Fõleg gyerekként az embert ugyebár többnyire leintik. Ha hinni is akarnánk a minket uraló világnézettel szembehelyezkedõ, vagy azt egyszerûen figyelmen kívül hagyó belsõ hangjainknak (vagy õseink, esetleg õrangyalaink sugallatainak), környezetünk domináns parancsai ettõl inkább több mint kevesebb sikerrel, de távol tartanak. Nekem legalábbis így teltek elsõ életéveim, és bár 72-es születésem már akkor, 8-9 évesen is rettentõ távolinak és valószínűtlennek tûnt (ha egyáltalán igaz volt), fullasztó tényként telepedett életem korai szakaszára. Környezetem, a 20-ik század végi Magyarországán leginkább anyagi síkon értelmezte a dolgokat, s ezúton magyarázta a külvilágot.
Mint említettem, mikor az ember gyerek, nem igen figyelnek rá, persze leginkább helyesbítik és irányítják, parancsolnak neki, vagy sokszor egyszerûen csak a környezet érdekes vonásaként azonosítják, mintha tárgy lenne, mely beépül a háttérbe, vagy előbb-utóbb úgyis arra a sorsra jut... Az embert formálják, alakítják, munkálják, vezénylik. Legyen valami haszna! Valahogy elõre elképzelik a gyerekek sorsát, és csodálkoznak, ha a dolog nem "akar" olyan irányba terelõdni, mint ahogy azt ők elképzelték, vagy mint ahogy azt tõlük is elvárták, s elvárják. A gyermek - mint a rakoncátlan erecske, mely megbújik a háttérben, de máskor elõtûnik, s egyesek néha belelépnek és bosszankodnak: milyen sáros. Aztán késõbb csermely, s patak is lehet belõle, és ha nem csatlakozik nagyobb vízfolyamhoz, elõfordul, hogy új utat vág magának, és nagyobb erõvel tör át akár hegyen és sziklán, mint azt bárki gondolni merné.
De mindezt nem tudja senki.... A gyerek sem. Próbál megfelelni. Próbálja megérteni a történéseket, értelmezni az õt körülvevõ világ megnyilatkozásait, saját magát. Ez a legelsõ fázis, mely annyira más, mint a többi, hogy egyedülálló módon vésõdik be tudatalattinkba, s oly sokszor visszagondol rá az ember élete nagy szellemi utazásai folyamán.
