Buszút. Életem nagy részét tölti ki a busszal való utazás, és miközben jobb dolgom nem akad, megfigyelem az embereket. Általában nem vesszük észre azokat, akikkel egy buszon utazunk, mondván a jármű, és az azon való út csak eszköz, elpocsékolt idő csupán, amit sehogy sem lehet kikerülni. Pedig a buszon látni az emberek legjobbját, és legrosszabbját is. Hősöket, és gonoszokat. Lakóhelyem közelében egyetlen olyan busz van, amely elvinne engem az iskolámig, anélkül, hogy gyalogolni kellene, így a járműn általában ugyanazokat a személyeket látom nap mint nap. Már eleve nem sok jót vall az, hogy ezen a busz a lusták busza, akik nem képesek elgyalogolni három megállót, ahelyett inkább a tömött, büdös járműn utaznak, és minden nap megküzdenek a leülésért. Szóval a lusták busza beáll a megállóba, és szinte már abban a pillanatban elkezdődik a harc, az a véget nem érő, csendes összecsapás, amely során eldől, hogy ki ül le. Olyan ez, mint a középkorban… A kiváltságosak (idősebbek és terhes kismamák) ugyebár előnnyel indulnak, azokkal szemben, akik az eszükkel próbálnak meg hamarabb leülni¬—vagyis megpróbálják kiszámítani a beérkező jármű első ajtajának pontos helyét, így már öt perccel a beállás előtt ott állnak azon az egyméternyi helyen. Mindenki próbálkozik, ki korrupcióval—az előző megállónál lakó barátját beülteti egy kettes ülésre, ahol az foglalja neki a helyet¬— ki pedig rosszalló pillantásokkal szuggerálja az előtte állót, hogy le ne merjen ülni a kiszemelt helyére. Sajnos ez legtöbbször hasztalan. Az győz, aki a legerősebb. Jelen esetben leggyorsabb. Ahogy egy ember leül, a többi kezd egyre idegesebbé válni a fogyó helyek miatt. Egy diák, gyorsaságát kihasználva lecsap egy ablak melletti ülésre. Jó döntés volt. A mögötte álló néni kedves mosollyal próbálja eltüntetni magáról a vereség látszatát. Pedig neki is egyre fáj a foga… az utolsó helyre. Szentebb, mint akármilyen trón. Az utolsó lehetőség a megpihenésre. Négyen néznek oda, és belőlük az egyik már észre is vette, hogy nincs esélye, túl messze áll. A másik, bár közel van, képtelem odajutni, mert útját állja egy bőrönd. Ketten már kiestek. Párharc következik. Olyan hangtalanul, és olyan rezzenéstelen arccal játszódik, mintha nem is lenne olyan nagy dolog. Mindketten próbálnak udvariasnak tűnni, miközben az összes utas tudja, hogy ez csak álca. A szemük mélyén ott lobog az ülni akarás lángja. Egymásra pillantanak tiszteletadás céljából, és megkezdődik a csata. Az ülő személyek, fejükben már meg is tették tétjeiket a számukra szimpatikusabb fél javára. Két pillanat, és a hely foglalt. Már nincs többé a megváltást jelentő szék. A vesztes fél, beletörődve sorsába megkapaszkodik, és csalódott arccal mered ki az ablakon. Ezek az emberek jól tudják, hogy ezen a járművön az ülés egy kiváltság. Olyan dolog, ami nem soknak adatik meg. Mégis, inkább ezzel utaznak a gyaloglás helyett. Ha a lustaság fájna…
