Olyan vagyok, mint az évszakok. Egyszer megközelíthetetlen, monoton, bezárkózó, pesszimista, akar a tél, mely észrevétlenül becserkész, rámtelepszik, magáévá tesz s lelket bénító marka fogva tart, nem ereszt, érintésre váratlan, jeges, elutasító választ ad. A tél tart legtovább, akar a valóságban. Mint legfõbb úr, mindent leigáz - úgy tûnik, sosincs vége, s rejtett baját nem látva, társaságát nem keresve akár örökre maga alá temethet.
Máskor gyermekien önfeledt, felelõtlen, céltalanul csapongó energia buzog lényem mélyébõl, mely ugyancsak ragályos: mindent, amihez hozzáér felvillanyoz, megszépít, megfiatalít - a csúfságot meghazudtolja, a szépséget bearanyozza, teremtõ ereje a létezõnek öröklétet kölcsönöz, s eddig ismeretlen csodákat segít világra. Ez lehet a nyár. A lehetetlen egyszersmind illúzió, a fájdalom elmúlik, legmerészebb álmaim csalogatnak, körülvesznek, s az üdvösség való ígéretével repítenek át hihetetlen tájak felett. A vakító fény nem ad esélyt kételynek, ereje másfajta, de testvéréhez, a télhez hasonló bódító lázba hoz, megbilincsel, el nem enged.
E két szélsõség közt búvik meg az õsz és a tavasz, de csak rövid ideig állapodom meg vendégségükben: a látszólagosan negatív és pozitív pólus oly erõvel uralja tudatom, hogy a köztük lévõ átmenet csak lélegzetvételnyi idõt ad. Kegyelmi idõt a félkészülésre, a roppant változás átvészelésére, egyfajta testi és lelki áldozathozatalra, miközben átverekszem magam az ellenpontok közti iszonyatos háború frontvonalán, s végül belépek egyikük ellenállhatatlanul magával ragadó birodalmába. Miért látom a fagy kegyetlenségében a kegyelmet, a fehér tenger végtelenségében a szivárványt, s a hókristály csillogásában a napsugár örök izzását? Miért dereng néha a másik oldalon a folyó lágy fodraiban fullasztó özönvíz, s miért érzem a szellõ simogató érintésében a dühöngõ szélvihar tébolyát, vagy a nap sugarainak kegyetlen döféseit, mintha tûhegyes jégcsapok ezrei zúdulnának bõrömre?
Ahogy a rútságban is benne van a szépség, és a szépségben a rútság, a két pólus egymással rokon. Lelkem csak hányódik köztük, nem találva igazi hazáját, folyton vágyódva a másik, a távolabbi, a csendben bontakozó új felé, mely mindig támaszt ad, mindig jelen van, mindig hí, örök reményem, el sosem hagy.
