Vége a nyárnak. Az utolsó augusztusi szombat. Holnap szeptember elseje, hétfőn kezdődik az iskola.
Nagyapámmal utazunk a vonaton, Agárdról Pestre. A család többi tagja már pár napja hazautazott. Én kikönyörögtem, hogy még hagy maradjak lent nagyapával. Tele vagyunk csomagokkal, visszük haza a nyári holmit, a leszedett gyümölcsöket, körtét, almát, és egy kis nyárvégi virágot, augusztusi liliomot. Nagyapa még vissza kell jöjjön szeptemberben a dióért, mogyoróért, és a téli körtéért.
Döcögő vicinálissal utazunk, mert az olcsóbb pár forinttal. A vonat mindenhol megáll: Gárdony, Velencefürdő, Velence, Kápolnásnyék, Pettend, Baracska, Martonvásár, Tárnok, Érd Alsó, Nagytétény, Budafok, Albertfalva, Kelenföld. A Déli Pályaudvar a végállomás, de mi már Kelenföldön leszállunk, mert így olcsóbb, és innen két villamossal, átszállással bumlizunk haza, az Üllői úti Klinikákra.
De addig még sok idő van.
Egy pár kocsival arrébb utazik néhány nyári barátom a strandról, szívesen átülnék hozzájuk, de sajnálom egyedül hagyni a nagyapámat, na meg szégyellem, hogy most nem a vadonatúj farmeromban pompázom, hanem kitérdelt mackó nadrágban cipelem a vödröket.
Fülledt meleg van. Időnként lehúzom az ablakot, de mindig rámszól valaki, hogy húzzam fel, mert huzat van. Pedig nagyon élvezem a nyárvégi friss levegőt, mely a tó vizének illatával és a gőzös füstjével keveredik. Egyszerű, javarészt idősebb kiskerttulajdonosokkal van tele a kupé, munkában megfáradt emberek, vödrökkel, csomagokkal. Izzadtságszag keveredik bódító virágillattal.
Az utolsó pillantásokat vetem a tóra, a már kihalt, néptelen strandokra, a nyár színhelyére. A tó túlpartján már sárgulni kezdtek a dombok, szomorúan árválkodik a pákozdi emlékmű a Mészeg hegy tetején. Nem pöfög már a kishajó sem a szúnyog szigeti halászcsárda felé, vitorlások sem szelik a vizet, csak egy - két horgász ladikja látszik.
Szeretem ezt a tájat. Születésem óta minden nyarat itt töltök. Ez a nyári paradicsom. Az oázis pedig a Klinikakertben van ősztől nyárig.
Egy - egy állomásnál hallatszik a leereszkedő sorompók csilingelése, és mindenütt áll egy két várakozó gyalogos, néha egy motoros, autó alig.
A balatoni országúton feltűnően sok a katonai jármű, tizenegy napja vonultunk be a szovjet csapatokkal Csehszlovákiába.
Nem nagyon beszélgetünk. Nagyapám csendes, magának való ember, és nem is nagyon akad közös témánk. Egyszer csak megtöri a csöndet.
- Megint háború van. Ez már a hatodik az életemben. - Hogyhogy a hatodik? - Tizennégyben a Nagy Háború, tizenhétben a vörösök és a fehérek, tizenkilencben a kommün, harminckilencben a Világháború, aztán jött ötvenhat, és most ez. - Nagyapa, Te hol harcoltál az első világháborúban? - Hát ha tényleg érdekel, akkor elmesélem.
Komótosan rágyújt egy terv cigarettára, remegő kezével nehezen tudja a cigaretta végéhez illeszteni az apró lánggal égő gyufát a zötykölődő vonaton.
- Messziről kell kezdenem. Azt Te is tudod, hogy Érszalacson születtem, Bihar megyében, ami ma Romániához tartozik. Nagyon szegények voltunk. A szüleim parasztok voltak, gazdálkodtak. Kicsi földünk volt, kevés kukoricát termesztettünk, meg zöldséget, egy tehenünk volt, meg jobbára baromfi. A ház vert falú volt, a búbos kemencében sokszor kukorica csuhéval fűtöttünk, és abban sütöttük a kenyeret, azon főztük a cibere levest meg a kását.
Volt egy kis szőlőnk is a falu feletti dombon, ahhoz egy pince is tartozott, a hordókban jó kis érmelléki bor volt. Ez lett apám veszte, aki egy téli este többet ivott a kelleténél, a pince előtt elaludt, és reggelre megfagyott. Ő 42 éves volt, én 12.
Félárva maradtam. Nekünk, gyerekeknek kellett segíteni anyánknak a ház körül és a gazdaságban. Édesanyánk megfáradt a sok szülésben és munkában.
Hajnalban keltem, én vágtam a fát, nekem kellett begyújtani a kemencébe, és én sütöttem a kenyeret. Hatan voltunk testvérek: János és Sándor bátyám, én: József, két öcsém: András és Károly és a húgom: Róza. Károly kiskorában meghalt.
Szalacs nagy falu volt, több, mint ötezer színmagyar lakossal, annak a fele református, a másik fele katolikus. Vasárnaponként az istentisztelet és a kocsma után rendre összeverekedtek a református és a katolikus legények. Csak úgy heccből. Nem ritkán bicskázás is volt.
Hat elemit jártam ki, jó tanuló voltam. A továbbtanulás szóba sem jött, dolgoznom kellett. 19 éves koromban, 1907-ben bementem Váradra, a közkórházba kertésznek.
Havi 20 korona fizetést kaptam, ami nem volt sok pénz, de annak is a nagy részét hazaküldtem édesanyámnak. Szórakozásra annyi maradt, hogy vasárnaponként megittam egy pohár sört, és elszívtam hozzá egy szál cigarettát.
Két év múlva elszerződtem Ghiczy Rezső szőlőbirtokoshoz kertésznek. Itt már havi 60 koronát kerestem. Egy év múlva azonban eljöttem onnan, mert a társaim lopással gyanúsítottak meg. A gazdám marasztalt. Nem maradtam, nagyon megbántottak.
Különben is hívott édesanyám bátyja, Tolvaj Károly kereskedő Pestre, hogy dolgozzak nála, a Sándor Főherceg utca és Szentkirályi utca sarkán álló Károlyi palotában lévő vegyes kereskedésében
Bepakoltam a holmimat egy faládába, vonatra ültem, és felutaztam Budapestre szerencsét próbálni.
Károly Bácsi a Keleti Pályaudvaron várt, de nem vett villamosjegyet, gyalog mentünk be a Nemzeti Múzeum melletti boltjáig. Majd leszakadt a kezem a súlyos ládától.
Egyszer lopáson értem az egyik inast. Jól elláttam a baját. Amikor Károly Bácsi megtudta, hogy összeverekedtünk, engem szidott le. Még aznap felmondtam.
A közeli Üllői úti Klinikán jelentkeztem kertésznek, fel is vettek. Később beteggondozó lettem. 1911-et írtak ekkor. Akkoriban soroztak be katonának is.
1914 szeptemberében, ahogy kitört a háború, behívtak a 3. gyalogezredbe, Debrecenbe.
Hazautaztam Szalacsra, elbúcsúzni édesanyámtól és a testvéreimtől.
Ott tudtam meg, hogy András öcsémet is behívták.
Szegény, síró anyánkat vigasztaltam: Ne sírjon édesanyánk, elmegyünk, meglőjük, és hazajövünk.
Akkor még nem is sejtettük, hogy András öcsém már sohasem jön haza, én is csak közel hat év múlva, de addigra már Szalacs nem Magyarországon lesz, hanem Romániában.
Másnap együtt utaztam öcsémmel és a falubeli legényekkel Érmihályfalván keresztül vonattal Debrecenbe. Mivel kórházban dolgoztam, szanitéc lettem.
Két katonatársammal - földijeimmel - csináltattunk egy fényképet bakaruhában egy fotósnál, még ma is őrzöm. Egyhónapos kiképzés után, Októberben már vittek is minket az orosz frontra.
Marhavagonokba raktak, és Nyíregyházán, Kisvárdán, Záhonyon keresztül utaztunk Ungvárig.
Onnan gyalog, menetoszlopban masíroztunk tovább, mert az oroszok még szeptemberben áttörték a frontot, elfoglalták egész Galíciát, és benyomultak Magyarországra is.
Nekünk kellett kiszorítanunk az oroszokat Kárpátaljáról az Uzsoki hágón keresztül Galíciába.
Pár nap alatt kint voltunk a frontvonalon. Itt már magasak voltak a hegyek, völgyekkel, és kicsi, faházas, ruszin falvakkal tűzdelve.
Novemberre megérkezett a hideg. A hadiszerencse forgandó volt. Általában mi támadtunk, és nyomultunk előre, de néha sikeres volt egy - egy orosz ellentámadás.
Egy alkalommal, amikor már majdnem kész volt a gulyáságyúban a leves, hirtelen orosz támadás ért minket. Gyorsan kellett menekülnünk, de még a forró kondér levest a földre öntöttük, nehogy az oroszok egyék meg. Egy hét múlva visszafoglaltuk az állásainkat, és olyan éhesek voltunk, hogy a közben frissen leesett hó alól kapartuk ki a hús és krumpli darabokat, azt ettük.
December elejére visszafoglaltuk az Uzsoki hágót, és benyomultunk Galíciába.
December 19.-én estem fogságba. Az egységünket váratlanul bekerítette egy orosz járőr, és mindnyájunkat elfogtak. * Közben elhagytuk a Velencei tavat. Kápolnásnyéken egy pillanatra felsejlett Vörösmarty szülőháza. Pettendnél már a Mezőföld lankái vették körül a síneket, melyek hol egy mély árokban haladtak, hol egy töltés tetején, attól függően, hogy egy dombot vágtak át, vagy egy patakvölgyet. A Váli víznél messze észak felől ide látszott a Vértes kéklő púpja. Martonvásárnál vágányzár volt, így hosszabb kényszer pihenő állt előttünk. Én már rég elfelejtettem a barátaimat és a kitérdepelt mackó nadrágomat is, és ámulattal hallgattam nagyapám élettörténetét.
Ő újra rágyújtott. Kevesebbet szokott szívni, de most felkavarták az emlékek.
- Először nagyon megijedtem, de amikor láttam, hogy nem ölnek meg, csak fogságba ejtenek, megnyugodtam. Végtére is a halál veszedelme elvonult a fejem fölül. A háború nem tarthat tovább egy két hónapnál, addig kibírom, és a végén mehetek haza, minden úgy folytatódik, ahogy abbamaradt.
Stryjbe vittek minket, ahol már sok ezer társam várta sorsa alakulását. Itt megint marhavagonokba raktak minket, és megkezdődött a nagy út, a kálváriánk.
Először Lembergbe kerültünk, a nagy gyűjtőtáborba, amit egy laktanyából alakítottak ki. Itt töltöttük 1914 karácsonyát. Pár nap múlva újból bevagoníroztak minket, és onnan kezdve több, mint egy hónapot töltöttem marhavagonokban. Napjában egyszer beadtak egy fél vekni komisz kenyeret, egy kancsó vizet, és egy küblit. Mindez decemberben és januárban, az orosz télben.
Utunk Kijeven, Kurszkon, Orjolon és Tulán keresztül vezetett Moszkváig. Persze mi nem is sejtettük, hogy hova visznek, csak azok tudták kisilabizálni az állomások neveit, akik valamelyest ismerték a cirill betűket.
Moszkvában szétosztottak minket, volt akit északra vittek, volt akit Szibériába, és volt akit Turkesztánba. Itt már vegyesen voltunk osztrákok, magyarok, németek, csehek, horvátok, lengyelek, galíciai ukránok, szlovének, erdélyi és bukovinai románok. A legrosszabb az volt, hogy egy szót sem tudtam oroszul, és nem értettem mit akarnak tőlem. Ritkán akadt tolmács. Az 1915-ös újesztendőt Moszkvában értem meg.
Januárban újra bevagoníroztak minket. Rjazanyon, Kujbiseven és Orenburgon keresztül értük el Turkesztánt. Néha, ha hosszabb ideig állt a vonat, megengedték, hogy kiszálljunk egy kicsit, megmozgathassuk elgémberedett tagjainkat. Volt olyan, hogy napokig állt a szerelvény egy állomáson. Aralszkon, Kizil Ordán és Taskenten át érkeztünk meg február elején az Üzbegisztáni Kokand-ba, a kínai határ közelébe, a Pamír hegység lábához, a ferganai medencébe.
Kokand igazi ázsiai muzulmán török város volt, mecsetekkel és müezzinekkel. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Onnan gyalogosan hajtottak minket a Szkobelevi garnizonba, a hadifogolytáborba.
Közben sok halottunk és betegünk lett, a sebesültek sebei elfertőződtek, soknak lefagyott a lába, a vérhas és a tífusz is szedte az áldozatait. Éheztünk és fáztunk.
A táborból a legtöbb egészséges foglyot szétosztották a környékbeli gazdaságokba dolgozni. Engem néhány hét múlva, két társammal együtt egy fiatal hadiözvegy birtokára vittek.
Az asszony jól bánt velünk. Sokat kellett dolgoznunk, de kaptunk rendes szállást és ételt.
Ahogy megérkeztünk, adott nekünk egy vekni kenyeret. Annak mi úgy nekiestünk, mint a farkasok, és marcangolva ettük. Végre nem az a kemény, komisz, fekete kenyér, hanem olyan lágy és fehér, mint az otthoni. Az asszony csak nézett minket, és csendesen csorogtak a könnyei.
Igy telt el két egyhangú esztendő. A nyarak nagyon melegek voltak, a tél pedig dermesztően hideg. A Szír - Darja folyó völgyében voltunk, mindenfelé öntözéses gazdálkodás folyt. Búza, gyümölcsöskertek, dinnye, zöldségek.
Otthonról nem kaptunk híreket, és mi sem tudtunk hírt adni magunkról. Azt sem tudtuk, hogy áll a háború, és hogy miért nincs vége, pedig már háromszor hullottak le a levelek, mióta bevonultunk. Közben szép lassan megtanultam oroszul.
1917 februárjában Szentpéterváron kitört a forradalom. Jöttek a hírek, hogy Oroszország kilép a háborúból. Elkezdtünk bizakodni. De csak teltek a hónapok eredménytelenül. Október végén megérkezett a vörös forradalom híre. Nem tudtuk, hogy mi lesz. Kitört a polgárháború. Eleinte Taskentben is a vörösök voltak hatalmon, de aztán a fehérek elűzték őket.
1919-ben újra bevonultak Turkesztánba a bolsevikok, és Szkobelevet is elérték a harcok. Engem is besoroztak vörös katonának, és újra szanitéc lettem. Most egy katonai tífusz kórházban kellett a betegeket ápolnom. Én is elkaptam a tífuszt, és magas lázzal ágynak estem. Hetekig nem volt biztos, hogy felépülök, de aztán mégis csak túléltem.
1920 nyár elején, közel hat évvel a fogságba esésem után kaptam meg a hírt, hogy hazamehetek.
Nyomban csomagolni kezdtem. A gazdasszonyom sírt, mindenképpen marasztalni akart, de engem nem lehetett megállítani. Hiányzott a családom, a hazám, a falum, a harangszó és a magyar táj. Itt müezzinek énekelték, hogy Taskent, Taskent, Szamarkand! Nem az én világom volt, idegen voltam ott.
Újra bevagoníroztak és vittek vissza Moszkvába, a polgárháború sújtotta Oroszországon keresztül. Moszkvából Tver-en át Szentpétervárra vittek, onnan tovább Finnországba. Helsinkiben hajóra raktak bennünket, és Stettinben kötöttünk ki, Németországban.
Végül Berlinen és Prágán keresztül, vonattal érkeztem haza, 1920. augusztus 14.-én, a csóti leszerelő táborba, ahol két hétig karanténban tartottak, megfigyelés alatt. A végén kaptam három napi zsoldot, - 12 koronát, - és 100 korona leszerelési illetéket. A tábori tiszt kérdezte, hova akarok menni? Mondom neki: haza. Ő nézi az irataimat, látja, hogy szalacsi vagyok, és kérdi: Hova haza? Nem értettem. Csak azért - mondja - mert Szalacs már nem a Haza, azt át kellett adni a románoknak.
Fölutaztam Pestre, munkára jelentkeztem az Üllői úti Klinikán.
Anyámékat nagyon nehezen tudtam meglátogatni Szalacson. Oda és vissza is szökni kellett a határon. Ott tudtam meg, hogy András öcsém meghalt a háborúban.
Vasárnaponként kijártam villamossal Újpestre. Sándor bátyám odaköltözött, családot alapított, és kalauzként dolgozott. Együtt jártunk a református istentiszteletekre, és utána náluk ebédeltem.
Ők kommendáltak össze egy ismerősükön keresztül nagyanyáddal - ahogy ők mondták, egy jó református lánnyal - de ez már egy másik történet. * Közben megszűnt a vágányzár, és elindult a vonatunk. Mire az elbeszélés véget ért, már elhagytuk a nagytétényi sertéshizlaldát és kastélyt is, Budafokon jártunk a régi borospincék előtt, a Duna partján.
Nagyapám ezután már nem szólt semmit, én is hallgattam.
Már újabb cigarettára sem gyújtott rá.
Kelenföldön leszálltunk a csomagokkal és vödreinkkel, vettünk két átszálló jegyet és haza zötyögtünk a 49-es és 63-as villamosokkal.
