Feszegetjük a határainkat, azt gondolva, remélve, hogy azok rugalmasak. Hogy éppen csak egy picit kell arrébb tolni őket, hogy kicsikarjunk magunknak a sorstól, az élettől, talán Istentől egy pillanatnyi felhőtlen örömet.. boldogságot. Mert hinni akarjuk, hogy az jár nekünk, minden hibánk ellenére, vagy talán éppen azért.. Mert emberek vagyunk, és mert szorosan rögzített szabályok adnak nekünk biztonságot, hitet, hogy van miért. Hogy van még tovább, és az út, amelyen járunk, mindenki által tiszteletben van tartva, és mert mi is tiszteljük a határokat, azt gondoljuk, hogy ez így jó. Hogy nem történhet olyan, ami miatt egy másik ember útját keresztezhetjük, és nem lehet, hogy dönteni kell, hogy én lépek tovább, és járok az előttem álló úton.. vagy a másik, ami talán az én utam megszakadását, végét jelentheti. Mégis életünk folyamán a szabályok ellenére, állandóan a határok mentén egyensúlyozunk, és nap mint nap próbára tesszük azokat.. saját magunkat. A belénk nevelt, rögzült erkölcsi normákkal vitázunk, mérleggel a kezünkben, bizonygatva, hogy az a helyes, amely mögé több észérvet tudtunk felsorakoztatni, vagy amelyikbe több érzelmet, szenvedélyt, melegséget tettünk. Ki döntheti el? A józan eszünkben bízva lépünk tovább, vagy állunk meg.. Garanciát, hogy nem tévedhetünk, senki sem ad. És mi tévedünk. Tévedünk minden egyes nap, át-átlépve a határokat, amelyek mentén járunk. Olykor előfordul velünk, hogy annyira szeretnénk lerombolni minden határt, és azt kiáltani, hogy elég! Egyszerűen csak ne legyen ennyi baj, és gond, legyen már szebb ez az élet, legyen olyan, amilyennek lennie kellene, és ne határok döntsék el, milyen legyen, csak szimplán legyen szép.. megnyugtató, békés.. boldog. Persze tudjuk, hogy kellenek határok, mert kellenek kapaszkodók, kellenek útmutatások, hogy az az út, amin végig kell mennünk, az ne vesszen el a ködben, hanem valamennyire kitaposott ösvényeket döngessünk, és ne zárt falakat kelljen megmászni, hanem nyitott ajtókon léphessünk át. Mert határok mellett is akadnak ajtók, amik zárva vannak előttünk, és falak, melyeket magunknak kell lerombolni, vagy éppen kidönteni, s bizony előfordul, hogy mindeközben nem csak a saját súlyunk nyomja a vállunkat, hanem olyan kötelék is, amitől mindez még nehezebb. Tévedés hamis biztonság illúziójában ringatni magunkat, határaink mellett sajnos racionálisnak kell maradnunk, mert mindig, kivétel nélkül mindig lesznek és vannak olyanok, akik áthágva szabályainkat, a mezsgyén taposnak. Összemosva ezzel a jó és a rossz közötti vékony választóvonalat, és ezek egyre többen lesznek, hiszen ha én azt látom, hogy minden tisztességes küzdelmem ellenére hátrébb vagyok, rosszabb helyzetben, mint a csalók, akkor az először elveszi a hitemet, majd a tartásomat.. mert ez az életösztön. Leállatiasodva, elveszítve a valós célt, csak azon lesznek egyre többen, hogy túléljék az utat. Mindegy az ár.. megfizetik.
