Sokan félre ismernek. Ahány ember annyi féle Meta létezik, de van egy, aki a valódi egy olyan Meta, akit csak én ismerek. Nem tudnám megmondani, hogy jó vagy rossz, hű vagy csaló, csak igazi. Viszont azt biztosan tudom, hogy más, mint a többi ember. Úgy emlékszem gyerekkori önmagamra, mint egy kis ősemberre, a mai lényem neandervölgyi változatára. Egy ösztönlényre, aki a rengeteg érzelmi viharban elveszve, egyedül, önmagában küzd, hogy megértsen és ezáltal életben maradjon. Olyan voltam, mint egy csupasz ideg, amelyet nem fed semmi, elevenen ki van téve minden erőnek, reakciónak, eseménynek, úgy éltem meg mindent, ösztön szinten. Minden sokkal jobban fájt, a bőröm alatt örök szenvedés és az örök vágy, hogy valaki megértsen így csökkentve a fájdalmat és a magányt. Ez a lény ma is él bennem és sokszor eszembe jut az a szegény kis magányos árva, ha a fiam problémáival szembesülök. Úgy gondolom az, hogy nem felejtettem el gyerekkori önmagamat sokszor segít, hogy megértsem őt, mert a legtöbb ember már csak a mai, felnőtt önmagát ismeri, így vak marad a gyerekek problémáira és hatalmas szakadék tátongat a szülő és gyermeke között. Más vagyok, mert bátor vagyok és kimondok olyan dolgokat, amiket mások nem mernek, harcolok olyan szituációkban, ahol mások nem tudnak és megteszek olyan dolgokat, amikre mások álmodni sem mernek.
1. fejezet
33 éves vagyok. Dolgozó anya a 21 században egy olyan világban ahol a felszínes dolgok számítanak, ahol az érdekkapcsolat az érték, ahol a rosszindulat az úr és az önzés, ahol az a természetes, ha átgázolsz mindenkin és ahol az őszinteség olyan ritka, mint a fehér holló. Mert az emberek gyengék szembenézni az igazságokkal, az életükkel, érzelmeikkel és a saját vakságukban saját igazságokat hoznak létre, hogy megmagyarázzák, vagy éppen elfedjék a tetteiket. Mindenki így él, én is. Gyerekként ez volt a legnehezebb. Nem tükröt tartani mások elé, hogy úgy lássák önmagukat, ahogyan én láttam őket. Anyámnak volt egy időszaka, amikor alkoholista volt. Sokat ivott, olyankor számomra borzasztó dolgokat művelt. Egyszer mikor részeg volt leült velem a kanapéra, olyan 12 éves lehetettem és arról beszélt, hogy mi lesz, ha ő egyszer meghal. Emlékszem a rettegésre, amit akkor éreztem, arra, gondolatra, hogy elveszíthetem őt. Egy másik alkalommal a szemben lakó éltes úriembert hívta be a lakásba és emlékszem a kínos jelenetre, amint édesanyám félrészegen fetreng a padlószőnyegen és kelleti magát a szomszédnak, aki ült a kanapén. Arra nem emlékszem, hogy bejött e neki a dolog, csak arra, hogy nem értettem a jelenetet, de tudtam, hogy rossz és szégyelltem magam. Anyám helyett. Volt olyan is, amikor nem volt részeg, mégis gonosz volt. 13 éves lehetettem, amikor divat lett nálunk a bolognai spagetti. Anya is sokszor készített és egy ilyen napon két választásom volt, ehettem bolognait és ehettem rakott kelkáposztát, az utóbbit nem szerettem így a tésztát választottam. Ez neki nem tetszett, és amiért a friss bolognait akartam megenni, összeborította az előző napról megmaradt kelkáposztával és kényszerített, hogy megegyem. Gyáván ott ültem sok órán át bámulva az összekutyult moslékra hasonlító ételt és csak magányt éreztem, olyan magányt, ami gyűlöletet keltett bennem. És erőt. Amikor fiammal vagyok, sokszor eszembe jut, hogyan választhatott mást helyettünk? Hogyan dobhatott el bennünket, miért nem küzdött apám ellen? Miért volt gyáva megvédeni minket? Egy média cégnél dolgozom, ahol kommunikációval foglalkozom. Az a dolgom, hogy manipuláljam a munkatársaimat, hogy jobban tudjanak teljesíteni, hogy megtanítsam, nekik hogyan manipulálják az ügyfeleket, hogy minél több pénzt hagyjanak nálunk, és hogy manipuláljam azokat, akiket a főnököm kiválaszt. Itthon manipulálom a férjemet, hogy ember és férfi váljék belőle a betegsége ellenére és itt a fiam, akit időnként szintén manipulálok, hogy az életre neveljem, vagy befolyásoljam a fejlődését a szerintem jó irányba. Hogyan sikerül mindez? Hogyan lesz ez hiteles? A hitemtől. Azt tanítom meg az embereknek, hogyan higgyenek. Van egy idézet, amit nem olyan régen olvastam, így szól: „…A Nő hite talán az egyik legerősebb dolog a világon. Kell neki, mert élteti, kell neki, mert ez ad neki erőt, kell neki, mert ettől lesz nő a Nő. Mi az erőssége, az egyben a gyengeségének is forrása. Mert ez a hit olyanban is tobzódhat, miben maga a Nő sorvad el. A Nő képes vesztett ügyek és érzések mellett is kitartani, hálót és folyondárt sző maga körül, köti saját kezét gúzsba érzelmeinek fonalával. Hisz, hisz a "pasiban", kiben a "Férfit" szeretné látni, hisz abban, hogy majd Őérte meg fog változni. Hisz abban, hogy a család, mit vele felépít jó útra terel, hisz abban, hogy gyermeke láttán a "pasi" hű és megértő családapa lesz. Nem lesz. Ez egy meddő hit, mi magát a Nőt teszi napról napra kevesebbé. Görcsössé és rezignáltá teszi, mi pedig addig értelmet adott neki, szertefoszlik. A Nőnek csak hinnie kell, nem hinni akarni... A Nőnek tudni a kell, hol a határ, mert az egy ideig elkövetett imádata lehet a veszte. Aztán veszettül kapálózik, és nem ért. Nem ért, hogy értene, tudna, mikor csak hitt. Hitt abban, hogy olyan családja lesz, miről Ő álmodott. Az a "Férfi" létezik, az az álom valóság lehet, csak ne alkudjon meg a hitéért cserébe a boldogságért. Mert míg hitében annyira hisz, hogy akár magát áldozza fel bolondul azt gondolva, hogy gyermekének jobb családban felnőnie, addig gyermeke pontosan látja álmosolya mögött a könnyes szemét. A Nőnek tudnia kell a saját hitére is nemet mondani. Pont azért, hogy az maradjon, amire született. Nő... Nő, akiért a "Férfi" akar majd mindent megtenni, akiért érdemes a hitét majd megerősítenie, mert ettől lesz erősebb. A Nő hite...” Tulajdonképpen számomra minden így működik, nem csak a férfi-nő kapcsolat. Nő vagyok és annyira hiszek, amennyire mások nem mernek, mert a többség számára könnyebb nem kockáztatni, hinni, bízni, reménykedni, mert ha hiszünk, bízunk, reménykedünk, akkor nagyon fáj, ha nem sikerül, akkor veszteséget érzünk. Nem arra a hitre gondolok, ami apró pillangóként szálldos a lelkünkben, akinek a létezését is tagadjuk. Arra a hitre gondolok, ami a lényünk mélyéről jön, ami olyan biztossá tesz bennünket, mint a szikla, amit évezredek óta ostromol a tenger hulláma. Nem akarom senkinek sem bebeszélni, hogy én nem félek. Hogy az én lelkemben nincs bizonytalanság, csak azt mondom, hogy a hit maga erőssé tesz, a hittől sziklák vagyunk. Azt is tudom, hogy néha a hitünkről le kell mondanunk, amely talán ugyan olyan nehéz, mint bízni. De néha le kell ugrani, mert másképpen nem fog menni.
