Mindig is saját utamat jártam. Gyermekként persze nem értettem a külvilágot, társaimat, s legfõképp a felnõttek világa valami elérhetetlen távolságban lévõ, felfoghatatlan titok volt. Játszó-, s iskolatársaim indíttatásait sem tudtam mindig értelmezni, és nagyon fájt, mikor igazságtalanul bántalmaztak. Nem akartam senkinek a kedvében járni, alkalmazkodni, vagy meghunyászkodni, de tûrtem. Talán azt gondoltam, mégiscsak úgy lehet jól minden, ahogy van, s én sem tudok kifordulni magamból, majdcsak megváltozik körülöttem a világ, mert én ugyan nem tudok. Az általános iskolai - reménytelen - szerelmem volt az egyetlen kivétel, melyért minden gondolatomat, törekvésemet, eltökéltségemet fel tudtam adni, csak hogy az ő, az imádott alany szolgálatába állíthassam. Sajnos ő is mostohán bánt felajánlott kincseimmel, de sebaj, még ha talán életre szóló sérüléseket is szenvdedtem akkor, úgy 8-9 évesen, fejem félrefordítva, elgondolkozva tovább haladtam.
Sokunkat elnyom, megbélyegez, magához láncol, és szolgává tesz környezetünk - a különbözõ ránk aggasztott keresztek, melyeket nem akarunk, de kénytelenek vagyunk folyton magunkkal vonszolni: az elvárt szabályok betartása; a kijelölt hatalmi személyek kötelezõ tisztelete; a beszédünknek örökösen gátat szabó, s gondolati világunkat elcsökevényesítõ, ránk erõszakolt beszéd- és gondolkodásmód - mindez sokunkat látszólag örökre elhallgattat, s tanúsíthatom, ez egy időben nálam is elkezdõdött, de a gondolatok és a lélek szféráit csak ideig-óráig lehet rabságban tartani. Saját útját járhatja mindenki, aki ráébred, hogy énjének legbelsõbb termeibe, ahonnan elindult, mindig visszatérhet.
Életünk, lelki fejlõdésünk, színpompás utazásaink során vissza-visszatérünk lelkünk eredeti kis kastélyának dohos manzárdszobájába, ahol annyi édes, vagy álmatlan éjjelünket töltöttük, vagy a könyvtárszoba sarkára, ahol elõször láttuk meg a beszűrődő napfény felejthetetlen játékát a parkettán, vagy a nappaliból nyíló nagy, tágas teraszra, ahol néha oly sok kedves ismerõs, s vendég gyűlt össze. Lelkünk legismertebb, és egyéniségünk legbeágyazottabb szobáin túl más helyiségek, csarnokok, folyosók, lépcsõsorok, titkos ajtók, eldugott zugok, alagutak, és az égbe magasló toronyszobák is vannak - ezeket is megismerhetjük, szépen sorjában, ahogy életünk titokzatos, kicsire összehajtott térképét kihajtogatjuk, és elkalandozunk eddig nem ismert tájakra. A kastély csak a miénk, és bármikor nyitva áll számunkra.
Érdekes. Az élet legszebb, legcsodálatosabb palotáiként dicsért hotelek, szórakozónegyedek, konferencia központok sem vetekedhetnek az ember belsõ világának gazdagságával. A modern élet nyújtotta kvázi-csodák, melyek tapinthatók, érezhetõk és fizikailag élvezhetõk, a lelket mégis valahogy taszítják. Vagy a lélek taszítja ezeket, vagy azt a gyönge próbálkozást, mely az ő birodalmával próbál versenyre kelni?
Világ életemben külön utakat kerestem, és jártam. Vagy valahogy mindig egy sehova sem vezetõ úthoz jutottam el végül, mert senki más nem akart arra menni? Az elõre megtervezett, s kigondolt világokban sosem éreztem magam otthon. Már balkezességem is erre figyelmeztetett egész kicsi koromban: vigyázz, neked az úgy nem fog menni. Neked máshogy, vagy mást kell csinálnod. És az ember egy idõ után már örömét leli a különcségben, dolgok újra-kitalálásában, a látszólag sehová sem vezetõ utak felderítésében, s a logikával s józan ésszel való direkt dac kinyilvánításában. Ésszerû világunk - mely ésszerûségében teljességgel tökéletlen, és tökéletlensége akár ésszerûnek is mondható - köszönő viszonyban sincs a harmóniával, jósággal, szeretettel, lágysággal, önzetlenséggel, megbocsátással. De ugyanakkor nincs semmi köze a természetes káoszhoz, a gonoszsághoz, gyûlölethez, durvasághoz, önzéshez és szívtelenséghez sem.
Ésszerû világunk tökéletesen embertelen, melyben néha fel-feltűnnek emberi - érzelmi, vagy érzéki - vonások, de alapvetõen egy embertõl idegen, közömbös, talán nem is létezõ, vákum realitásban élünk. Tanáraink vagy fõnökeink, beosztottjaink vagy tanítványaink, és társaink illetve kollégáink mind a látható világ kacifántos útvesztõjében bolyongva próbálják egyre bizonygatni, hogy e világon kívül számunkra nincs hely. Pedig van. Nekem nem egészen érthetõ, hogy minden meghatározott, s leírható, logikus szabályok szerint mûködik. Sőt. Megnyugvást abban találok, hogy az illogikus, irreális, váratlan, s teljességgel meghökkentõ gondolatok, események és történések azok, melyek mélyen átélt életem valódi törzsét képezik.
