Mindenkinek vannak látható hatarai, olyan korlátok, melyekrõl tudja, hogy sosem tudja õket átlépni. A kétkezi munkás - bar csodát mûvel az esztergapadon, az üllõn, vagy a szövõszék mellett - elakad a matematika gyakorlásában. A tanárember különleges érzékkel készíti fel az ifjú nemzedéket: felszereléssel latja el õket egyik legnehezebb útjukhoz, a gyerekkorból a felnõttkorba vezetõ úthoz. De nem sokat tud az egyes tanítványok önként választott útjáról, szakterületek ezreinek buktatóiról. A bankár tudja, hogyan lehet pénzt csinálni, és - pénzben - mindennek azonnal fel tudja mérni az értekét vagy potenciálját. De sokszor nem ismer mélyebb összefüggéseket még más egzakt szaktudományok területén sem, nem tudja, mit csinál egy tanár, és nem érti, miért kell egy földet megmûvelni. Őt, mint minden más technokratának mondható, modern gondolatvilágunknak áldozatul esett lelket megfertõzte egy parazita: az elsőként az egyént, alapvetõ szabadságjogokat zászlajára tûzõ lény rossz útra tévedt, mikor e hosszú idõ után visszaszerzett jogait mások, s végeredményben az élet és saját maga ellen fordította. Így jöhet létre a lelketlen, félig gép-lények sokasága, melyek (akik?) legújabb korunk legsötétebb felhõjeként telepednek egykor ígéretes birodalmunkra.
Vannak láthatatlan korlátaink is, melyeket szintén sosem tudunk átlépni, legalábbis nem jelen dimenziónkban, és jelen tudásunkkal és adottságainkkal, igazságainkkal, hamis kényszerképzeteinkkel. A végtelen hatalma teljeskörû és végleges. A tudós egyetlen kérdése száz másikat szül, a tökéletlen válaszok további kérdéseket szülnek, melyek a tudomány színpadán szaladgáló előadómûvészek műsorát legalábbis egyhangúvá, unalmassá és a felhalmozódott melléktermékek és megválaszolatlan kérdések rendetlen zûrzavarává változtatják. A raktárban halomba gyûlnek a be nem vált elképzelések, tervek, eljárások, módszerek, és a szõnyeg alá söpört, vagy csak félig megválaszolt kérdések. Kérdések! A színművész-tudósok éltetõ eleme, s börtönnel felérõ mocsara is egyben, melyben sokan elsüllyednek.
Alapvetõen nincsen probléma az egzakt tudománnyal, amennyiben elismeri, hogy az a világ magyarázásának és a boldogság keresésének csak egy módja, s mint ilyen, korlátos, s távolról sem a boldogság vagy az üdvösség felé vezetõ út. Még kevésbé kell, hogy bárki számára "elõírásként" követendõ útként jelöltessen ki, s ezzel megfosszanak másokat a szabadabb gondolkodás és az élet csodáinak befogadása lehetőségétől. Mindenki hasznosíthatja a logika, a számok, s a "józan észt" segítségül hívő gondolkodás fegyvertárát, de tudni kellene, hogy ez csak eszköz bizonyos másodlagos célok megközelítéséhez, s mint ilyen, önmagában semmiképp sem vezethet a lét legmélyebb, legnagyobb, s legkimeríthetetlenebb szféráival való kapcsolatteremtés elsajátításához, s nem eredményezheti, hogy ezekben otthonosabban mozoghassunk. Pedig mi más lehetne legfõbb mozgatórugónk és célunk, mint az, hogy saját lényünket - s nem csak a minket felépítõ, vagy a minket körülvevõ anyagot - ismerjük meg minél jobban? Hát nem a boldogságra törekszünk, melyet csakis igaz célok követése hozhat el a számunkra? És ha nem vagyunk biztosak céljainkban, legalábbis nem olyan irányba kellene törekednünk, melyrõl úgy érezzük, hogy összhangban van lényünkkel, történelmünk megmásíthatatlan igazságaival, és hőn áhított jövõnk üdvösségével? Hajlamosak vagyunk elfogadni mások igazságait vagy a mások által elért eredményeket, s csupán mások verseit olvassuk, pedig - saját legjobb érdekünkben - mi is költök lehetünk! Nyilván sokan vagyunk. A sokféle ember között nagyok a mindennemû különbségek, és mindig lesz olyan is, akinek követnie kell mások útmutatását, de kellenek olyanok is, akik saját maguk választják meg útjukat, és véleményem szerint sokkal többen kell legyünk, akik felfedezõk, és a megcáfolhatatlant is cáfolni próbálják. Ők a végtelent kutatják.
