Ennek veszélyei ellenére az idegen, a félelmetes, eget rengetõ élmény mégis világ életemben vonzott. Nem tudtam sosem ellenállni az elemi szépségnek, a húsba maró gyönyörnek, melyet például egyes zenei fordulatok nyújtanak. A távlatok, melyeket a dallamok, a ritmusváltás és a lényünkbe hatoló melódia lelki szemeink elé varázsol felfoghatatlanok. Így válunk a - minden bizonnyal szintén magatehetetlen áldozatként tobzódó - szirének prédáivá, akik örökkön-örökké csak énekelnek, s minket is magukhoz vonzanak. A lényeges dolgokat, így az érzéseket, lelkiállapotot, hitet, meggyõzõdést s elkötelezettséget nem lehet szavakban kielégítõ módon kifejezni - erre a zene alkamasabb. Írott, vagy kiejtett szavaink kifejezõbbek, mint a film, mert irányítják az olvasó gondolatait, fókuszát. Viszont alulmaradnak a zene isteni nyelvével szemben, melyet ugyanúgy el kellene sajátítani mindenkinek, akar az olvasás képességét.
Már nagyon régen megpróbálkoztam az érzelmek és az azokat kiváltó hatások elemzésével, vagy legalábbis rangsorolásával. Rájöttem, hogy a szívbemarkoló, megsemmisítő, alapjaiban gyászos, de mégis igaz, s örök zene az, amely a legnagyobb hatást váltja ki belõlem, s mely legjobban rokon életünk nagy fordulataival és kritikus mozzanataival. A vidámabb, önfeledten tekeredõ dallamocskák - még ha be is törnek időről-időre tudatomba, s élénkítõ hatásuk nyugtatóként hat a zene valódi hatalmával szemben - mindig végetérnek, s valahogy végül mindig átadják a színteret az öröklét, a végzet mindenre rátelepedõ, s mindent átható szomorúságának és megrendítõ, kábító, lefegyverzõ domíniumának. És mintha valahogy a Nagy Karmester mindig is ott állna a helyén, s munkáját csak pillanatokra zavarná meg némi disszonancia: a Kozmosz hangja a vidám melódiák mögött is kivehetõ. Akár a Titanic utolsó éjjelén a zenekar, mely bármely dallamal próbálkozzék is, mindegyiknek ugyanaz lesz osztályrésze: még évtizedek múltán is a tragédiát, a megváltoztathatatlan végítélet döbbenetét, a dermedtséget idézik, mintha e dallamok is a Nagy Karmester hatása alá kerültek volna.
Vivaldi Négy évszaka fantasztikus, elemi erővel hat. Bár a természet csodáját még ilyen túlvilági muzsika sem adhatja egészen vissza, mert nem ilyen egyszerû, és nem csak négy évszak van - de a fülbemászó tavasz és nyár ellenállhatatlanul vonzó csábítása, játéka, gazdag színei után mégis mélyen elgondolkodtató az õsz hangja, mely óva int: eddig minden csak illúzió volt. Megpróbálja elmagyarázni nekünk az eljövendõ változások eget rengető voltát; megkísérel felkészíteni az igazság kegyetlen, vadul lecsapó ostorának eljövendõ valóságára. Kicsit filozofál, számunkra még érthetõ, emberi formában magyarázza a legnagyobb leckét, akár Jézus tette. A levelek még kavarognak, és a színváltozások még csodálatunkat váltják ki. Idõnként felkerekedik a szél, s hideg lesz. Az édes álomból való visszatérés a végsõ, s egyetlen valóság és ítélet dimenziójába egyre elkerülhetetlenebb. A tél lassan, alig észrevehetõen, lopakodva veszi újra birtokába az õt jogosan, és örökösen megilletõ síkok milliárdjait. Az égbolt többé nem látható, a nap már csak emlék - bekúszik a mezõkre, a tavakat fagyos sivataggá változtatja, s hűvös mancsai rátelepednek kertjeinkre, házunkra, szívünkre, tudatunkra. Már gondolkodni is nehéz, de a jégvirágos gyönyör feledteti velünk tudatunk és testi késztetéseink haszontalan csapongásait - otthon vagyunk. Aki felkészült, tovább él, s a lélek visszatér õshazájába, ahol megnyugvásra lel - mások beolvadnak a jégsivatag tájképébe, s az elõbb kínzó fajdalom lassan semmivé foszlik tudatukban, ahogy lényük minden más alkotóeleme úgyszintén.
A tél melódiájának mélységei még az értõ lélek számára is megrázóak. Értjük: a Teremtés, és összefüggéseinek végtelen bonyolultsága messze felülmúlja képzeletünk legmerészebb próbálkozásait is. A természet és örök szabályai káprázatosak, s erejükhöz talán semmi sem fogható, nem számítva annak a teremtésben visszatükrözõdõ nyomait, mint például lelkivilágunk, érzelmeink világát. Amit a természet a meglepetés hirtelenségével, vagy észrevehetetlen lassúsággal ajándékba adott nekünk, ugyanolyan látványosan, vagy éppen titkon, lopva veszi vissza. Tekintete mindenhova elér és mindenen áthatol: csak a legmélyebbre látó lények, és csak legdrágább kincsük - saját tudatunk - maradhat sértetlen.
