Ők azok, akik dacolnak az általános vagy hivatalos nézetekkel, a tudomány álláspontjával, s még saját meggyőződésükkel is - ők, akik a végtelenbe tartó utat választják. Irónikus, hogy végeredményben ez az út sem különbözik az elõre eltervezett és szabályokkal definiált, útjelzõkkel kitáblázott utaktól abban, hogy igazán egyik esetben sem érkezünk meg sosem. Mindig van új terv, új célállomás, új kérdés és új talány. A mókuskerék sosem áll meg, s így minden végtelen. Csupán saját rögeszméink tagadják ezt, s próbálnak unos-untalan kapaszkodókat találni emberi fogalmak csábítóan kézenfekvõ, vagy érthetetlen, de parancsolóan erõszakos kavalkádjában. Hiszékeny lények vagyunk. Hiszünk a logikában, mert mások is így tesznek. A ténynek vélt jelenségekben nem merünk kételkedni. Mások látszólagos eredményei, az anyag maga, s testûnk valósága hamis bizonyossággal tölt el bennünket, s mindig elhisszük, amit ember alkotta fogalmaink, vagy belső, égetõ érzelmeink vagy késztetéseink tudatni akarnak velünk.
De kételkedni kell. Az idõ nem létezik - csak illúzió. Az anyag, a tapasztalás, a fájdalom - csak valaminek eltorzult tükörképei. A létezés örök, és semminek sem vagyunk részei. Minden a miénk, s így azokat letéve, a semmi is. Nincs test, nincs érzés, nincs levegõ, s ordít a csönd. A végtelen kitárja elõttünk kapuit, ha van merszünk utazást tenni a peremvidékén. Gondolataim közt bolyongva sokszor kerített hatalmába a végtelen jelenléte: az érzés, hogy valami még mindig van az összes addig ismert határon túl is. A minket valójában megtestesítõ síkok: a megismerés, érzelmeink, erõnk, hitünk, emlékeink és jövõképünk, mind végtelenek. Ahogy irtózatos mélységeket is el tudunk képzelni, ugyanolyan félelmetesek a magasságok is, ahová felemelkedhetunk. Persze csak akkor van értelmük, ha valamilyen világba léptünk, vagy ha a világok elkepesztõ rengetegén át utazunk, felmérve lehetõségeink tárházát. Joubert irat: "Ahhoz, hogy felemelkedhessunk, elõször magunkba kell szállnunk."
Visszatérõ álmom a zuhanás, ez a kezdetben ijesztõ, de késõbb rendkívül megnyugtató, sziklafalak és kiálló faágak mellett, és azokon is át, a Föld magján átívelõ zuhanások, miközben többé nem érzékelem az anyagot, s így mindössze valamiféle ismeretlen, távoli eredetû gravitáció húz egyre csak magához, s keresztül a máskor akadályt jelentõ környezeti formákon. Ennek az utazásnak soha sincs vége, csak amikor felébredek, s az álom - látszólag - véget ér. Belegondolva a végtelen döbbenetes fogalmába, az ember képzelete angyali szárnyakat kap. A vállalkozó szellem nemcsak a térben tehet így meg játszi könnyedséggel elkepesztõ távokat, hanem a jövõbe is elindulhat, vagy éppen megfordithatja az idõnek hívott sajátos hazugság logikáját, s akár elmúlt dimenziókat élhet újra. A jó zenei érzékû embereknek a jól ismert muzsikát nem kell újra meg újra hallani, mert belsõ zenekaruk barmikor tetszés szerint lejátszhatja az ismert dallamokat. Sokszor zenéltem így magamnak, ha éppen túl nagy volt a környezetemben a csönd, vagy éppen a hangzavar. Az emlékezetes pillanatok ugyanígy visszajátszhatók újra meg újra, s pillanatképként a történések meg is állíthatók, vagy egyes részletek felnagyithatók. Hirtelen valami hihetetlen történik velünk: saját akaratunkból, saját, szabad, egyéni döntésünk varázsvesszejének ütésére lephetünk be a számunkra elképzelt (vagy valóságos? sugallt? már máskor megélt?) Mekkába, és hagyhatjuk hátra mindazt a "valóságnak" csúfolt tákolmányt, melyet mindennapjaink érzékelhetõ világának börtönõrei oly buzgó elkötelezettséggel sulykolnak belénk. Ez más, mint a megsemmisítõ erejû katarzis, melyet egy zene, egy hely, vagy valamifajta elõjelû érzelem, vagy akár egy személy vált ki belõlünk a szerelem elõhírnökeként. Ezt mi választjuk, s nem leszünk rabja sohasem. Az érzelmeink lépcsõfokként szolgálhatnak lelkünk által választott felszabadító szellemi utazásainkhoz, és belsõ világunk olyan mérhetetlen gazdagságot csillogtat meg elõttünk, mely sohasem szorul magyarázatra, s melyért többnyire hálásak vagyunk. Viszont az értük "természetben" fizetendõ ár minduntalan letaglóz bennünket, s valamiféle ürességet hagy bennünk hátra, amint újra egyedül maradunk az út szelén, összeroskadunk a porban, elszigetelve, s tehetetlenül markolászva elvesztett kincsünk után, melyet vadul tépett ki szívünkbõl a sors.
Érzelmeink és belsõ indíttatásaink elkepesztõ mélységeivel legtöbben tisztában vagyunk. Az érzelmekbõl, elmélyülésbõl, teljes átszellemülésből viszont ugyanúgy nem szabad túl sokat magunkhoz venni, mint az erõsen fûszerezett ételekbõl sem, mert rabjukká válunk, s a végtelenbõl kölcsönvett hatalom varázserejét nem befolyásolhatjuk. E vidéken mi csak röpke látogatók vagyunk: betolakodók - s talán e világok lakói egy ponton megelégelik szentségtörésünket, s azon túl számunkra a hely fenyegetést jelent, melybõl vagy súlyos sebek árán menekülünk, vagy lopott világunkkal együtt távozunk, vissza, oda, ahonnan azt elhozták. A mély érzelem öl. Bár félünk a haláltól... mégis, tömegek flörtölnek az érzelmi halállal nap mint nap. A mind messzebbre, mélyebbre hatoló, s nagyobb bátorságot vagy önfeledtséget igénylõ lelki útjaink során a halállal dacolunk, s talán kicsit meg is halunk. Ki tudja, e Földrõl való végsõ elmúlásunk is talán e sok kis látogatásunk végeredménye - vagy mi nem bírtuk tovább e földi cella-létet, vagy a túlvilág elégelte meg végre folytonos betöréseinket, s ő tesz végleg magáévá, ő lesz újra egyetlen Úrnőnk.
