Nem csak önszántunkból utazunk. A dimenziók életünk részei - sokszor öntudatlanul is kilépünk az egyikbõl, majd belépünk a másikba. Nincs felkészülés, hiányzik a reményteli bizakodás, izgalom, vagy aggódás amiatt, hogy vajon mi is vár a másik oldalon. Néha változunk, mert változnunk kell. Ahogy a polgár, aki katonának indul... Lerakja az ekét, a gyalut, a tollat, vagy a hangszert. Hátrahagyja kényelmes ruháit, leteszi pipáját, s inkább nem néz kutyájára, hogy elkerülje átható tekintetét. Teleszívja tüdejét az ismerõs környezet illatával, eszik kedvenc ételébõl, megcsókolja szerelmét, majd lassan hátat fordít, és korábbi világa csakhamar egyre távolabb kerül. Ahogy a szél fújdogálja a falevelet ezer mérföldön át, minden lassacskán átalakul, s nem kell hozzá energia. Rohannak a fák a vonat ablakán túl. A múltba tartanak, amit elhagyunk, mi pedig oda, ahol mások az emberek, más az ég, mások a színek, új ízek várnak, de fájdalom is, mely elnyomja a régieket. Megújulunk. Lezárunk egy fejezetet. Nem akarnánk, de itt az idõ, vége lett... álmunkban még eljöhet. Létezésünk könyvében - akár a fatörzs gyûrûje - körbe értünk. Történetünk újra rólunk szól, s a feledés erõsebb, mint emlékeink, de múltunk sosem ereszti teljesen szabadon lehetséges jövõnket.
