Nyár. Termőföldet, megélhetést tikkaszt semmivé, erdőt gyújtogat, és a városi beton higanyosan táncoló délibábjai között emberéleteket áldoz a Napnak. Mégis, kevesen azonosítják vele a pusztítást. Napsütés, kék ég, ragyogás, strand, pancsolás, fény. A legfontosabb a fény! Ez az, amitől így, vagy úgy, de újra és újra várjuk. Ez az, amiért mindig keblünkre öleljük. Ki gondol a hőguta prédáira, az erdőtüzekben égett vadakra, vagy a parasztok megélhetésére, gyújtóssá száradt hektárjaik sivatagja felett sírva? A lényeg, hogy kék az ég. A lényeg a fény. Ez a titka minden évszaknak. Most ősz van. Megváltozott a fény. Az Ősz fehér ege elsorvasztja a színeket, alatta fakóvá betegszik a nappal. A fáradt léptű Mélabú kopogtat be az otthonok ajtaján, s vendégségben marad egy darabig.
Sansespere város északi kitettsége ködös reggelekkel köszönti hétszáz lakóját. Tíz óra körül már gyöngyöző harmatként búcsúzik a hajnali dér, de a köd még csak ilyenkor kezd feloszlani, és az est közeledtével majd újra visszatér. A reggel munkába igyekvő ember itt ősszel mást sem lát, csak a terjengő fehér fátylat, ami kikoptatja az utcák végén a kontúrokat. Csak az ész tudja, hogy körben hegyek őrzik a tájat, a szem aligha győződhet meg róla. Az eső áztatta délután gyorsan tovasiklik ilyenkor, és már nyomában is az este, s vele a hamar jött sötétség.
Francois d’Elle-Aja, (barátainak csak Francei) délután három óra körül végez az iskolában, igaz a tizenkettedik osztályban nem ritka az sem, ha négyig bent van. Apja kocsival szokta hazavinni, azonban ma túlórázik a városon kívül, így marad a gyaloglás annak ellenére, hogy a Beaux Jardins sétány meglehetősen messze van a központban álló gimnáziumtól. Tulajdonképpen majdnem mindentől messze van. Az egyetlen busz, ami a városban jár, csak délután ötkor közlekedik. Korábban csak délben, mikor javában tart a tanítás. Marad hát a gyaloglás, vagy a kerékpár (ami az esetek többségében a teraszos, meredek domborzat miatt fentről lefelé még működik de fordítva aligha).
Létezik egy ösvény, amely szinte észrevétlenül szeli át a várost. Miközben átkígyózik a vidéken, kaméleonként idomul környezetéhez. Van ahol földútként, máshol macskakövesen, néhol taposott ösvényként, vagy kavicsos szalagként oson keresztül a tájon. Előfordul, hogy egybeolvad, az egykori patak rég kiszáradt medrével, néha hozzásimul a nagyobb, döngölt, vagy beton utakhoz. Az avatatlan szem nehezen veszi észre, hogy mégis csak egy valódi, összefüggő járás. Térkép nem jelöli, akik tudnak róla, Vándorléleknek becézik. Egyesek szerint, mikor a gall ősök letelepedtek, már akkor létezett az erdőben, mint egyfajta vadcsapás, és tulajdonképpen az ősfalu, amiből Sansespere kinőtte magát, e köré szerveződött. Senki sem tudhatja az igazságot. A település egy észrevétlen pont az óriási francia vidék vadonjába bújva, és a vidék történelme emberi szempontból homályba vész. Az ősi fenyvesek milliónyi élő apró rezzenését véshették kérges emlékezetükbe, azonban az ember, még egy sok száz éve lakott kisváros tekintetében is új jelenségnek számít e vidéken. A városka faházai lassan kúsztak lentről fölfelé, az évszázadok során, két hegy kaldera-szerűen összeforrt köríves támfalán kapaszkodva. Lent a völgyben szétterült, mint az asztalra ömlött tej. Csápszerű utcafüzérek terjeszkedtek szét a lapos völgyfenéken. Az iskola ezek legnagyobbikába foglalt helyett, a Beaux Jardin sétány azonban fent húzódik a köríves hegyoldalban, középtájon.
Francie kibattyogott a gimnázium kertjéből, és felpillantott a hegyek felé, oda, ahol a házukat sejtette. Csak sejtette, mert a gyülemlő köd tökéletesen eltakarta. Három éve költöztek ide (igen, van aki Párizsból kiköltözik a világ végére, mert a munka az munka, főleg ha az ember apja tájvédelmi szakértő, és mélyen benne van az ökoturizmus általi településfejlesztésben), és érkezésekor minden más jobban lekötötte, mint a helyi srácok szövegelése valami vándor ösvényről, vagy miről. Annyi azonban átszűrődött a tudatán, hogy ama sokat emlegetett ösvény felkanyarog a hegyoldal közepén, és rengeteg időt megspórolhat a gerincen haladó úttal szemben. Akit autóval hoznak-visznek, hamar pácba kerül, ha egyszer eltűnik alóla, főleg egy ilyen helyen. Balszerencséjére, Nicolas, és Pauline korábban mentek haza, nem maradt hát egyetlen barátja sem a közelben, aki rendszeresen használná a Vándorlelket, de legalább tudta hol halad el a legközelebb az iskolához, és úgy döntött, kihasználja.
Valóban észrevétlen kis ösvényként simult a főúthoz, majd egy gyors kanyarral elindult az úti menti sáverdőbe, hogy egy idegen utcát keresztezve kibukkanjon egy sor faház mögött. Francie ütemesen baktatott. Már-már indokolatlan szaporasággal szedte lábait. Volt a levegőben valami. Mintha csak az ösvénynek saját levegője lenne, és abban áramlana. Mintha a húzná magával egy….-Egy mi? – Kérdezte magától hangosan. –Túl sok horrorfilmet néztél a főváros zajában, most meg túl nagy a csend, és visszanyal a fagyi! A morgolódás megnyugtatta némileg, de az érzés nem akarta elhagyni. Feltámadt a szél. Hallotta, ahogy ez a nyugtalan karmester disszonáns zenére inti zenekarát, s a házak nyögő deszkái, a baljós lüktetéssel búgó padlások, és a suttogó bokrok, mintha furcsa dalokat zsongnának felé. Mellkasa tompán összeszorult. Nem akarta tudni miről énekelnek.
A fák komoran színes lombjába beleborzol egy-egy ideges fuvallat, és zsarátnokként rebbenti őket szerteszét. Rőt hangulatok táncolnak a levegőben. Hajából idegesen söprögette a beleakadt faleveleket, kezeit olyan mélyre dugta a zsebében, hogy szinte kinyújtotta kabátja anyagát.
Fél óra múlva már csak a légszomjjal volt elfoglalva. A Vándor olyan meredeken kapaszkodott fel, váratlanabbnál váratlanabb kanyarokat, kitérőket téve, hogy úgy érezte, szabályosan hegyet mászik. Visszatekintve már a lenti vidéken ült a köd, és azt nem látta, ahonnan indult. -Legközelebb, ha nincs autó, nincs iskola! – krákogta maga elé. – Vagy legalábbis az úton megyek! Az igazi úton! Mire a házhoz ért, egészen sötét volt.
