A szerelem, a csodálatos, az ellenállhatatlan, letaglózó jelenség, mely bekerít, áthat, éltet és mozgat, ugyanolyan gőgös, galád, kétszínű es rosszindulatú irányunkban, mint a kézzel fogható anyagi világ megannyi más hamis képviselője. Más formát öltött, s nem vesszük észre, hogy ingatag lápvidékre csábít, csakúgy, mint annakelőtte: menekülésünk csalódásaink és önmagunk elől csupán egy újabb, még kegyetlenebb uraság birtokára vetett minket. Bár itt kezdetben grófok, hercegek, vagy akár kiskirályok szerepében töltött édes élet vár ránk, tisztább a levegő, kékebb az ég, s nincs fájdalom - de annál jobban megvisel minket e birodalomból való kiűzetésünk órája...
Mikor az égbolton megjelenik néhány felhő az elsők közül... mikor szemünkbe ötlik a lábunkon feketéllő sár... mikor megérezzük, hogy valami nincs rendjén.... mikor látjuk elfutni az állatokat , s az eddig imádott tájra síri csend borul, s egy pillanatra belénk nyilall a balsejtelem: mindent egy lapra tettunk fel, s kiszolgáltatottak lettünk - nincs hová fussunk. Mikor nincs már légmozgás, a színek elhalvanyulnak, a fák és a növények mintha szintén el akarnának bújni... S ekkor fülsiketítő csattanással robban valóságunkba a villám, mely vakító, ijesztő fehér fénybe burkolja a megfakult tájat, majd érezzük, bár felfogni még nem tudjuk, ahogy rettentő erővel ránk borul a jeges zápor, amint kicsúszik lábunk alól a talaj, s egyszersmind a korábban életteli miliő vadul csapongó csápjainak jatékává válunk.
Vezeklünk. Megfizetjuk a jaték árát, melyet az örökkévalóságból loptak számunkra. De minden, amit ármányos úton szereztek kamatostul visszavetetik, barmi is legyen a préda, s barki is legyen az elkövető.
Úgy gondolom, elég jól sikerült felvázolnod, hogy semmi sincs ingyen, főleg a szerelem nem, ahol az ember képes kiadni magát, majd a végén megtapasztalja, milyen az a sötétség, ahova vezethet az út.
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak. [ Regisztráció | Belépés ]
