A lélek tehát azért, hogy megõrizze viszonylagos sértetlenségét, óvatosan halad, miközben mégis elmerül a csodák végtelenjének aranyos habjaiban. Vigyáznia kell: ne távolodjon túl messze a homokos parttól, tekintsen néha visszafelé is, s ne feledje, horgony köti e földhöz. Mint kisbabát a köldökzsinór, minket is a látható valóság kötelékei tartanak meg, táplálnak, s védelmeznek. A megszületni vágyó babához hasonlóan mi is ki akarunk törni megszokott kényelmünkbõl, s a parti homokpadokhoz egyre gyakrabban ellátogatunk. Sokféle születés van: az élmény összességében többnyire harmonikus, s megerõsödve, meggazdagodva lépünk ki zárt fizikai valóságunk ágas-bogas erdejének útvesztõjébõl a termékeny síkságok napsütötte mezõire. De vannak koraszülöttek is, akiket a türelmetlenné tévõ csábítás felkészületlenül terel a szabadság tengerének mélységei felá, ahonnan néha már nem is térnek vissza. És olyanok is vannak sajnos, akik születésének fizikai valóságát átéljük bár, de már sosem tudunk velük kapcsolatba lepni - túlságosan hamar, idõ elõtt keltek útra, s nem tudtuk õket ebben megakadályozni: a legtöbben közülünk csak akkor találkozhatunk velük, mikor mi is - s talán náluk jóval bizonytalanabbul - elkalandozunk a végtelen egyik ellenállhatatlan dimenziójába.
Talán e földi lét fizikai valósága igazán nem is a legteljesebb világok egyike. Talán csak átjáró ez, egyfajta szűk, de hosszú folyosó, ahol társaink elõre, vagy éppen hátrafelé araszolnak, midõn az elõrejutás hamis eszményének téves élményét, mint iránytût örök társukká fogadják. Érzekelhető világunk rengeteg rejtélye, megmagyarázhatatlan történése, misztériuma mind arra utalnak, hogy e világ kis helyre összezsúfolt, számunkra érthetõ csodái, e kis oázis csak szükségszállás a létezés gigantikus távlatainak egyik félreesõ zugában. A színpad professzionális berendezése, és a darab magával ragadó, lendületes volta eltereli figyelmünket mindarról ami hiányzik, s átsiklik a koreográfia hibáin és egyszerûsítésein. Néha "átlátunk" más, nagyobb, ordítóan elütő dimenziók tereibe, de a jelenséget nem értjük. A színpad helyenként elüt a környezettõl, s a színészek sem mindig hozzák ugyanúgy formájukat. Bevillan egy-egy emlék, mely valamiért nem akar távozni elménkbõl, s erõnek erejével sem tudjuk kiûzni onnan; visszaemlékezünk, s hiányzik valami, mely egyszer a miénk volt, mert részünk volt benne, de mostanra már csak a hiányérzet, s emlékébõl is csak halvány foszlányok maradtak. Vagy sokan közülünk valami különlegeset keresünk, valami eredetit, rendkívül fontosat, melyre rá kell leljünk e földi életünk úttalan útjainak egyik nem várt fordulóján, egy távoli, elképzelt, mesésen szép tájon. Túl sok minden olyasmi vesz körül minket, mely nem érthetõ, csak felfogható; a történések jó része oly szédítõ irambam száguld el mellettünk (vagy haladunk el mellettük mi magunk), hogy nincs alkalmunk azokat megfigyelni, és megismerni. A számunkra közvetlenül nem érzékelhetõ világok jelei lépten-nyomon tetten érhetõk. Mi is keresünk valamit szüntelen, és az előlünk elfedett világok újra meg újra megjelennek elõttünk valamilyen formában, életben tartva e világgal szembeni kételyeinket, s az örökkévalóságba vethetõ, megnyugtató hitet. A kritikus szem csak a hibát látja, s átlát a valóság mesterkélt, idõleges, valószínûtlen álcáin. Öt alapvetõ érzékünk csökevényes létformájába zárva csak a hatodik érzék - tudatunk néha felzendülõ elégedetlensége -, és környezetünk hihetetlen titkai, és annak felfoghatatlansága figyelmeztet a látható valóság mesebeli voltára. A furcsán megtörõ fény, a vidéket végigpásztázó napsugarak, a völgyek, melyeket sosem láthatunk, a hegyek magassága, melyek örökre zárva maradnak elõttünk, vagy a tovatûnõ felhõk változatos formái, melyeknek sem magasságaival, sem csodalatosan költői alakváltásaival nem versenyezhetünk, mind tőlünk, mind e nagy földi színjáték dübörgésétõl függetlenedve játsszák szûnni nem akaró, bódító, égi muzsikájukat.
Ez kell, hogy legyen a lényeg: a hiba a képen, a sár vadonatúj házunk padlóján, a tomboló vihar után maradt pusztítás, vagy a földrengés biztosan kiszámíthatatlan bizonyossága. Aki mindent biztosra vesz, s a bizonyosságot űzi, keresi, az a csalódások sötét, zűrzavaros erdejében tölti ezt az életet. A bizonyosság - bar gyönyörû, s megnyugtató, mint egy szivárvány a zápor után - mindig átmeneti, csalfa, s bosszúálló természetû. Világunk látható jelenségei végeredményben csak gyönge rezgések, melyek talán egy másik világ kiteljesedésének áttetszései, vagy új, alakuló világok születésének mellékhatásai. Mindennapjaink ide kötnek - de szellemünk elõtt szabad a választás, hogy a végtelenbe, az örökkévalóságba utazzon - oda, ahol nincs határ, nincs akadály, nincs hazugság, nincs félreértés. Ahol újra meg újra ihat a mennyek kristálytiszta vizébõl, ahol felemelkedhet a felhõk, a kozmosz, a csillagok fölé, s ahol átadhatja magát a teljes tisztaság elemi élményének, majd erejét megsokszorozva szállhat alá újra, hogy az isteni ítélet pillanatnyilag kényelmetlen, de a mindenség fényében messze eltörpülõ epizódjának rá kirótt szerepet még végigjátssza.
