A Három Patkány Éve 1. fejezet A Három Patkány (részlet)
A HÁROM PATKÁNY
A puszta ujjaival kellett kikaparnia a földet. Álmában mindez teljesen természetes volt. Olyan erős elhatározás hajtotta, aminek nem tudott ellenállni, pedig lelkét kétségek feszítették. Miért nem hozott ásót? Egy ásóval a kezében kellett volna elaludnia, hogy nem gondolt erre korábban? El akarta felejteni ezeket a rémálmokat minél hamarabb. Még azt sem tudta, mit keres, mielőtt megláthatta volna, mi után kutat, mindig felébredt. Erik tompa aggyal ült fel az ágyban ziháló légzéssel és csuromvizesen. Már régóta kínozták a rémálmok, mégsem tudott hozzászokni. Eszébe jutottak a korábbi hajnalok. Mindig hamarabb kelt fel, mint a nap, és este igyekezett minél később elaludni. A rémálmok mindig jöttek, és egyre kellemetlenebbek voltak. Számára nem volt semmi jelentőségük, mégis zavarták. Összekavarodtak tőle a gondolatai, jó ideje nem járt a fejében semmi, csak keresni, keresni és ásni. Mi értelme volt ennek? Felhúzta a térdét, és átkarolta, állát fáradtan tette térdére. Valójában szeretett volna még aludni, de ilyenkor már sosem szokott. Mi a fenét kellene keresnie a földben? Talán elrejtett kalózkincset? Talán a Sekély sírhant zaklatta fel ennyire, amit pár hete látott? Nem is volt olyan félelmetes. Megrázta a fejét, hogy elterelje a gondolatait. A közelgő utazásra kellett koncentrálnia. Amikor a nap első sugarai bevilágítottak az ablakon, felkelt az ágyból, felöltözött, és összecsomagolta a holmiját: kirántott pár ruhát a szekrényből, és a hátizsákjába gyűrögette. A csomagolás nem nagy ügy, csupán két perc az életéből. Már hozzászokott, rutinosan forogtak az ujjai. Az ajtóból még visszanézett kicsiny, szerényen berendezett lakására. Megint üresen hagyja jó darabig. A városban reggelizett, a Boszorkánykonyha nevű hely első kuncsaftja volt. Szerette ezt a csendes helyet. A kaja csapnivaló volt, ezért soha nem volt tömeg. Még nyolc óra sem volt, de már kifelé robogott a Jeepjével a fővárosból, végig az Üllői úton, le az Alföld felé. A verőfényes novemberi napsütés felvidította, és nem mellékesen kitörölte a fejéből az éjszaka minden gyötrelmét. Felhangosította a rádiót, és mosolyogva csillogtatta meg fogsorát, amint egy-egy csinos lány szeme rávillant. Hogy őt csodálták meg, vagy a kocsiját, az nem igen érdekelte. Sikert aratott, és ez volt a lényeg. Háromórás út után ért el szülőfalujába. Amikor a Csökmő táblát meglátta, izgatott lett. Olyan jól ismerte ezt a falut, de már nagyon régen járt itt, kíváncsi volt, mi változott. Várhatóan semmi. Jobbra-balra kémlelgette a házakat, ismerős arcokat keresett, és meglepődött, néhány szép új ház láttán. Az emberek megfordultak a hatalmas amerikai autó láttán, de Erik tudta, fogalmuk sincs, ki vezeti. Első útja Erzsihez kellett volna, hogy vezesse, de nem vitte rá a lélek. Erzsi volt a legközelebbi rokona, de az utóbbi időben ritkán találkoztak, a kettőjük közötti kapcsolat már nem volt olyan szoros, mint régen. Erzsi és a nővére egyforma volt, mint két tojás, ezért ha őt látta, Erik legalább egy kicsit úgy érezhette, anyjából még itt volt egy kis darab ezen a világon. Csalóka érzés volt ez, hiszen nagyon fiatal volt, mikor az autóbaleset történt, és azt követően a nagymamája felváltva osztozkodott Erik nevelésén Erzsivel és a férjével. Erik igazán hálás volt nekik mindenért, főleg mert a rokonai nem engedték elkallódni valami árvaházban. Azonban a róluk kialakított apa- és anyaképe közel sem volt ugyanaz, mint azokkal az emberekkel, akik vér szerint hozzátartoztak. Romualdot nem találta otthon, az egyik szomszédjától tudta meg, hogy éppen temetés van, egy öreg bácsinál rótta le tiszteletét. Sáros utakon haladt tovább a falu széle felé. Az út nagyon rossz állapotú volt, kisebb-nagyobb pocsolyák csillogtak a keréknyomokban, de Eriket a Jeepben ülve ez egyáltalán nem zavarta. Ráfordult a temető melletti földútra, és leparkolt a kapu mellett. A kis temető sírjai közt ritkás, csenevész fák hullatták a lombjaikat. Eriket mindig is taszította a temető kopársága és a sírkövek ridegsége. Legyőzhetetlen taszítóerőt érzett valamennyi temető láttán, most is meg kellett makacsolnia magát, hogy idáig egyáltalán eljöjjön. Ez a hely különösen tabunak számított, hiszen itt nyugodtak a szülei, nagyszülei és egy Anna nevű lány is. Őt öt éve veszítette el. A legtisztább szerelem volt közöttük, ami csak kialakulhat két ember között. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, és középiskolában is osztálytársak maradtak. Együtt akartak élni, megházasodni, csodás közös terveket szövögetni. És most Anna is egy sivár sírkő alatt feküdt, ahová magával vitte mosolyát és gondoskodását. Erik bénultan bámulta a sírokat, tudta, hogy szeretteié is ott vannak a sorok közt. Elfacsarodott a szíve, ahogy a múltra gondolt ahányszor csak erre járt. Nem akart azokra a fájdalmakra emlékezni. Most is szertartás folyt. Fekete ruhás alakok nézték, hogyan engedik le a koporsót, miközben a pap az utolsó búcsúzószavakat mondta. Romuald, gyerekkori barátja szőkés fejét ilyen távolságból is kiszúrta. Egy lányt vígasztalt ölelgetve, valószínűleg a szomszéd bácsi unokáját. Romuald nem ismerte túl jól a lányt, de volt egy olyan tulajdonsága, ami miatt minden lány a legjópofább barátjának tekintette. És Romuald imádta, ha lányok vették körül. Erik kiszállt a kocsiból. Az út szélén várt Romualdra. Hátat fordított a komor látványnak, inkább a közeli házak előtt ringatózó őszirózsabokrokat nézte. A gondozott virágoskert sokkal kellemesebb élményt nyújtott. Zaklatottsága is abbamaradt, néhány mély lélegzet után újra a régi volt. Míg várakozott, a kocsiját nézegette. Lerugdosta a sárhányóra tapadt sárrögöket, majd cipője orrával a gumit nyomogatta, és mikor mindent rendben talált, biccentett. Fel sem figyelt arra, hogy a temető kapuján kitódult a gyásznép, és visszaindultak a faluba. A hirtelenszőke hajú fiú puszival búcsúzott el a lánytól, majd szétnézett, észrevette Eriket, és vidáman, mint aki nem is temetésről jött, felé szökellt. - Hé, Erik! – kiáltotta fennhangon. Erik arca felderült barátját látva. Romuald teli szájjal vigyorogva közeledett, szemébe nőtt szőkés hajfürtjei meglibbentek a könnyű szélben. Alapvetően kevés közös tulajdonságuk volt kettőjüknek, mégis testvéreknek tekintették egymást. Erik vékony testalkatú volt sportos izmokkal, kisfiús arcvonásokkal, vékonyszálú, gesztenyebarna hajjal és sötétkék szemekkel. Világéletében sportszerűen futott, később öttusázott, ezért megszokta, hogy mindig adjon erőnlétére. Emellett jó tanuló is volt mindig, sokáig azt az álmot dédelgette, hogy szociológus lesz, de mégis inkább a sportot választotta. Romuald ezzel szemben csillogó zöld szemével, örök jókedvével a legtöbb társaság középpontja volt. Aki nem tudta a nevét, az is ismerte arról, hogy körülötte mindig nevetett mindenki. Kedvenc foglalatosságai voltak a lányokkal való barátkozás és a sör mérték nélküli fogyasztása. Keveset mozgott, ezért magas, arányos testalkatán máris jelentkeztek a súlyfölösleg jelei kisebb sörpocak formájában. Erik biztos volt benne, hogy barátja tíz év múlva szépen kikerekedik, ha nem kezd magával valamit. Romuald azonban kényelmes ember volt. Erik imádta, mikor Romuald a humorát csillogtatta, mert ő inkább búskomorságra volt hajlamos. Romuald könnyed tréfákkal hárította az életben felmerülő nehézségeket, ezért úgy tűnt, gondtalanul él. Valóban így volt, Romualdnak semmi gondja nem volt, míg a hűtője sörrel volt tele. - Csakhogy végre előkerültél – jegyezte meg szemrehányóan, de hamiskás csillogással a szemében. – Merre kódorogtál eddig? - Majd elmesélek minden. Szevasz! - Isten hozott itthon! – mondta Romuald ünnepélyesen, és megölelték egymás vállát. Romuald szeme a Jeep Cherokee-ra siklott, és csodálatában leesett az álla. - Ez aztán a járgány! – biccentett elismerően. – Valami ukrán maffiózó lehet a környéken. Gyere arrébb, mert ha megszólal a riasztó, nem győzünk magyarázkodni. Erik nevetve hagyta, hogy arrébb húzzák. Romuald türelmetlenül bökte meg barátja vállát. - De mesélj! Mi a fenét csináltál te Kanadában évekig? - Csak nem hiányoztam? – kíváncsiskodott Erik. - Arról dumálj, milyen volt! Állandóan kérdezgették, hogy „mit csinál Erik, miért nem akar hazajönni?” – itt elvékonyította a hangját – És nekem mindig azt kellett válaszolnom, hogy híres lett: óvszert reklámoz nyolcvan éven felüliek részére. - Micsoda?! – kapott a szívéhez Erik. – Mondd, hogy nem tettél ilyet velem. Kérlek! Romuald húsos arcán huncut mosoly húzódott végig, még a válla is megremegett, ahogy nevetett. - Csak viccelek. Ugye, nem képzeled rólam... Erik vállára tette a kezét, hogy elvezesse, de Erik megállította. - Várj még! Most szeretném elmondani... szóval, hogy bocsánatot szeretnék kérni. - Tőlem? - Igen. Szerettem volna egy hónappal korábban jönni, de csak a múlt héten tudtam. Romuald csak most értette meg, mit is akar Erik, és most komollyá vált. Életében ritkán fordult elő vele, de néha adódtak pillanatok, mint ez is. Erik halkabban folytatta. - Ne haragudj, amiért nem voltam itt Zsuzsa temetésén. Szerettem volna. Úgy szerettem őt, mint az anyámat. Az igazat megvallva Eriknek meg sem fordult a fejében, hogy hazajöjjön, de váratlanul jött a hír Romuald édesanyjának súlyos betegségéről, és jönnie kellett. Zsuzsa rövid betegeskedés után halt meg, Romuald látszólagos jókedve mögött még mindig ott rejtőzött az anya hirtelen elvesztése. Erik tényleg szerette mindkettőjüket, ezért valóságos bűntudat gyötörte. Romuald azonban jól ismerte. Nem gondolta volna, hogy Erik megjelenik a temetésen, akkor sem, ha éppen faluban lett volna. Abban a bizonyos egyhetes érkezésben sem volt teljesen biztos, de nem firtatta a dolgot. Mélyen megértette Erik érzéseit. Főként most, hogy neki is át kellett élnie. - Tudom – mondta megnyugtatóan. – Ne emészd magad emiatt. Erik még jobban meg szerette volna magyarázni, mennyire sajnálja, de nem jutottak eszébe a helyes gondolatok, amiket korábban már összegyűjtött, ezért a kavicsokat kezdte rugdosni a cipőjével. - Azért, mégis... Ennyivel tartoztam volna neki. Romuald nem szívesen látta a barátját így gyötrődni, ezért mosolyt erőltetett az arcára, és azon gondolkodott, milyen vidámabb témát vethetne fel. - Mondtam, hogy fölösleges aggódnod. Láthatod, van itt elég szép temetés, az ember nem győz válogatni köztük. Nem unatkozunk. Sikerült. Erik bágyadt mosollyal nézett barátjára. - Gondolhattam volna, hogy ebből is viccet csinálsz. Romuald széttárta a karját. - Hogy a fenébe ne? Nagyanyám sír eleget helyettem is. Egyébként sem azért jöttél, hogy búslakodjunk, a haverok már alig várják, hogy összejöjjünk, estére mindenképp bulit kell szerveznünk. - Igazán? – derült fel Erik arca a régi barátok gondolatától. – Mindenki? - Naná. - Benne vagyok. - Ezt szeretem – mondta Romuald, és csettintett a nyelvével. – Hogy meg fognak lepődni! Gyere! - Hová? – kérdezte Erik tanácstalanul. - Ott áll a motorom – bökött a háta mögé Romuald. – Kicsit nehezen indul, úgyhogy ha nem akarsz sétálni, be kell tolnod. – Aztán gyorsan körülnézett. – Te mivel jöttél? Csak nem gyalog? Erik sejtelmesen mosolyogva a háta mögé mutatott a hüvelykujjával. - Stoppal? Erik fáradtan mutatott a Jeepre. - Azzal. Én vagyok ugyanis az ukrán maffiózó. - Nem mondod! – esett le Romuald álla. A kocsi felé oldalazott, de fél szemét Eriken tartotta, mintha attól tartana, hogy átverték. Aztán szemügyre vette a Jeepet minden oldalról, és sűrűn hűgetve és húgatva végighúzta a kezét a sötétszürke karosszérián. - Bérelted? – Erik a fejét rázta. – A tiéd? Hát, ez... hát, ez állati jó! Erik szerényen biccentett. - Jobb lenne, ha te is szereznél egy normális járgányt. Nem azt mondom, hogy ilyet, csak valami hasonlót. - Mi a bajod a motoraimmal? – kérdezte Romuald felfuvalkodva, közben szemében most is ott csillogott sajátos optimizmusa. - Nekem semmi – mentegetőzött Erik. – Csak kevés kerekük van. Romuald mellé állt, és még egy elégedett pillantást vetett a Jeepre. - Versenyezzünk – mondta hirtelen. – Hozzánkig. - Készülhetsz a megalázó vereségre – vigyorodott el Erik, és összecsapták a kezüket a levegőben. Romuald elfutott, és Erik nagyon sportszerűen csak akkor indította be a kocsit, mikor meghallotta az ütött kopott Verhovina krákogó hangját. Romuald ingben és fekete zakóban úgy nézett ki a kiszuperált járművön, mint egy esküvőjéről menekülő vőlegény. Egymás mellett húztak vissza a faluba vezető úton, fej-fej mellett haladtak, majd mikor Erik rákapott a verseny ízére, Romuald váratlanul eltűnt egy mellékutcában. Erik nem tudta mire vélni a dolgot, de a verseny az verseny. Fröccsent a sár, ahogy Romuald utcájába fordult, majd a házhoz érve alig hitt a szemének. A kapujuk előtt Romuald támaszkodott a motorjának, unatkozó ásítást színlelt, pedig csak másodpercekkel azelőtt érhetett oda. - Csak nem eltévedtél? – kérdezte, ahogy Erik elképedve kiszállt a kocsiból. - A legrövidebb úton jöttem – mondta Erik. – Hogy kerültél elém? Romuald önelégült mosollyal mutatott a szemközti ház kertjére. - A legrövidebb mindig légvonalban van. Íme, a napi tanításom. Erik tátott szájjal nézett a szomszéd elbontott kerítésére és a kerten keresztülvezető sáros keréknyomra. Romuald lazán elsétált mellette, és addig nézegette a Jeepet, míg beült a vezetőülésre, kezét a kormányra tette, és vizsgálódó tekintettel nézett szét. - Nem rossz érzés – fészkelődött. – A nagykapun nem fog beférni, az biztos. Mennyiért vetted? Erik benézett a letekert ablakon. - Olcsón, egy haveromé volt, neki már nem kellett. Odakint is ilyet vezettem, ezért megszerettem. - A kockaformáját? - Ahan – mosolyodott el Erik. – Ronda, de strapa. Alföldre való. - Mehetek vele egy kört? Romuald a lehető legesdeklőbb tekintetével pillantott barátjára, de Eriket nem tudta meghatni. - Kifelé – mutatott oldalra, és Romuald engedelmes kisiskolásként kénytelen volt kiszállni. Erik csak egy pillantást vetett a Romuald udvarán mindenfelé szétszórt alkatrészekre és szétberhelt ócskavasakra, és a motorokra a műhelyben. A kép szokványos volt. Az udvar közepét jelenleg egy felnyitott motorháztetejű Trabant foglalta el, rejtély, ki bízhatta a javítását Romualdra. A házban Romuald nagymamája már ebéddel várta őket. Az ősz hajú, kontyos asszonyság szipogva nyomott két hatalmas puszit Erik arcára. - Isten hozott, kisfiam! – simította meg szeretetteljesen Erik arcát. – Hát, sok minden megváltozott, mióta legutóbb itthon jártál. A jók elmentek, a rosszak visszajöttek. Erik talán maga is szipogni kezdett volna, ha nem látja meg Romuald bosszús ábrázatát. - Apád itt járt? – kérdezte rosszat sejtve. Romuald haragos tekintettel vetette le magát az egyik székre. - Megjelent a temetésen. Csak úgy tiszteletét tette, mintha olyan nagyon fontosak lennénk számára. - Mit akart? Erik érezte, fölösleges kérdés volt. Romuald apja több időt töltött rács mögött, mint a családja mellett. Senki nem értette, hogy a művelt, visszafogott Zsuzsa hogyan állhatott össze egy ilyen alakkal, de Romuald előtt mindig azt hangoztatta, hogy a kezdeti időkben szerelem volt köztük. Nos, Pataki Zsoltot, alvilági nevén Boriszt állandóan körözték betörés, rablás, drogüzérkedés miatt, és már három gyilkosság is száradt a lelkén, amiket jogos önvédelemnek titulált. Valószínűleg Zsuzsa is hamar rájött, milyen életet élhet választottja mellett, mert soha nem ment feleségül hozzá, sőt a házából is elzavarta, hogy a fiának a legkevesebb köze legyen rovott múltú apjához. Későbbi házassága is rövidnek bizonyult, ezután inkább egyedül nevelte Romualdot anyósa, Zsófi nagyi segítségével. Zsófi nagyi sokat szégyenkezett bűnöző fia miatt, mindig elpityeredett, ha szóba került. - Mindig le van égve, én tudom – állt a fiúk mellé, kerek arcán most is könnycseppek gördültek le. – Állandóan pénz kell neki, mert kifolyik a kezei közül. De tudod, Erik, az utóbbi években nem környékez minket. Sokat látják külföldön, ezért már régen nem zaklat minket. - Ajánlom is neki – mondta zordan Romuald, aztán kezével hessegető mozdulatot tett. – Ne beszéljünk róla! Számomra nem létezik. Ebéd után bevitték Erik csomagját Zsuzsa volt szobájába, majd Romuald szobájába vonultak. Erik szeme rögtön megakadt a komódon álló bekeretezett fotókon. Az egyik Zsuzsát ábrázolta diplomaosztója alkalmából. Erik jól ismerte ezt a képet, Romuald anyja itt még fiatal volt, és még nem keserítették meg az életét különböző férfiak. Aztán egy másik képet vett le, erre is emlékezett, hárman voltak rajta: Zsuzsa, Romuald és ő. Egy nyáron készült a fotó, Romuald tizenhatodik szülinapján. - Olyanok voltunk, mint egy család – mondta halkan. Romuald kicsit összébb rugdosta szétdobált holmiját, majd ő is a képre nézett. - Igen. Jó sokat voltunk együtt. Téged is úgy szeretett, mint a saját fiát. De engem azért jobban. Rákacsintott Erikre, aztán elvette a képet. Érzelmesen nézte a barna hajú nő mosolyát. - Néha olyan, mintha még mindig itt lenne. Erik nem szívesen szólalt meg ebben a meghitt pillanatban, de feltörtek benne az emlékek. Aztán Romuald törte meg a csendet. - Emlékszel, mennyit játszottunk hárman? – bökte meg barátságosan Eriket. – Indiánok voltunk meg muskétások. - Igen, emlékszem – nevetett fel Erik. – Zsuzsa volt a gonosz bíboros, én voltam D’Ártány... Romuald vívópózt vett fel. - Én meg egyszemélyben Arcos, Potrohos és Arab is. Erik nevetve bólogatott. - Igen. Kár, hogy D’Ártány mindig ivott a mérgezett pohárból a végén. Azért szép alakításaim voltak... - Hát, persze – veregette meg Romuald nem túl tehetséges barátjának a vállát. A nevetés elhalkult. Erik megint a képre nézett. - Erzsi sokat haragudott, amiért mindig itt lógtam. Szerintem féltékeny volt Zsuzsára. - Szerintem nem – mondta Romuald, majd a képet óvatosan visszatette a helyére. – Mutatok valamit. Erik csak most nézett szét a szobában. Romuald szétszórtsága gigantikus méreteket öltött, mióta legutóbb látta. Holmijai rendszertelenül hevertek szanaszét, a számítógép szürke volt a portól, csak a billentyűzet fénylett tisztán, cipők a szekrény tetején, motoros magazinok az ágy előtt. Megmagyarázhatatlan módon különféle motoralkatrészek hevertek a szőnyegen, hogy idebent mi szüksége volt Romualdnak ezekre, az rejtély maradt. Erik fellélegzett, amiért nem ebben a szobában kapott szállást. Romuald benyúlt a kacatos dobozok közé a polcon, és anélkül, hogy odanézett volna, elővette azt a cd-t, amit akart. Derült arccal mutatta Erik felé. - A legnagyobb meglepi. Olyan friss, még meleg. - Azanyja! – szakadt fel Erikből, mikor alaposan megnézte a borítót. A sötét háttér előtt vaskos betűkkel az állt: Undorground – Szédülés. Erik jól ismerte a baráti társaságból verbuválódott rock együttest, az Undorgroundot, amelyikben a kezdeti időkben Romuald is dobolt. Manapság inkább a banda menedzselésével foglalkozott, és mivel megjelent az első albumuk, nem is rosszul. Romuald a legalkalmasabb személy volt erre a posztra. Anyja a fivéreivel hatalmas céget vezetett, a Falussy Rt-t, ami gyógyszergyártással foglalkozott, és a család üzleti érzéke csörgedezett Romuald ereiben is. Albert bácsikája jóvoltából Romuald bankszámlája nem csekély összegű zsebpénztől duzzadt. Romuald pénzkezelés szempontjából – és egyébként egyéb szempontból – nem hasonlított az apjára. Magára ritkán költött, csupán a hobbiját és kedvenc együttesét finanszírozta. Erik biztos volt benne, hogy az Undorground legelső megjelenése is Romuald saját kasszájából lett lehetséges, és hogy a bandatagok örökké lekötelezettek lesznek neki emiatt. - Hát, megcsináltad! – hüledezett Erik, és máris megnézte a belső borítót. - Mindegyik dalt ismered – magyarázta Romuald. – A srácok a legjobbat hozták ki magukból. Pontosabban: a srácok és Laura. - Kicsoda? - Persze, te nem tudod, de január óta új taggal bővült a banda. Biztosan ismered Benedek Laurát – Erik tanácstalan arccal kutatott az emlékeiben. – Ne mondd már! Egy gimis együttesben játszott eddig, egy-két évvel lehet fiatalabb nálad. Az anyja folyton zongoraművészt akart faragni belőle, ronda történet. Szerencsére Laura időben rájött, hogy neki az akusztikus gitárt teremtette az Isten, és úgy játszik rajta, mint egy álom. A lemezen már ő van rajta, és szerintem nélküle nem lett volna ilyen jó az egész. - Nem ugrik be, kicsoda – nézegette Erik a borítót. - Mindegy, este majd meglátod, mert ő is jön a vetítésre. Erik arca felderült. - Hitchcock? - Naná! – helyeselt Romuald. – Úgyhogy öcskös, tiéd a megtisztelő feladat, hogy kiválaszd, melyik művet nézzük meg a mestertől. Erik izgatottan töprengett, majd tekintete a borítóra tévedt. - Szédülés – mutogatott a lemezre. – Nagyon találó. Ezt jól összehoztad, Romi. Alig várom, hogy beszélhessek a srácokkal. Romuald fancsali képpel támaszkodott a komód sarkához. - Remélem, nem csinálsz rendszert abból, hogy nem válaszolsz a kérdéseimre. - Bocs – mondta gyorsan Erik. – A Psychót választom, bratyó. Romuald elvigyorodott, és már indult is a dolgára. - Helyes választás. Az a tiéd. Erik szeme boldogan csillant, és a lemezt máris betette a lejátszóba.
Jópár éve a kertszomszédja elköltözött, és Romuald megvette a kis házat. Már akkor nagy tervei voltak. A házat átalakította, az utcai szobából vetítőterem lett, és anyja kedvenc filmjeit mind beszerezte. Zsuzsa nagy Hitchcock-rajongó volt, az összes filmjét kívülről fújta, a fiúkat rendszeresen szórakoztatta azzal, hogy fejből felmondta a párbeszédeket. Rajongása a két fiút is megfertőzte, ők pedig továbbadták ezt a ragályos betegséget a barátaiknak, és egész kis Hitchcock-klubot hoztak létre. Itt voltak az Undorground tagjai, Romuald unokatestvére, meg mindenki más, aki kellően bizonyította a mester iránti elkötelezettségét. A péntek esti vetítések Romualdnál hagyománnyá váltak, este hat után mindenki tudta, hol kell keresnie a társaság tagjait. Ezen a napon korábban gyűlt össze a csapat, hiszen a faluban hamar elterjedt Erik érkezésének híre. Először Romuald unokatestvére, az érettségi előtt álló Aladár érkezett meg. Aladár a legfiatalabb volt a csapatban, de majdnem a legmagasabb, és a dobolást is olyan fokon művelte, hogy Romuald is büszke volt rá. Dusán, a banda énekese barátnőjével, Rózsával érkezett. Erik kissé meglepődött, mikor együtt látta két régi barátját, de Dusán és Rózsa szemmel láthatóan összeillő páros volt. - Mesélned kell, Erik! – fogták körbe gyorsan. – Azt mondták, már nem öttusázol. De azért sportolsz még valamit, ugye? - Nem, már nem. Néha futok, de csak a magam kedvéért. Odakint gyerekeket tanítottam úszni. - És most mi a terved? Itthon maradsz? - Nem tudom. Eleget csavarogtam már. Lehet, maradok. - Itthonról szurkoltunk neked – mondta Dusán. – Amikor megnyerted az ezüstöt az Olimpián, öregem, megünnepeltük. - Képzelem – Erik szeme előtt egy féktelen énekléssel és ivással egybekötött tivornya kusza képei peregtek le. - Azóta én is futok – mondta Rózsa csillogó szemmel. – Gyere velem egyszer! - Nem hagynám ki – kacsintott Erik a lányra. - Szavadon foglak – nevetett fel Rózsa végignézve a fiún. – Addig is mesélj, merre jártál. Mindent tudni akarok rólad. - Hé, ennek integethet az ember! – hallatszott a harsány kiáltás az ajtóból. – Csak feszít a kipolírozott járgányában végig a főúton! A hangoskodó a banda egyik mókamestere volt, Dehát, a basszusgitáros. Anyja a Béla nevet adta neki a keresztségben, de jellegzetes szavajárása miatt mindenki Dehát néven ismerte. Két haverjával érkezett, és máris hangos lett az előszoba. - Olimpiai bajnok! Ugye, megérinthetem – Dehát-Béla összetett kézzel kérlelte Eriket. Néha kicsit bosszantó volt, de valahogy nem volt, aki ne szerette volna. Elálló fülei és nyurga termete csak még viccesebbé tették, és mindenki felfigyelt rá, ha megjelent valahol. Nyolc évig Erik padtársa volt, megszámlálhatatlan csínytevésben vettek részt együtt, ezért Erik nem bánta, hogy a vigyorgó fiú a nyakába borul, és köszönésképpen meglapogatták egymás lapockáját. - Régen láttalak, Dehát – nevetett Erik. - Hát, persze, mert te vidáman sprintelsz Amerikában, amíg más becsületes polgárok itthon gürcölnek. Mutatta Romi, mit csináltunk? Kabátzsebéből máris előkerült az együttes vadiúj cd-je, és Dehát elmélyülten ecsetelgetni kezdte a nyári stúdiómunka nehézségeit. Erik kíváncsian hallgatta, minden érdekelte, ezért a további érkezőkre már nem nagyon tudott figyelni. Pedig megérkezett Laura is, akire nem emlékezett, egy kutya társaságában. A göndör szőrű puli keverék a lány elválaszthatatlan társa volt, így a barátok jól ismerték. Rózsa rögtön simogatni kezdte, és Laurát faggatta, hogy viselkedett ma az eb. Romuald két hatalmas puszival fogadta Laurát, és a többi fiú is intézett hozzá pár kedves szót. Laura mindenki kedvence volt. Hosszú, szőke, göndör hajfürtjei láttán megdobbantak a legkeményebb férfiszívek is, kék szemei mindig mókára készen csillogtak, de legkedvesebb vonása az volt, hogy piros arcán minden mosolyánál két kis gödröcske keletkezett. Laura jól érezte magát a fiúk közt, ezért szemével most is a különleges vendéget kereste, de Erik már beült a vetítőterembe a többiekkel. Romuald és Dusán felfűzték a filmet, ezért Laura kitessékelte a kutyáját, és beült Aladár és Rózsa közé. A filmnézés a megszokott hangnemben folyt. Ahogy elkezdődött a film, abbamaradtak a székcsikorgások, mindenki elhelyezkedett és elcsendesedett. A film jól ismert jeleneteit látva azonban lazulni kezdett a fegyelem. - De hát, én figyelmeztettem, és most tessék... Az áldozat sikolya és a vonósok vérfagyasztó cincogása közepette fél szemmel azt figyelték, hogy Dusán milyen módszerekkel próbálja elnémítani a közbeszóló Dehátot. Csupán Rózsa szinkronizálta időnként a sikongatásokat, de a történet annyira rabul ejtette a nézőket, hogy Dehát fojtott suttogására már nem is figyeltek: „Eressz el, nem látok semmit!” A rettegés után jól esett friss levegőt szívni, ezért Erik és Dusán rágyújtott a tornácon. Alig váltottak pár szót, Laura jelent meg az ajtóban, és elfüttyentette magát. - Nem láttátok a kutyámat? - Sapka! – kiáltotta készségesen Dusán, mire Erik köhögési rohammal küszködve fordult felé. - Hogy hívják? A loncsos szőrű kutya máris megjelent, és Laura boldogan vakargatta meg a négylábú fülét. - Sapka, te csavargó! - Sapka a kutya neve? – kérdezte Erik, mire Laura felnevetett. - Kérdezd Dusánt, ő nevezte el. Dusán vállat vont. - Csak rá kell nézni. Ez a kutya egy „sapka”. Egyébként meggyőződésem, hogy ez a legszebb magyar szó. Mivel Dusán szerb anyukája révén több nyelvben is járatos volt, Erik nem vitatkozott. - Érdekes meglátás. - Akkor holnap este találkozunk – jelent meg hirtelen Dehát a két barátjával, és kezet fogott a fiúkkal. - Öt órakor indulunk – figyelmeztette Dusán, de Dehát már leperdült a tornácról, és a kapu felé sietett. Romuald robogott ki dühösen a házból, kezében egy ragasztós papírlapot gyűrögetett „Hülye vagyok, üssetek” felirattal. - Dehát, de kis mocsok! – kiáltotta, mire a megszólított meggyorsította lépteit. – Gyere ide, megetetem veled! Dehát nem ért el a kapuig, Romuald és a segítségére siető Dusán utána vetették magukat, és lefogták. Dehát még saját viccén nevetett, de a két fiú már azon mesterkedett, hogyan etessék meg vele a papírgalacsinokat. - Mit csinálnak? – nézte őket Laura, de csak imbolygó árnyakat látott a sötétben. - Ne izgulj! – mondta Erik, és csak most nézte meg jobban a lányt. Laura sejtelmesen elmosolyodott. - Nem ismersz meg, ugye? - Nem is tudom – gondolkodott Erik. – Nem szeghalmi vagy véletlenül? - De igen – vidult fel a lány, mintha varázslatos összekötőkapocsra bukkantak volna kettőjük múltjában. Erik azonban már a kapu környékén játszódó jelenetet nézte, és amikor Dehát társai segítségével hősiesen elmenekült, felkacagott. - Holnap a busznál megkapod – figyelmeztette Romuald a vidám kacagással futó fiút. Dusán és Erik most már a térdüket csapkodva nevettek, mert Romuald még sokáig bosszankodva forgolódott, nem került-e a hátára egy másik ragasz.
Éjfélre csend lett. Csak a kutyák ugatását lehetett időnként hallani. Erik fejében nemcsak az esti összejövetel emlékei zakatoltak. Az ágy szélén ülve saját zihálását hallotta, és vérének ütemes dobogását a fülében. Már nem a szobát látta maga előtt, fekete föld terült el előtte, és kereste a helyet, egyre csak kereste. Amikor végre rátalált a jelre, ásni kezdett puszta ujjaival, mély gödröt vájt, és akkor minden értelmet nyert. Tenyerével dörzsölte meg az arcát, és lassan elült a fejében a nyüzsgés. De amikor a képek eltűntek, kínzó fejfájás tört rá. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy iszonyú fontos dologra emlékeztetné ez a látomás, majd rájött, mindez nem volt valóság. Bánatosan nézett ki az ablakon a sötétbe. Nem gondolt semmire, csak arra vágyott, hogy elmúljon a fájdalom. Tompa aggyal dőlt hátra keresztben az ágyon. Sokáig nézte a plafont, észre sem vette, mikor ringatta el a csend újra.
Romuald korán kelt, mert Zsófi nagyi ajtócsapkodásától nem tudott aludni. Nagyot ásított, belebújt egy kantáros nadrágba, majd halkan dudorászva a fürdőszobába ment mosakodni. Aztán felhívta a lemezkiadót, hogy biztosan ott legyenek este Szeghalmon, mert az Undorground játszani fog. És mivel úgy hallotta, éppen náluk vendégeskedik egy német kollégájuk is, hívják el őt is. Romuald addig beszélt nekik, míg maguk kértek elnézést, amiért elfelejtették említeni neki a német kollégát. A beszélgetés végén Romuald elégedetten csapta össze a kezét. Jól indult a nap. A konyhába vonult, kávéra vágyott. Zsófi nagyi a varrószobából kiáltott neki, hogy ha már fent van, itassa meg a tyúkokat. - Jól van – morogta Romuald. A kávéfőzőt már bekapcsolta, ezért a kávét nem hagytatta ki. Míg várt, elgondolkodva nézett kifelé a nyitott kertajtón a reggeli verőfénybe. Az esti fellépés járt a fejében, szerette volna, ha minden flottul megy. Fontos szerepet játszottak azok a pénzemberek is, akiket nemrég szervezett be. Nagyon jól tudta, ahhoz, hogy a banda sikeres legyen, rengeteg pénz kell. És lehetőleg más pénze. Hunyorítva nézett ki az udvarra, talán még álmos is volt egy kicsit, de az apró vörös lángok nem kerülték el a figyelmét. A lángocskák először lassan közlekedtek a virágok közt, majd nőni kezdtek. Romuald komoran nézte, ahogy kígyóként körbefonják a terasz korlátját, és feljebb és feljebb kúsznak rajta. Bambán ment az ajtóhoz, hogy megnézze, honnan jön a tűz, de a lángok egyenletesen szétterülve táncoltak mindenfelé, szinte nevetve rajta. Prüszkölve csobbant ki a kávé első adagja, és Romuald magához tért. Gyorsan kilépett a teraszra, de ahogy számított rá, tűznek nyoma sem volt. Az őszirózsák nyugodtan bólogattak, csupán a napfény ölelte körül őket. A korábbi tünemény semmivé lett. Romuald dühbe gurult. Belerúgott egy műanyag vödörbe, majd visszaviharzott a konyhába. Nagyanyja felfigyelt a csattogásra, és a konyhába sietett. - Mi történt? – nézett az unokájára. Romuald háttal állt neki, ahogy kávét öntött egy bögrébe és fáradtan támaszkodott a konyhaszekrénynek. - Semmi – mondta halkan. - Mi van a tyúkokkal? – kérdezte Zsófi nagyi, mire Romuald szó nélkül az udvarra sietett, hogy legalább a tyúkok ne zaklassák a kérdéseikkel.
Laci, a buszsofőr régi Undorground rajongó volt, de ő azok közé tartozott, akik inkább az együttes tagjait kedvelték, mint a zenét. Leggyakrabban ő fuvarozta a fiúkat – és Laurát – a fellépésekre a Romuald által bérelt buszon. Jó barátok voltak, Lacit mindenki kedvelte, csendes fickó volt ugyan, de aranyból volt a szíve, mindig lehetett számítani rá. A társaság Romualdnál gyűlt össze öt órára, de ahogy várható volt, Dehát-Béla érkezett utoljára. Szeghalom csak tíz kilométerre volt tőlük, de a felszerelés miatt szükség volt a nagy járműre. A hangszereket az első ülésekre halmozták, a csoport hátrább foglalt helyet. Nemcsak együttestagok utaztak velük, itt volt Erik, Rózsa és más barát is, akik csak lelkesítették a csapatot. Utoljára Romuald szállt fel, és Laci mellett állva elindította a buszt. Végignézett a vidám társaságon, majd Lacival elegyedett szóba. Laci röviden, de szívélyesen válaszolgatott. A falut elhagyva váratlanul magára vonta Romuald tekintetét valami fényesség. Tőlük balra villódzó vörös fény terült el a síkság horizontján a sötétben. Romuald gyomra összerándult egy pillanatra arra a gondolatra, hogy tűzvésznek a szemtanúja éppen. - Mi az ott? – kérdezte próbaképpen Lacitól a narancsos lángok felé mutatva. Laci vállat vont. - A Péter András birtok. Romuald a sofőrre nézett. Laci nyugodt tekintettel nézte az utat. Lehetséges lenne, hogy ő nem látja a tüzet. Halál nyugodtan ült! - Úgy hallottam el akarják adni – folytatta Laci. – Nincs kedved ingatlanba fektetni? Laci halvány mosollyal pillantott Romuald felé. Romuald is megengedett egy kósza vigyort, majd visszanézett az épületre. A lángok eltűntek, az épület beleolvadt a sötétségbe. Romuald nyugtalanul szűkítette össze a szemét. Miféle kísértés ez, ami látomásokat idéz elő? - Nahát, mik vannak – motyogta, és hátrament a társaihoz. A beszélgetés elcsendesedett, ahogy Romuald megállt az ülések közt és megköszörülte a torkát. - Csak szolidan – vezette fel mondandóját. – A lemezkiadó is itt lesz várhatóan, úgyhogy nem szeretném, ha sörösüvegek röpködnének. Engedelmes morranások nyugtázták a menedzser kérését, majd Romuald Dusánhoz fordult. - A repertoár? - Az Agy helyett magad melletttel kezdünk, majd a Kísérés, Rémálom a Kossuth utcában és a Királyság. - Rendben – mondta Romuald. – Belevesszük Laura Holdtöltéjét is pihenésképpen. Laura mosolyogva bólintott, majd Dusánnal izgatottan csevegni kezdtek. - A többi a ti dolgotok, srácok. Még egy szó Dehátnak. Ha megjelennek a Szörnyecskék, semmi verekedést nem akarok látni, mert zaklatott leszek. Nincs gitárdobálás meg beszólás, érthető? És még annyi, hogy Aladárba öntsetek egy kis lelket, mert azt fontolgatja, hogy más pályára tér át, és akkor kereshettek másik dobost. - Majd te visszajössz hozzánk! – nevetett fel Dehát, Romuald szerényen hárított. A somolygó Aladárt több felől vállon veregették, és biztosították, hogy pótolhatatlan. A fellépés az I.N.R.I. nevű városszéli kocsmában zajlott. Nevét onnan kapta, hogy amatőr festők dekorálták ki a falát, és a homlokzatra a kereszten függő Krisztust festették. Ebből a megfontolásból került az ajtóra kereszt alakú ablakocska, és templomi padok alkották a bokszokat. A helyiség méretei alkalmasak voltak amatőr zenekarok bemutatkozására, az Undorground már törzsvendégnek számított itt. Jöttek is érdeklődők mindenfelől, Erik igazán rengeteg ismerőssel találkozott itt. Romuald egész este szóval tartotta meghívottait, közben aggódó tekintettel figyelte, nem történik-e rendbontás. Vendégei jól érezték magukat, sofőrjeik a sarokban búslakodtak, míg ők egymás után gurították le a söröket. Romuald elégedett volt. Az együttes kitett magáért, a közönség majd szétszedte őket. Laura még mindig kissé szokatlan volt egyeseknek, de amikor gitárjával a színpad közepére ült, és elénekelte a Holdtölte című szerelmes balladáját, a szkeptikusok szívébe is belopta magát. Erik egy bárszéken gubbasztva nézte a lányt, és egy pillanatra mintha Annát látta volna, aki csakugyan szívből jövő dalokat írt. Aztán a kék szempár rápillantott, és Erik a színpadon éneklő lányra mosolygott, bár még Anna hangját hallotta a fülében.
- Csak az a szép zöld gyep, csak az hiányzott nekem – mókázott Erik sörösüveggel a kezében. A hangulat felhőtlen volt. Éjfél után kezdett ürülni a kocsma, csupán egy körülbelül tizenöt tagú baráti társaság maradt. Eriket körbevették a régi haverok, akik mind tudni akarták, milyen élményekben volt része, míg távol volt. - Én még jövök egy veréssel – ugrott fel hirtelen Romuald, és mivel Dehát is felpattant, kergetni kezdték egymást a kiürült kocsmában. A beszélgetés tovább folyt, és néhány perc múlva Romuald és Dehát is fegyverszünetet kötött, és a legnagyobb egyetértésben válogattak a zenegép kínálatából. Dehát kimerülten ült vissza Erik, mint régi padtársa mellé, és egymás után elevenítették fel, milyen szakavatottak voltak a pad alatti puskázásban és a lányokkal való kötözködésben. Aztán felhozódott a mai este, és többen kérték Erik véleményét az együttes teljesítményéről. Erik le volt hengerelve, mindenkit megdicsért, és a fiúknak – és Laurának – egyre jobb sztorik jutottak eszükbe a fellépésekről, és egymás szavába vágva adták elő Eriknek. Romuald most nem csatlakozott hozzájuk, táncolni támadt kedve. Dehát megszeppent barátnőjét fel is perdítette és a parkett közepére vonultak. A lány a zöld szemek ragyogásától megszédülve hamar belelendült a táncba, a lágyabb ritmusoknál Romuald közelebb siklott a csípőjéhez, és ahogy pillantásokat vetettek Dehát felé, nem volt nehéz kitalálni, hogy róla pusmogtak. Az ital gyorsan fogyott, a hangulat is lassan langyosodni kezdett, ahogy elnyomta őket az alkohol, volt, aki már az asztalra borulva aludt. Romuald a táncpartnere vállára hajtotta a fejét, és egymásnak támaszkodva lötyögtek. Valamit sugdoshatott a lány fülébe, mert az időnként felkacagott, és lehunyta a szempilláit, mikor Romuald keze a fenekéhez simult. Dehát mindebből nem sokat vett észre, saját gyártmányú vicceivel szórakoztatta a bágyadt társaságot, aztán váratlanul felállt, és elzöldült arccal kikacsázott. A többiek természetesen tovább nevettek rajta, mintha humorát otthagyta volna köztük, Romuald pedig Dehát távollétét kihasználva hosszú csókokat váltott a szőke lánnyal. Erik fütyörészve ment ki a hűvösre. A hajnal még messze volt, sötétség terült szét a városszéli kocsma mögött. Dehát nagyon rossz bőrben volt, ezért nem zavarta meg. Már amennyit látott belőle, mert igencsak összeakadtak Erik szemei is. Támolyogva ment arrébb, hogy rágyújtson, de előbb nem találta a zsebében az öngyújtót, majd a láng nem találta a cigaretta végét. Egy madár szárnycsapásaira felkapta a fejét, erre a cigaretta kiesett a szájából. - A lohad... A roha... – motyogta akadozó nyelvvel, miközben összeszűkített szemmel kutatott a földön. Mikor megtalálta a fehér rudacskát, kicsit leporolta, majd sikerült meggyújtania is. Lányok léptek ki az ajtón, és mivel Eriknek nagyon kellett vizelnie, távolabb vonult a búsan bólogató akácfák alá, ahol teljes magányban végezhette ezt a műveletet. Pár percig még hallgatta az éjszaka csendjét a száraz falevelek és a távoli kutyaugatásokkal együtt, majd eldobta a csikket, és visszafelé indult. Ám, ahogy megfordult, váratlanul hideg fuvallat kapta hátba, és jeges áramlat futott fel a gerincén a tarkójáig. Mi a fene, torpant meg megrázkódva. Az éjszaka csendes volt, ragyogtak a csillagok, a levegő is alig mozdult. Eddig. Zsongó fejjel figyelt, de a fuvallat nem ismétlődött meg. Arra is gondolt, hogy nem is történt meg, csak a képzelete játszott vele, elvégre régen nem ivott már ilyen sokat. A fülében azonban ütemesen erősödött egy bizonyos nyugtalanító susogás. Sssss... Erik hátrafordult, és a hang elhalkult. Bandzsán nézett a sötétbe, és azt látta, a fák mozdulatlanul álltak. Hirtelen ötlettel visszaindult a facsoport felé. Ha valaki szórakozik vele, nagyon megjárja. A bokrokba gázolva került a fák mögé, hogy meglepje az okvetlenkedőt. - Dehát, még mindig nem kaptad el a rókát...? Senkit nem látott azon a helyen, mégis földbe gyökerezett a lába. A kocsmaajtó előtti fény már alig jutott el ide, mégis jól látta a korhadt deszkakerítést és a mögötte jobbra-balra dőlő kopott sírköveket. A régi temető. Erik normális esetben viszolygást érzett volna a gyomrában, de most csak a gyomorsav marta. Tompa aggyal meredt az elé táruló látványra. Sssssss... Megint susogás, ami megzöngette a dobhártyáját, és nem engedte tisztán gondolkodni. A keresztek imbolyogva dülöngéltek a szeme előtt. Megrázta a fejét. Oldalra sandított, nincs-e még is valaki a bokrok között, de csend honolt mindenhol. A kocsma felől csak a zenegép zsongása hallatszott, ezért Erik szeretett volna visszamenni a többiekhez. Lába viszont nem engedelmeskedett az akaratának. Sssssssssssss... Hideg levegő csapódott az arcába. Egy pillanatra kitisztult a feje, de csak azért, hogy megint olyan érzése legyen, valami nagyon fontosat elfelejtett, majd újra homályba burkolózzanak a gondolatai. Keresni, keresni, megkeresni a helyet. Ott volt néhány lépésnyire, csak meg kellett keresnie, aztán kaparni, ásni... Erik bosszankodva rázta meg a fejét. Mi történik itt? Legszívesebben elfutott volna, de pulzusa zakatolni kezdett, mert keresnie kellett. A fekete föld jelent meg szemei előtt, amit ujjaival kapart szét, és gödröt ásott. Itt nem messze! Erik tántorogva lépett a kerítéshez. Egy köz teljesen törött volt, itt belépett a régi sírok közé. Nagyon jól tudta, hogy létezik Szeghalom mellett egy több száz éves temető, amit már felvert a gaz, de kíváncsi sosem volt rá. Most sem akart idejönni, de az utóbbi napok zavaró rémálmai most visszatértek, ébren álmodott, és ugyanaz az erő vezérelte most is, mint álmaiban. Keresni... Ismerte a helyet, tudta, mit kell keresnie, álmában többször járt már itt. Remegő lábakkal lépdelt a sírok közt, közben fejében egyre csak peregtek az unalomig látott képek. Keresni... Erik hirtelen rádöbbent, egy ősi temető kellős közepén sétál, és a gyomrában egy kényelmetlen gombóc kezdett mocorogni. Taszította ez a hely, mégis meggyorsította a lépteit. A gaz mindent benőtt, a sírokból már csak a kis halmocskák látszottak és a félredőlt sírkövek halvány feliratokkal és zöld mohapárnával. Erik arra sietett, amerre ritkultak a sírok, kifelé a temetőből. Minden lépésnél úgy sejtette, mintha holt lelkek figyelték volna a háta mögött. Úgy sejtette, kijutott végre, de akkor felbukott a sűrű gazban, és hasra esett. Csendben hasalva figyelt, és attól is félt, hogy nem hallott semmit. Felkönyökölt, és ahogy felnézett, megdermedt. Egy törött szárnyú kőangyal nézett le rá bús arccal szánakozva. Erik elkerekedett szemmel tápászkodott fel, majd a kőszobrot kikerülve továbbfutott. Sssssssssss... Jó irányba haladt, errefelé volt a hely, amit keresett. A hold fénye világította az utat, innen tudta, jó felé halad. Ott majd ásnia kell a földben, és ha megtalálja, amit keres, akkor vége lesz a rémálmoknak! Fáradtan rogyott térdre egy kis, kopott sírkő előtt, és csak lihegett. Legyen már vége! Beletépett a gyomba, ami mindent benőtt. Tépte, szakította a száraz gyökereket, mindent félresöpört az útjából, majd nekilátott a kemény földrögök szedegetésének, és félredobálta őket. Végre ez már valóság volt, már nem állhatott meg. Puszta kézzel vájta az ujjait a földbe, körmei majd leszakadtak, ujjhegyei fájtak, de ásott, egészen addig, míg meg nem találta, amit keresett. Csontok! Erik csak saját szabálytalan zihálását hallotta, ahogy megforgatta a kezében az apró csontokat. Mi ez az őrület? Idejön csak úgy gödröt ásni, hogy csontokat kaparjon elő egy sírból?! Egyáltalán miféle csontok ezek? Ez már nem volt tréfa. Eddig csak rémlátomásnak gondolta ezeket a dolgokat, de most valósággá vált. Itt van, amit a földben talált, piszkos a körme, és erre a kis sírtáblára is emlékezett az álmából. Most nézte meg jobban a lepattogzott peremű kőlapot. Felületén vésett név állt, de hogy mi, azt már lekoptatta róla az idő. Erik kiejtette a kezéből a csontokat, és megérintette a tábla halvány véseteit. Ha a lerakódást le tudná piszkálni róla, talán el tudná olvasni, talán van valami jelentősége... - Valér. Riadtan fordult a hang irányába. Nem volt egyedül! Egy férfi közeledett felé, vagy háromméternyire lehetett még. Magas volt, fiatalnak tűnt, és úgy sétált ott, mintha éppen őt kereste volna, és mikor rátalált, kabátzsebbe dugott kézzel megállt mellette. - Ez volt a sírra vésve. Valér. Olyan természetesen mondta, mintha kérdezte volna tőle valaki. Erik elkerekedett szemmel nézte. Még mindig a sír mellett térdelt, és mozdulni sem mert. Ez az alak a semmiből tűnt elő az éjszakában. Vagy mindvégig követte, csak nem vette észre, mert nem volt magánál? Az is lehet, hogy most sincs magánál, és ez a fickó csak egy újabb látomás. Erik kábán pislogott. A fickó túlságosan emberien viselkedett. Úgy állt ott, mint aki nem érti, miért nézik. - Ki... ki maga? – nyögte ki végül Erik. A férfi végigmérte sötét, de intelligens tekintetű szemeivel. Ebből a néhány másodpercnyi várakozásból Erik már sejtette, hogy nem fog mindent elmondani magáról. - Én csak egy idegen vagyok. Milyen homályos meghatározás ez, gondolta Erik, majd végignézett saját magán. Az előbb éppen megszentségtelenített egy sírt. Ez a felismerés nem csak félelmetes, de baljóslatú is volt. Mi a fenét keres itt? - Én nem akartam – mondta akadozva, miközben azt érezte, hogy a gombóc a gyomrában egyre kényelmetlenebb. - Nem – mondta az Idegen. Erik keze megremegett, ahogy felemelte a csontokat. Olyan hátborzongató volt. - Ezek csontok – motyogta a kétségbeesés határán. Az Idegen közelebb jött, és Erik kezébe nézett. - Bizony, csontok – bólogatott. Erik most látta jobban az arcát. Szabályos arcéle volt, bőre napbarnított, mediterrán típusú, amolyan női ideál, apró szemei keskeny résben ültek, mégis széles látókörben tekintettek szét, mindezt lazán hordott, egyenes szálú gesztenyebarna haj keretezte. Ábrázata nem volt sem barátságos, sem veszélyt sugárzó, és Erik nem is tudott olvasni az arckifejezéseiből. A fickó vagy jó színész volt, vagy... vagy mindjárt kiderül, miért van itt. - Ezeket ám jól kiástad – bólogatott tovább az Idegen. Erik elborzadva nézett a csontokra, a gödörre, a sírra. - Mi a fenét csinálok itt? Az előbb nem voltam magamnál... Úgy nézett az Idegenre, mintha részvétet várt volna tőle. A férfi leguggolt, hogy tekintetük egy szintbe kerüljön. - Persze, hogy nem akartad – mondta sejtelmesen. – A sors akaratát követted. Neked ide kellett jönnöd, hogy beteljesüljön, amit egy boszorkány valaha eltervezett. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de neked nem volt választásod. Erik semmit sem értett. - Mi?... Minek kell beteljesülni? És ki a fene maga? Az Idegen türelmesen kivárta Erik zavaros kérdéseit, majd ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta. - Ezt a sírt varázslat védte. Egy boszorkány hozta létre sok száz évvel ezelőtt, hogy megátkozza a királyt. Jobban mondva a királyt és egész országát. Az átok ebben a sírban, ezekben a csontokban van. Betemette őket ide várva a megfelelő alkalomra, hogy újra előszedje, és az átok megfoganjon. Erik leesett állal hallgatta az idegen férfi szavait. Egy szót sem értett belőle, a feje még mindig zsongott. Sssss... fusssss. Összerezzent. Most nem a széltől, a szívét szorongatta valami hideg rettegés. Itthagyni ezt az egészet, gondolta, elmenni, amíg nem késő. De képtelen volt megmozdulni. - Mielőtt még valami meggondolatlan lépést követnél el – nézte meredten az Idegen –, hallgass meg engem! Tudnod kell, miért történik veled mindez, mert hamarosan igen nagy szükséged lesz segítségre. - Hogy érti ezt?... - A boszorkány, akiről beszéltem, aki elátkozta a király országát, az benned él. Az ősöd volt. Ezért nem véletlen, hogy éppen te vagy itt, és éppen most. - Állj, állj! – emelte fel a kezét Erik. – Mi a fenét hord itt össze? Ezt nem hallgatom tovább! Menni akart, de nem mozdult. Az Idegen merőn figyelte. - Gondoltam, hogy nem fogod érteni. Túlságosan sok idő telt már el. Azonban kiástad ezeket itt, és akaratodon kívül elindítottál egy folyamatot. Emese is így akarta, csak sokkal korábban. Akkor a király még élt, és az országa sokkal nagyobb volt. Te nem emlékszel már erre, de ezen segíthetünk. Előrenyúlt, és egyik kezét Erik halántékára tette, és halkan ezt mondta: - Emlékezz Emesére, a Nézőre! Erik megrezzent, mintha pici áramütés érte volna, aztán képek zúdultak az agyába. Képek, hangok, érzések, amiket soha nem látott még, mégis valahogy ismerősek voltak számára. Sodró lendületű emlékek voltak ezek, amik eddig mélyen benne lapultak, de most az Idegen érintésétől a felszínre törtek. Emese, a Néző boszorkány volt. Valaha élt, szeretett, és szenvedett, mint minden más ember. Erik megszédült a képek sodrásától. Mindent látott Emeséről, mindent hallott, amit a nő hallott, és azt is, amit a nő mondott. Félelmetesen közel került egy hajdan volt nő lelkéhez, belső világához. Mindezek emlékek voltak csupán, mégis olyan elemi erővel hatottak, hogy Erik már-már azt kezdte hinni, ő maga a boszorkány. A legborzasztóbbak az érzései voltak, Erik szívét marcangolta, ahogy a nő szeretett, vágyakozott, lelke megtört, és végül hatalmas gyűlöletet érzett egy férfi iránt, ami az átok megteremtéséhez vezetett. - Elég... – Erik behunyt szemmel kapott a fejéhez, hogy véget vessen ennek a szürrealista filmvetítésnek. Emese nem volt gonosz, de becsapták, csalódott, és szíve megkeményedett. Pusztítani akart, és sikerült is volna neki, mert hatalmas erők voltak a birtokában, és nem félt használni őket, hogy egy utolsó pokoli csapást mérjen arra, akit meggyűlölt... - Elég volt ebből! – kiáltotta Erik, és a film hirtelen megszakadt. Még mindig a temetőben volt, és a fejét fogva zokogott. Nagyon fájt a feje, arcát könny és sár maszatolta össze. Mikor összeszedte a bátorságát, hogy felnézzen, az Idegent pillantotta meg maga előtt, aki még mindig guggolt, és várakozón nézte. Erik futni szeretett volna. Távolabb húzódott a titokzatos férfitól, de csak fél métert tudott arrébb kúszni, a lába lebénult, képtelen volt ráállni. - Nehéz? – kérdezte az Idegen akár egy tanár, miután elmagyarázta a tananyagot. - Rohadt nehéz! – dörzsölte Erik a halántékát. – Mit csináltál velem? Az őrületbe akarsz kergetni? Mert az sikerülni fog! - Nyugodj le! – ajánlotta az Idegen. – Amit láttál, az Emese volt, az ő élete. - De engem nem érdekel! – kiáltott Erik. Szerette volna, ha a fickó gyorsan bocsánatot kér a zavarásért és lelép. – Nem... nem érdekel, hogy csináltad ezt a fejemmel, egy szót sem értettem az egészből, egyébként sem érdekel semmiféle boszorkány! Az Idegen türelmesen várt. Nem szólt semmit, ezalatt Erik mégis úgy érezte, még nagyon sok mindent szeretne még mondani. Őt azonban nem érdekelte az Idegen fantasztikus meséje egyáltalán, mégis... mégis, ahogy ott várt és figyelt, annak volt valami szuggesztív hatása. Erik megtörölte az arcát, és csak most döbbent rá, hogy az előbb eleredtek a könnyei. Szíve még mindig hevesen vert, de már kezdett uralkodni szabálytalan légzésén. Ki lehet ez a fazon? Idejön esti mesét mondani a temető közepébe, és... egyáltalán mi a frászra vár? Erik kétségbeesetten nézett körül a sötétben. Csend volt. Nem látott el az I.N.R.I.-ig, kint lehettek valahol a francba a temetőben! Az Idegen megmozdult. Erik mély levegőt vett. - És most mi a büdös franc van? Erik nagyon dühös lett, de hangjában nem tudta kellőképpen elrejteni azt, hogy ezzel egy időben rettenetesen meg is ijedt. - Megvárjuk a reggelt, vagy elmondunk ezért a szerencsétlenért egy imát? – biccentett a sír felé. – Azért vagy itt, vagy nem? Az Idegen ránézett, és szája sarkában egy pillanatra valamiféle mosoly jelent meg. - Tetszel nekem – mondta, és olyan arcmozdulatot tett, mintha maga sem hitte volna, hogy ilyet fog érezni. - Ennek én nem nagyon örülök – motyogta Erik. Váratlanul összekoccantak a fogai. Az a hideg szél... A férfi ismét a sírra pillantott. - A sírkő alatt nem ember feküdt. A név kitalált volt, csak a helyet jelölte a boszorkány számára – mondta, és gyors ujjmozdulatokkal, amit egy bűvész is megirigyelhetett volna, a nedves földből egy apró fehér csontot húzott elő. Erik elborzadva nézte. Jöhet még valami gyomorforgató élmény? Az Idegen kezében egy apró állati koponya volt. - Patkány – mondta egyszerűen a titokzatos férfi. Aztán még egyet vett elő, és még egyet, és a koponyákat egymás mellé rakosgatta az Erik által felkapart dombocska tetején. Erik remegve nézte a három fehér koponyát. - A három patkány – mutatott rájuk az Idegen. – Ezek minden baj okozói. Emese szenvedése és gyűlölete van bennük. Az ő fegyverei. Képesek egy világot is elpusztítani. Erikre nézett. A fiú kínlódott, de rabul ejtette a látvány. - Nem érted, amit most elmondtam, de tudod, hogy minden szava igaz. Emese ötszáz évvel ezelőtt élt. Te pontosan tudod, mert te voltál Emese előző életedben. A lehető legjobban ismered őt, meg merném kockáztatni, hogy az ő kiemelkedő képességei benned is megvannak. Mégpedig azért kell, hogy magadban hordozd, hogy eltöröld az átkot, amit Emese hozott létre. Erik agya fáradtan dolgozott, míg a fejét rázta. - Ezt nem hiszem el... Azt akarod bemagyarázni, hogy egy nő voltam előző életemben? Az Idegen letörtnek látszott. - A gyerekek is mindig azt hiszik, a kutyák fiúk, a macskák pedig lányok. De így van-e? Erik az Idegenre emelte a tekintetét. - Nem hiszem el. - Dehogynem. - Dehogynem? – Erik azon kapta magát, hogy hisztérikusan felkacag. – Hagyj békén! - Emlékezz! – mondta az Idegen, és most nem mozdult, Erik fejében mégis újra képek sokasága tolult. A rémült futás, ahogy el-elbotlik menekülés közben. Magához szorítja a dolgait, a ficánkoló állatokat, majd a sírhoz érve lerogy. Egy faággal ássa ki a gödröt. Sietnie kell. Gyorsan, de figyelmesen elmormolja a varázsigéket, majd egymás után elhelyezi a patkányokat a sírban. A kő a rávésett névvel már készen állt. Betemeti a sírt. Sietnie kell. Az utolsó szertartásokat is elvégzi, terve kész, az átok immár megfoganhat. Azonban a pusztulás előidézéséhez nincs ideje... - Hagyd abba! – nyöszörögte Erik. ... nincs idő. Egy éles penge vágja át a boszorkány torkát. Erik lihegve borult a földre, mikor hirtelen vége szakadt a látomásnak. Most már nagyon elege volt. Azonban a képek olyan véresen valóságosnak tűntek, hogy Eriket teljesen kimerítette mentálisan az élmény. - Most már hiszel nekem? – hallotta az Idegen hangját. - Hiszek – vágta rá gyorsan Erik. – Csak fejezd ezt be! Akkor... mindent elhiszek. Az Idegen nem ezt a választ várta, de ezzel is elégedett volt. - Figyelj most rám! Erik csak a fejét rázta, nem akart hallani semmi többet. - Erik! A fiú kimerülte tornázta vissza ülő helyzetbe. Az Idegen szavait valahonnan távolról, valami tompa zúgás mögül hallotta. - Mit akarsz még? - Az átok megfogant. Hamarosan útjára indul az apokalipszis, amit Emese nem nektek szánt. Hihetetlen erők fognak felszabadulni, de meg lehet állítani. Ha megkeresed a helyet, ahol a boszorkány élt, megtudod, hogyan uralhatod ezeket az erőket. Emese máig élő szelleme képes segíteni neked, mert te tudod használni azokat a varázsformulákat, amiket ő hátrahagyott. - Én? – Erik felnevetett volna, ha nem túl fáradt ehhez. - Ki más, mint a boszorkány egyetlen leszármazottja? Erik megdörzsölte a halántékát. Túl sokat ivott, az már biztos. Émelygett, de tudta, hamarosan el fog ájulni, és akkor el fogja felejteni ezt az estét. Mindenesetre gyorsabban is ájulhatott volna már! - Hallod, amit mondok? Nem lehet igaz, hogy még mindig hallja azt a tompa hangot. - Sajnos igen... - Ha az én segítségemet nem fogadod el, fogadd el Emeséét! Keresd meg a kunyhóját minél hamarabb! Erik zsibbadt kézzel dörzsölte a szemét. A világ már forogni kezdett körülötte. - Keresd, Erik... Keresd... És temesd be azt a gödröt. Erik a falnak dőlt, aminek olyan szaga volt, mint a földnek. Ájultan terült el az avarban a temető közepén.
Még nem volt időm elolvasni ezt a terjedelmes alkotást, de amint végeztem itthon - Magyarországon - és visszautaztam, azonnal szíktok erre és a folytatásokra időt.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
