zakatoló motorral elhúzott. Kifelé hajtott a városból Szeghalom felé, majd amint elhagyta a házakat, balra fordult egy poros útra, és megállt. Szigorú tekintettel nézett hátra. - Szóval, mit balhéztál a rendőrséggel? - Én semmit – mentegetőzött Romuald. - Ne várd a segítségemet, míg el nem mondod, mit kavartok a haveroddal. - Jól van – egyezett bele Romuald, és az első ülésnek támaszkodott. – Elmondom. Mi ketten titkos nyomozást végzünk, mitől lett hisztérikus a közhangulat ebben a városban. De a főkolompos elkapta a társamat, és valószínűleg bezárták. Áron bá szkeptikusan hallgatta. - Igazán? És kiderítettétek, mitől hisztérikus a közhangulat? Romuald ravaszul elmosolyodott. - Ez titkos, öregem. - Nem vagyok az öreged, kis nyavalyás – csattant fel Áron bá. – A nevem Petrovics Áron, úgyhogy leszel szíves Áron bának szólítani, ha hozzám beszélsz. - Petrovics? - Ha híres leszek, Petőfire cserélem. - Értem. Falusi Romuald Csökmőről – mondta a fiú, és átnyújtotta a kezét az ülések között. Áron bá morogva kezet fogott vele. - Örvendek... - Nézze, nem vicceltem, amikor azt mondtam, a segítségére van szükségem. A barátomat lekapcsolták, pedig ártatlanok vagyunk, és már nagyon közel járunk a rejtély megfejtéséhez. Többet nem mondhatok, de minél hamarabb ki kell hoznunk onnan valahogy. Áron bá szája mosolyra húzódott gyér borostája fölött. - Úgy gondoltad, hogy segítsek megostromolni az őrszobát? Romuald eltöprengett. - Valahogy úgy. Áron bá a térdére csapott, úgy nevetett ezen a képtelen ötleten, amit mellesleg ő maga sugallt. De nem sokáig volt jó kedve, Szeghalom felől két szirénázó mentőautó száguldott be a városba egymás után, hogy csak kapkodták a fejüket utánuk. - Nézze! – folytatta Romuald. – Ezek az emberek régen egész normálisak voltak. Történt velük valami, ami meghülyítette őket és kiszámíthatatlanná váltak. Nem hagyhatom a haveromat a kezeik közt. Áron bá most egészen eltökéltnek látta a fiút. - Az őrszoba ostroma... – töprengett. Romuald lassan bólintott, és az öreg biztosítási ügynök egy percre megrémült attól a gondolattól, hogy mégiscsak egy helybelit engedett a kocsijába, és most őt traktálja a háborodott elképzeléseivel.
